Kicsivel több, mint egy év után kiegészítőt kapott a nagyszerűen sikerült Horizon Forbidden West Burning Shores alcímmel. A sztorit voltaképpen filler módon kibővítő DLC ugyan nem ad nagy válaszokat és revelációkat az alapjáték végén felmerült Nemesis problémára, de ablakot nyit a folytatásra, ráadásul baromi látványos is. Nem csodálkozom, hogy PS4-re ez a kiegészítő már nem jelent meg. Továbbra is tartom, hogy a Horizon-sorozat az egyik legérdekfeszítőbb sci-fi az elmúlt évek videójáték kínálatában. Horizon Burning Shores teszt.
A Burning Shores története az alapjáték konklúziójától (Horizon Forbidden West teszt) eltelt időben nem messze veszi fel a fonalat. Az egyik utolsó szerepében feltűnő, tragikus hirtelenséggel elhunyt Lance Reddick alakította Sylens rossz hírrel keresi fel Aloy-t. A Forbidden Westben elpelcsázott Far Zenith tagok közül az egyik, az aszteroida bányász és celeb Walter Londra (Sam Witwer) megszökött, úti célja pedig a rendelkezésre álló adatok szerint az egykori Los Angeles, de a mai törzsek által csak Burning Shoresnak (Lángoló Partok) hívott terület volt. Aloy, félve, hogy Londra ugyanazt tervezi, mint megboldogult társai és mert hasznos információval szolgálhat a Föld felé vészesen száguldó Nemesis tudathalmazról, robotmadarára pattan, majd a „szelek szárnyán” az említett terület felé veszi az irányt, hogy keresztbe tegyen neki. A partokhoz érve rögtön két igencsak impulzív dolgot tapasztal: Londra sikeresen felállított egy föld-levegő védelmi rendszert, meg az első közös nyilazásra és a sorsközösségre bedurranó szerelmet a helyi, kissé renitens, kissé rebellis Quen törzshöz tartozó lány, Seyka iránt. Seyka Aloyhoz hosonlóan kívülálló, ám ez inkább köszönhető a habitusának, nem azért, mert egy bunker hozta a világra, mint a főhősünket. Az ő jelenlegi, renegát küldetése, hogy megtalálja kishúgát és még pár quent, akik vele együtt a Forbidden Westben bemutatott törzsszelet expedíciójának azon feléhez tartoznak, akik nem tudtak eljutni az egykori San Franciskóba, mert elkapta őket egy tájfun.
A két lány, nő, harcos, Disney hercegnő kéz kezet mos (és nyilván a felszisszent érzelmi forróság) alapon megállapodik: Aloy segít Seykának megtalálni az elveszett queneket, Seyka pedig segít eljutni Londra valószínűsíthető búvóhelyére. Arra egyikőjük sem (meg nyilván a játékos sem) számít, hogy a két küldetés összefonódik, ahogy a két lány is (igaz ez utóbbit nem túl kidolgozottan cuppantották össze az írók). De erről is beszélni fogok. S míg a sztori két hőse a csapat és Londra nyomába ered, addig Londra szépen előkészíti a tervét, amiben szerepel agymosás és egy bazinagy Hórusz típusú mozgó várospusztító rovarszerű robotgyár.
A Horizon Burning Shores egy filler DLC és ez így van jól, de…
Aki a Forbidden West folytatását vagy valami hasonló, az alapjáték fináléjával és konklúziójával kapcsolatos nagy revelációt vár a Burning Shores kiegészítőjétől, az csalódni fog. A tíz óra alatt teljesíthető történet egy töltelék félepizód, ami két mondattal felvezeti a harmadik epizód cselekményét, de legalább igyekszik továbbárnyalni Aloy jellemét és karakterét.
A kiegészítő kétségtelenül érdekes és izgalmas adaléka az alapjátéknak, de a cselekménye nem ad túl sok mindent a Forbidden West sztorijához.
Sőt, a világbővítés aspektusaiból egy kihagyott ziccer, mivel nem tudunk meg többet sem a Far Zenith-ről, sem arról, hogy milyen lehetett egy távoli galaxis egyik bolygóján élni ezer évig. Remek lehetősége lett volna a sztorinak a főgonosz Walter Londrán keresztül bemutatni a Far Zenithet vagy az öröklét elviselhetetlen könnyűségét, a halhatatlanság milyenségét, vagy akár egy másik bolygó flóráját és faunáját is.
De legalább ebben is megismerkedhetünk a letűnt emberi civilizáció maradványaival. Például eljutunk egy olyan dínós parkba, ami valójában egy blockbuster “holo” tematikus vidámparkja, de ez sem olyan, ami valódi revelációs erővel bír. Jobban építhetett volna lore-t, de nem tette, inkább a könnyű, a Forbidden Westhez illeszkedő, de súlytalan szórakoztatás útját választotta. Ez pedig adott volt, hiszen a Horizon világa felfedezésre érdemes, amiben a lehető legjobb érzés újra meg újra lelőni a páncélzatot az terraformálásért felelős, állatformájú robotgépekről.
Félreértés ne essék, a Burning Shores egy jó kiegészítő. Nincs azzal baj, hogy nem kezdi el a sztori kiegészítő rögtön folytatni azt a történetszálat, ami igazából egy teljes értékű harmadik epizódnyi kalandot érdemel és kell, hogy kapjon. Az a baj, hogy annyit ad, amennyit kell adnia egy ilyen DLC-nek, de nem többet. Fájó, hogy nem akart több lenni annál, mint ami szükséges. Emellett kicsit inkonzisztens is. Aloy-ban a San Franciscó-i Quen csapat felismerte Elisabeth Sobecket, viszont a Los Angelesi csoport (ami ugyanazon az expedíciónak a része) nem.
Igazság szerint akár csalódottnak is érezhetném magam, de szerencsére a látvány és a finálé nagy összecsapása a már az előzetesekben is belengetett Hórusszal bőven kiegyensúlyozta ezt az ambíciódeficitet. Amit viszont nem tudott kiegyensúlyozni, az az Aloy karakterívvel disszonáns romantikus szál, aminek a legnagyobb problémája, hogy elnagyolt, felületes és kissé felszínes is.
Aloy és Seyka üldögél a fán….
Már a Forbidden West tesztben is utaltam rá, hogy Aloy igazából a Sony Disney-hercegnője. Az az igazi modern, kicsit depresszív, leterhelt, Mary Sue féle. A kiválasztott leszármazottja a világmegmentő királynőnek, aki a világ sorsát a vállára hajítva, majd minden földi örömet megtagadva magától, abszolút fókuszban a céllal, legyűri a megpróbáltatásokat. Mindenhez ért, minden közeli barátja, de még a távoliak is mélyen tisztelik és szeretik őt ki így, ki úgy. Igazi girlpower ikon, aki mögött teljesítmény van, nem a férfiak fikázása vagy csicskáztatása. Mind a Zero Dawnban, mind pedig a Forbidden Westben Aloy karaktere tökéletesen mozog a kimért, hidegvérű, józaneszű, a cél érdekében távolságtartó, élete minden porcikáját feláldozni kész magányos hős vonalán. Erre elmegy Los Angeles romjaihoz és belehabarodik az első szembejövő harcos lányba, aki átváltoztatja izgulós tinilánnyá. Instant megszeret egy vadidegent ez a karakter, aki a barátait sem szívesen tartotta maga mellett, de annyira, hogy azon izgul, hogy jaj, most mit gondolhat most ez a csini kis quen csaj és ez végtelenül karakteridegennek hatott számomra.
Persze a szerelem pillanatok alatt félbolondot csinál az emberből, csakhogy Aloy karakteréhez valahogy ez nem illik. Emberszerű, ugyanakkor mégsem, mert Aloy-t nem ilyen típusú karakternek ismerjük meg, ezért nagyon idegennek érződik az, ahogy viseltet Seykával kapcsolatban.
Nem a románccal van baj, hiszen a magányos hős pártalálásának toposza mindig ugyanoda vezet: a hős végre talál valakit, akire azt mondja, hogy jó, te maradhatsz. Inkább azzal van baj, hogy ez a folyamat egy hosszabb, ívesebb röppályát érdemel, ezt a hős a hős útját követő személy (itt a játékos) kvázi kiérdemli, megdolgozik érte. Egy olyan echte magányos hős archetípushoz, mint Aloy, nem ez a gyors tempóval erőltetett románc illik, mert ez sekélyes a karakteréhez mérten. Már csak azért is az, mert Aloy eposzi útja leképezése Elisabeth Sobecknek, aki a magánéletét is feláldozta a világ megmentéséért. Ezt a jellemvonást vitte konzekvensen a történet, majd Burning Shoresban pályát módosított.
Aloy egy sokkal komplexebb, tragikusabb hős annál, minthogy egy szerelem első látásra kalanddal építsék az ő érzelmi jellemét.
Nem kapott elég időt, hogy kibontakozzon ez a románc, a játékosnak ideje sincs megszeretni az új jövevényt, az a kevés, pár mondatos, klisékkel dolgozó párbeszéd pedig ezen nem segít.
A történet ugyan nem erőszakolja bele a szerelem kiteljesedését. A végén opcionális, hogy szerelmet vall-e a lánynak (tehát aki féktelen ollózásban reménykedik, annak továbbra is marad a Varga Judit-videó várás). Az irónia a dologban az, hogy a logikus (agy ikonnal jelzett) válaszlehetőség rezonál a legjobban a Zero Dawn és Forbidden West Aloy-karakterívvel. Az az indok, hogy „csak most kezdem megismerni az embereket” mindent elmond a karakterről és szívszorítóan megtagadása egy akart párkapcsolatnak, mert igazából egyszerre önsorsrontó és érthető is, hiszen Aloy tényleg nem csinált mást egész életében csak harcolt és barátkozni is nehezen barátkozott, aztán még mindig meg kell mentenie a világot. Viszont, ha ez az opció nem rezonál jól a Burning Shores-Aloy-jal, mert a kiegészítőhöz írt belső monológok csak úgy lökik a játékot a „jöjjetek össze ezzel a bitang jó csajjal” irányba.
A Horizon Burning Shores játékmenetügyileg változatlan
A Burning Shores játékmenetében nincs sem lényeges módosítás, sem innováció. Ahogy eddig le kell nyilaznunk, dárdáznunk egy jó adag robotállatot az annak megfelelő legjobb stratégia szerint (például az olyan ellenfelek, akik nem reagálnak túl jól a savra, lőjük savval, majd miután jól összetrutymóztuk, lőjük sebző-tépő nyilakkal). Amennyiben nem használunk a gépre szabott stratégiát, emberpróbáló kihívásban lesz részünk, hiszen még mindig nem a legjobbak a hitboxok és továbbra is kellemetlenül agresszívek és erősek lehetnek az ellenfeleink. A fejlesztések és lőszer gyártásához megfelelő nyersanyagot kell szereznünk a tetemekből és ládákból. Továbbra is kevés a fegyver loot.
A DLC-hez mérten kapunk új robotállatokat (például a hatalmas békaszerűt, amit az Epebélnek hívnak – ezt magamra is tetoválnám) is, de a zárójelben említett békán túl nem igazán lehet az újakat a régiektől megkülönböztetni. Viszont rendelkezésünkre áll egy olyan szárnyas, ami képes a víz alatt is dolgozni. Van pár új legendás fegyver és páncélzat, sőt, kapunk Far Zenithes fegyvert is, ami izgalmas új adaléka az arzenálnak. Új képzettségek is járnak a kiegészítővel, amikor közül a leglátványosabb a magunkat távolról az ellenséghez húzás majd ledöfés.
Los Angeles egyébként kicsi, körülbelül a 25-30%-a a Forbidden West térképenek, így a felfedezni való is jóval kisebb, viszonylag rövid idő alatt bejárható és felfedezhető, főleg egy szárnyas hátason. Természetesen itt is találunk különböző hátrahagyott üzeneteket, hangfájlokat, amik sajnos nem igazán tesznek már sokat hozzá a megismert lore-hoz. Mellékküldetésből is csupán kettővel találkoztam, ami valljuk be, nem túl nagy mennyiség. Sajnos ezek is jobbára érdektelen mikrosztorik, amelyekből kettő több mint elég.
Ennél felhőbb felhőket ritkán látni játékban
A Forbidden West egy gyönyörű játék, a Horizon Burning Shores pedig még gyönyörűbbé teszi és ezt tényleg a módosított felhőknek köszönhetjük. Eddig ugyanis nem tudtuk elérni a felhőket szárnyas hátasunkkal, na de most igen és elképesztő, hogy mennyit hozzá tud adni egy ilyen utazás a vizuális élményhez, még akkor is, ha a táj egyes elemeit nem mindig rendereli be a játék, ezért csak úgy hirtelen előugranak.
Persze az esztétikai élmény értelemszerűen nagyban köszönhető a művészi munkának. Az idő közbeni földrengések sokaságától egészen darabossá vált angyalok városa istenien néz ki, különösen a természetesen megmaradt Hollywood felirat, amit a már említett Hórusz „tart túszként”. A Decima egyszerűen fantasztikus játékmotor páratlan részletességgel, legalábbis még egy rövid ideig biztosan az. Igaz, a távolban lévő robotállatok sokszor alacsonyabb képkocka per másodperccel mozognak, mint amennyivel fut a játék, de a közelebb érve felveszik a tempót.
Verdikt
A Burning Shores DLC azt adja, amit egy ilyen DLC-től várni lehet, nem többet, nem kevesebbet, ugyanakkor nem lehet elmenni amellett, hogy emiatt érződik igazából súlytalannak. Mondhatott volna többet a világról, tágíthatta volna a lore-t, beszélhetett volna Forbidden West ellenségeiről. Maga a koncepció megannyi érdekes, kifejtésre váró nüansszal rendelkezik, ám a Gerilla Games inkább készített egy látványos, szórakoztató akció-kalandot némi románccal. Bár kétségtelen, hogy a finálé hatalmas küzdelme roppant szórakoztató és látványos.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
