Ari Aster harmadik filmjében látszólag szakít a horror műfajjal, ám mégsem hazudtolja meg magát. Az Amitől félünkben hasonló témákat boncolgat, mint a korábbi filmjeiben, csak jóval elborultabb és szürreálisabb kivitelezésben. Az életmű eddigi legambiciózusabb filmje, ám ez sajnos kicsit a hátrányára is válik.
Valljuk be: megszületni nem könnyű. Sőt, kifejezetten traumatikus élmény. Otthagyni a kényelmes, biztonságos anyaméhet egy ismeretlen, veszélyekkel teli világért. Nem is mindenkinek sikerül túltenni magát ezen a megrázkódtatáson. Pedig innen már csak rosszabb lesz. Hisz mi más lenne az élet, ha nem kisebb-nagyobb traumák, látszólag véget nem érő (valójában fájóan véges) traumák sorozata? Legalább is Beau Wassermann élete mindenképpen ilyen. A szüntelen szorongásokkal teli élete pedig még pokolibbá válik, mikor a despota anyja tragikus hirtelenséggel elhuny. Miközben pedig elkeseredetten próbál hazajutni, hogy megadja édesanyja számára a végtisztességet, az addig sem túl vidám élete kafkai rémálomá válik.
Ari Aster témánál maradt. Az Örökség és a Fehér éjszakák után ebben a filmjében is azt boncolgatja, hogy a hagyatékul kapott családi traumák és a toxikus kapcsolatok miként őrlik fel az életünket, és döntik romba a mentális (és lelki) egészségünket.
Ugyan az Amitől félünk papíron nem horrorfilm, Beau kilátástalan, lázálom szerű odüsszeiája semmivel sem kevésbé nyomasztó, mint Aster korábbi rendezései. Mindemellett vizuálisan és cselekményében is a rendező eddigi legambiciózusabb filmje. Sajnos azonban ez részben a visszájára sül el. A szimbólumokban dúskáló, jó részt rémálom-logika alapján hömpölygő cselekmény ugyanis a végére túl sok lesz. Amiért egészen kár, hiszen a film bövelkedik a zseniális megoldásokban.
A film első bevezető harmada egészen szenzációs. A világ egy félelmetes hely, bárhová is nézünk veszély leselkedik ránk. Ám a túlélés érdekében megtanultunk együtt élni ezekkel. Olyannyira, hogy legtöbbször már észre sem vesszük őket. Nem törődünk a sorozatogyilkosokról és tömeglövöldözésről szoló rémhírekkel, és szinte észre sem vesszük a sarkon, furán őgyelgő koldust. Kénytelenek vagyunk ezt tenni, különben jön az állandó rettegés. Pedig az apokalipszis folyamatosan ott zajlik körülöttünk. Ebben a világban él Beau. A konstans félelem világában. Aster pedig valami egészen páratlan módon épiti ezt fel nekünk. Egy olyan őrült, és groteszk közeget, amely épp azokból a kockákból épül fel, mint a jelen valóságunk. Csak most ezeket a kockákat a szorongó Beau szemén keresztül látjuk.
Ez pedig a legapróbb, hétköznapi kényelmetlenséget is extrém mértékű veszélyforássá nagyítja. Aster ezen a szemszögön keresztül nem pusztán a társadalmunk elé állít éjfekete görbe tükröt (van ennek értelme?), de elképesztően frappánsan ábrázolja azokat a hétköznapi félelmeinket, amik valószínűleg mindenki agyában felmerülnek, hogy aztán mielőbb elhesegessük őket. Hiszen mi annak az esélye, hogy valaki addig lopja el a táskánkat és a kulcsunkat, amíg visszaszaladunk a szobába? Vagy, hogy pont akkor surranjon be egy csöves házba, és zárjon ki minket, amíg leszaladunk cigiért? (Nem is beszélve az olyan specifikusan amerikai problémákról, mint, hogy bármely sarkon bárki vehet fegyvert.)
A pánikbeteg Beau fejében ezek a vészharangok nem pusztán pár pillanatig, de folyamatosan és csillapíthatatlanul konganak. Az Amitől félünk – a magyar cím ez esetben több, mint találó – ezen része tökéletes, tanítani való illusztrációja annak, hogy miként lát(hat)ja egy szorongó ember a világot. És, hogy ez milyen mértékben képes totálisan döntésképtelenné tenni az embert. Ez a szegmens nem pusztán tartalmilag, de filmtechnikailag is hibátlan. Ötletes beállítások, a nagyszerű – a hosszú snittekben bővelkedő – kameramunka és okos vágások sorozata. Ráadásul a komoly szubtextus mellett is kifejezetten vicces. Aster épp olyan jól ért a vizuális humorhoz (persze ezt is feketén, cukor nélkül kínálja), mint a nyomasztáshoz.
Kár, hogy képtelen végig tartani ezt a szintet. Túl sok mindenről, túl sokféleképpen akar mesélni. Ahogy haladunk előre a játékidőben úgy lépnek be az egyre újabb, és újabb témák: a feldolgozatlan traumák, a nem múló gyász, a szülői hazugságok következménye, az elszalasztott lehetőségek súlya és persze a pénisz. Mindegyik egy-egy újabb tégla a falban, ami megakadályozhassa azt, hogy igazán élhessünk.
Beau utazásának minden állomása vizuálisan/történetileg elkülöníthető egységet alkot. A szegmensek színvonala és tempója pedig eléggé változó. A legtöbbet sajnos túlságosan bő-lére ereszti az író-rendező, hogy aztán pedig épp az azokat összefésülni probáló „záró tárgyalás” legyen fájóan rövid. A metaforákban, szimbólumokban és allegóriákban bővelkedő cselekményben többek között megidéződik Freud, Kuroszava (Álmok) vagy a Pink Floyd (The Wall), hogy aztán nagyjából arra jusson, mint Seneca: ”Életünk legnagyobb része úgy telik el, hogy rosszul cselekszünk, nagy része úgy, hogy semmit sem csinálunk, szinte egész életünk pedig úgy, hogy mást csinálunk, mint amit kellene.” Miközben a szürreális felszín alatt fájóan pontosan ábrázolja a szűnni nem akaró – jórészt fölösleges – bűntudatban gyötrödő szorongó ember lelkivilágát. Ez a film egy figyelmeztetés: a félelem tényleg megeszi a lelked, és ha ez megtörténik, akkor már késő elkezdeni élni.
Kár, hogy Aster végül túlmisztifikálja, és annyira túlhúzza, hogy a katarzis sem tud már olyan erős lenni, mintha az egy órával korábban történne meg.
Az Amitől félünk legnagyobb hibája a fókuszálatlansága. Noha az ötletek terén valóban kreatív, sajnos nem mindegyik lett egységesen kidolgozva és átgondolva. A bizarr audiovizuális (olykor l’art pour l’art) őrűlet végül elkezd a tartalom ellen dolgozni. Míg az Örökség még üdítően kiszámíthatatlan volt, ami okosan tudott játszani a műfaji szabályokkal és a nézői elvárásokkal (úgy, hogy ezek a húzások is végig a tartalmat szolgálják), addig ez a fajta „bármi megtörténhet, és meg is történik” mentalitás sokszor inkább fárasztó.
A cselekmény így súlytalaná válik, és veszít a feszültségéből. Főleg, mert a történet motorját adó karakterdráma is önismétlővé válik. Hála az olyan húzásoknak, mint hogy az első félidő kriptikusabb hangvétele után, a film közepén egészen otrombán – egy már-már önálló kisfilmként is értelmezhető részben – képes a szánkba rágni, hogy miről is szól ez. Az ezt követő egy órában pedig már nem is igazán tesz hozzá a témához. Emiatt pedig Aster hiába húz folyamatosan 19-re lapot, és dob be még és még groteszkebb fordulatokat, paradox módon a fékevesztett őrület mégiscsak monotonná válik.
Ezért pedig különösen kár, hiszen az Amitől félünk hemzseg a tényleg frenetikus húzásokban. Arról nem is beszélve, hogy a félénk, bizonytalan főhős szerepében totálisan elvesző Joaquin Phoenix most is csúcsformát nyújt. De tulajdonképpen az egész (remek karakterszínészekben, és igéretes fiatalokban bővelkedő) szereplőgárda hibátlan. Ahogyan Pawel Pogorzelski fényképezése is. Ám sajnos a végeredmény ez esetben nem lett jobb, mint az alkotó elemek összessége.
Feszesebb tempóval, fókuszáltabb cselekménnyel, átgondoltabb tartalommal az Amitől félünk mestermű is lehetett volna. Így azonban „csak” egy letaglózó egyedi rémlátomás, aminek egyes részei épp annyira lenyűgözőek, mint amennyire mások frusztrálóak.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
