Véget ért az Apple egyik legrégebb óta futó sorozata. A Servant kiemelkedő stílusérzékkel, izgalmas, borzongató rejtélyeket ígérve indult, aztán viszont még jobb pillanatai ellenére is megtorpanni látszott. A záróévadban a lendületre, dinamikára és hangulatra nem lehet panasz, de a kurta-furcsa befejezés rossz szájízt hagyhat maga után. Spoileres kritika a Servant 4. évadáról.
Az előző részek tartalmából
A Servant negyedik évada kisebb időugrás után veszi fel a fonalat. Az előző évad végén balesetet szenvedett és mozgásképtelen Dorothy hazatér a kórházból, de Leanne-hez érthetően semmi kedve. A család férfitagjai is fokozatosan ismerik fel újra a dadus, valamint a fejére pályázó szekta jelentette veszélyeket. Így tehát nincs mese: Leanne-nek így vagy úgy, de mennie kell. Említett szekta pedig akár a hasznukra is lehet ebben. Még azon az áron is hajlandóak megszabadulni tőle, hogy a Turner család így a halálból látszólag visszatért kisfiút, Jerichot is elveszti. Ehhez előbb persze Dorothyt is szembesíteni kell a fiú halálával, és feltámadásának körülményeivel. A kilakoltatástól félő Leanne körül persze ismét megszaporodnak a különös jelenségek.
Nem csak első látásra, de végeredményben is furcsa sorozat lett a Servant. Egyaránt a szó jobb és rosszabb értelmében.
Szándékoltan érződik fullasztóan klausztrofóbnak a családi házban játszódó szegmensekben, amihez az operatőri munka is hatásosan asszisztál. A nem szokványos kameraállásokban, ferde szögekben rögzített felvételek, a hol tiri-tarka, hol meleg barnás-sárgás fényekben játszó színvilág eredményesen fokozta a groteszk hangulatot. Ez a jobbik és érthetően furcsa része. Az első évadban elhajigált, okkult, paranormális jelenségekkel kokettáló események sorában azonban kevesebb hely jutott az érthető, megalapozott válaszoknak.
Az sem feltétlenül jó, ha egy mystery box jellegű pszichológiai thriller felfedi minden lapját és megpróbálja túlmagyarázni a történéseket. A Servant rejtélymorzási azonban gyakran tűntek sehová sem tartó kizökkentéseknek, öncélú miafaszkodásnak, semmint csehovi puskáknak, tudatos sugallmazásnak. A harmadik évad pedig hiába terjesztette ki a cselekmény játszóterét, a játékideje egy részét lényegében eltökölte, ami előrevetített egy zavaros, kapkodó lezárást.
Célegyenes
A széria negyedik évada jobbára azért is tapicskol ennek az egésznek a kellemetlen levében, mert stílusa ellenére is, a zárásra legalább a központi rejtély fő kérdéseit illene feloldania. Ezt persze abszolválja is a Servant. Az említett kapkodó, zavaros fináléval együtt. Az esetlegesen válasz nélkül maradt kérdések azonban közel sem annyira égetőek, hogy nélkülük értelmezhetetlenné válna a cselekmény, vagy a végjáték. Bár a dadus, Leanne kiléte továbbra is minimum ambivalens, a személye körül kialakulni látszó kis mitológia érdekesen árnyalódik.
Ráadásul Nell Tiger Free is mintha most akadt volna rá igazán a figurára.
Játéka kevésbé hullámzó, de legalábbis tudatosabbnak látszó, mint korábban bármikor. A hol megmentőként, hol a sátán manifesztációjaként, hol elesett kislányként, hol pedig céltudatos nőként mutatkozó dadus története viszont méltóbb lezárást is kaphatott volna.
Az évadot meghatározó Dorothy – Leanne párharc kezdetben egészen hasonlít Stephen King Tortúrájához, de más King történetekre és a Poltergeistre is esik utalás. A popkult hatások felemlegetése azonban szerencsére nem veszi át az irányítást, a Servant megtartotta saját stílusát. Ezúttal viszont számos epizódban jobban kidomborodik a sorozat horrorjellege (pl. a harmadik és negyedik részben), hatásosabbak a suspense jelenetek és a feszültségadagolás. A humor kicsit bújtatottabb, de amikor előtérbe kerül, akkor egészen sötét vagy groteszk terepre téved. Ennek ékes példája a hatodik rész Funkytownra levezényelt családi bunyója, ami egészen oda nem illő módon válik viccessé.
Ahol pedig szívszaggatónak kell lennie, ott is minden a helyén van.
A kilencedik rész szembesítésjelenete a bezártáságérzetet és feszültséget növelve még kisebb helyre szorítja a szereplőket. A színészi játék, különös tekintettel Lauren Ambrose kifakadására fájóan hiteles, így a katarzis sem marad el.
A széria stílusának gerincét adó elemek tehát továbbra is jó egészségnek örvendenek. Mint ahogy az egyes részek tempója és dinamikája is az első és második évad legjobb pillanatait idézi. Ha csak ezeket az erényeit nézzük, a Servant negyedik évada szorosan és méltó módon odailleszthető az első két évad mellé. Sőt, a szinte minden téren blamázsba forduló finálé sem tudja lerombolni a teljes évad nimbuszát. Pedig mindent megtesz ennek érdekében. A háztetőre kiszabadulva a látvány méltatlanul ócskának hat, és amit addig szépen, kimérten építgetett, azt egy huszárvágással intézi el. Shyamalan eredetileg hat évadban gondolkodott, ami szintén érdekes döntés lett volna, de az sem jobb, ha hirtelen pár perc alatt zavar le mindent. Az eddigi évadok paranormális és pszichológiai tili-tolija is végkielégítés nélkül, sietve a földbe csapódva távozik a lezárásban. Még úgy is, hogy valahol azért logikusan ért körbe a sztori.
Végjáték
A lezárás fényében pedig érdemes lehet kicsit visszanézni és újraértékelni a teljes szériát. Visszatekintve, a Servant első évadot talán túl szigorúan értékeltem a felvetett és lezáratlan kérdések arányát kiemelve. A fényképezés és atmoszféraépítés, valamint a körbejárt téma súlyossága jócskán a kortárs sorozatok élmezőnyébe sorolja, minden nyitva hagyott rejtélydoboz ellenére is. A második évad kicsit emelt minden szinten, de a megfejtéshez csak nem akart közelebb érkezni, viszont méltó párja az elsőnek. A tavalyi harmadik fejezet viszont annak tükrében, hogy érezetően közeledett a lezárás igénye, bőséggel kínált kritizálható céltáblákat. Kicsit mintha későn kezdte volna el kiterjeszteni a mitológiát, szélesíteni a látószöget, és minden sietsége ellenére is tétova toporgásnak tűnt.
Azt azonban a trehány lezárás sem képes elvenni a Servanttól, hogy jól működő részleteiben valóban hatásos széria. A Turner család súlyosan traumatikus drámájaként kezelve egy igazán tragikus történet, ami minden érzelmessége mellett sem giccses. Esetenként kifejezetten vicces is tud lenni a maga sötét módján. De Leanne család utáni sóvárgásából is szép személyes drámát kerekít.
Természetfeletti horrorként, vagy pszichológiai thrillerként is megállja a helyét, kifejezetten a hangulata miatt.
Ám a forgatókönyv problémái, vagy a furcsán hullámzó, néhol sietősnek, néhol pedig éppen elnyújtottnak tűnő cselekményvezetés érthető módon lehet zavaró.
A finálé katasztrófaközeli állapotát nem is említve. Akik eddig kitartottak a széria mellett, azoknak mindenképpen érdemes végigülniük. Aki pedig most kezdene bele, csak akkor tegye, ha szereti az erős hangulattal és vizualitással bíró rejtélysorozatokat. Ha pedig a teljes sorozatot kellene értékelni, akkor az alábbi pontszám, vagy eggyel kevesebb kerülne az értékelő dobozba. Sajnos a hangulat és technikai erények sem képesek elfedni a forgatókönyv és történetvezetés hullámzását.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
