Az árva: Az első gyilkosság előzményfilmként próbál rálicitálni szép lassan kisebbfajta kultstátuszt szerző elődje sikerére, próbálkozásából azonban egy gyengécske középszerűségre (sem) telik. A film mindössze arra jó, hogy rádöbbenjünk, mennyivel jobb volt az előző rész. Kritika.
Ugyan a 2009-es Az árva finoman szólva sem kapitulált minden idők legjobb horrorfilmjeinek csarnokába, Vera Farmiga és Peter Sarsgaard által előadott családi drámájával, na meg a gyermektestbe zárt pszichopata lánnyal, Estherrel (Isabelle Fuhrman) azért szállított egy hellyel-közzel tisztességesnek mondható másfél órás rettegést a nézőközönségnek. Olyannyira, hogy az eredetit író David Leslie Johnson-McGoldrick (Aquaman, Démonok között: Az ördög kényszerített) úgy gondolta, 13 évvel az eredeti mozi bemutatója után érdemes egy második részt készítenie munkájához. Bár ”jó” horrorfilmes hagyományokhoz híven a fináléban látszólag eléggé elpatkolt Esthert simán visszahozhatta volna, inkább előzményfilmben gondolkodott. De vajon megérte-e elkészíteni Az árva: Az első gyilkosságot?
Felnőtt a csemete, hiába rejtegetik
Az eredeti film legnagyobb aduászát, Isabelle Fuhrmant nem lehetett mellőzni, így a folytatás-előzményben is ő tér vissza Estherként. Igen ám, de szerepeltetésével felmerült egy probléma: hogyan játssza el egy immáron felnőtt, huszonéves nő a törpenövésű-babaarcú gyilkost? Az alkotógárda fizikai és virtuális trükkök garmadáját dobta be annak érdekében, hogy Fuhrman továbbra is gyermeknek tűnjön, és hát meg kell hagyni: a leányzó tényleg olyan kicsi a filmben, amilyennek lennie kell.
Egy dolog mellett viszont nem lehet szemet hunyni: nincs az a CGI vagy smink, amely egy 25 éves nőt 12-nek mutat, így aztán Esther termetét hiába kreálták megfelelőre, szemtől szemben látni, hogy egy felnőtt van a pszichopata ábrázat mögött. Ezzel pedig ki is húzták a 2009-es film méregfogát, amelynek erejét pontosan az adta, hogy egy látszólag ártatlan, babaarcú apróság kezd véres leszámolásba a mit sem sejtő pótcsaládja berkeiben.
Járatlan, de mégiscsak ismerős utakon
Apropó család.
Azért az tényleg elmondható, hogy Az első gyilkosság próbálkozik. Csak éppen siker nem koronázza erőfeszítéseit.
Mivel az első részből már ismerjük a poént (miszerint Esther nem is gyermek, hanem felnőtt), a készítők ahelyett, hogy egy újabb gyanútlan famíliát állítanának Esther útjába, a lány ezúttal embereire akad egy igencsak beteg család képében, amelyben már az ő megérkezése előtt is bőven volt kivetnivaló és takargatnivaló.
Hamar felfedezik a lány titkát, hogy aztán sarokba szorítsák – mindezek alapján horror helyett egy ütős pszichothriller is kerekedhetne a folytatásból. Ám a szabványos-klisés horrorokra emlékeztető hiteltelen fordulatok (anyuci egyik pillanatról a másikra, minden átmenet nélkül mutatja ki a foga fehérjét és lesz elmebajos), logikátlanságok (szereplők tűnnek el menet közben) és az egy idő után már nem szándékoltan nevetséges, erőtlen parajelenetek megölik az atmoszférát. Pedig a rendező, a horrorban szintén jártas William Brent Bell (A fiú) egészen jó képekkel dolgozik, legyen szó Esther előző otthonáról, az észt elmegyógyintézetről, havas tájakról vagy parán megvilágított gyermekszobákról, de csodát ő sem tud tenni a matériával.
Verdikt
Megéri-e megnézni a HBO Maxon éppen a napokban debütált Az első gyilkosságot? Nos, Isabelle Fuhrman a fentebb taglalt problémák ellenére is képes pár feszült jelenetet szállítani, így miatta még talán nézhető a mozi. Összességében azonban bőven kihagyható, és kijelenthető, hogy ez a film már biztosan nem lesz elegendő egy kisebbfajta hírveréshez, így egy esetleges harmadik részt gondolatától, valamint az újabb családi áldozatoktól nyugodtan elbúcsúzhatunk – mivel valószínűleg az is hasonlóan ergya lenne, így nem kár érte.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
