A Búcsú Yangtól (After Yang) egy családi dráma és egy filozofáló sci-fi szerelemgyereke. Figyelemmel kísérjük egy apa küzdelmét azzal, hogy a kislánya szembesül az elmúlással. Eközben a film reflektál a gépek (androidok) öntudatának és érző képességének örökzöld kérdésére. Mindez egy lassú (sőt, már-már vánszorgó), minimális cselekményű filmben egyesül.
A Búcsú Yangtól Alexander Weinstein novellájának filmadaptációja, ami 2016-ban, a szerző Az új világ gyermekei című novelláskötetében jelent meg. Mielőtt magát a filmet elkezdenénk tárgyalni, szenteljünk egy kevés figyelmet a címszövegezéseknek! A magyar fordítás – ami megfeleltethető a novellacímnek (Saying Goodbye to Yang) – visszafelé tekint és a múltra fókuszál, amitől el kell szakadni. Az angol filmcím ehhez képest előre tekint és azt sejteti, hogy a címszereplő kiesése utáni eseményekre helyeződik a hangsúly. Látszólag árnyalatnyi különbség, mégsem kellene átsiklanunk fölötte, mert nem ugyanazt ígéri a kétféle szóhasználat. A novellacímet eltaláltabbnak érzem, mert a film teljes hosszában azt kísérhetjük figyelemmel, hogy a szereplők küszködnek Yang elengedésével.
Adott egy középosztálybeli család (mellesleg szólva szép tarkabarka, de ez túlnyomórészt mellékes): apuka (Colin Farrell), anyuka (Jodie Turner-Smith) és a kicsi lány (Malea Emma Tjandrawidjaja), továbbá a házi android-bébiszitter, Yang (Justin H. Min), aki a cselekmény középpontjában áll. A társadalomban, amelyben a történet játszódik, a mesterséges intelligencia a családi élet bonyolításából is kiveszi a részét. Nem éppen tátongó a szakadék a film világa és jelenünk között, hiszen ismert – példának okáért –, hogy az elöregedő Japánban a humanoid robotokra komoly szerep hárul az idősgondozás terén. Ez az állapot igazolja a vélekedést, miszerint a sci-fi természetét alapjaiban változtathatja meg az, hogy a felgyorsuló változásokkal egyre nehezebben tart lépést a csapongó képzelet. A Búcsú Yangtól szettingje tehát abban a formában, amit láthatunk, még nem létezik, de bőven belefér a reálisan elképzelhető jövőbe.
Általában nem túl szerencsés azzal indítani egy kritikát, hogy „meghal a főhős”, a Búcsú Yangtól esetében azonban egy ilyen felütés nem bír semmilyen spoilerértékkel, mert Yang, a mesterséges bébicsősz már az elején meghal. Avagy „meghal”. A megfelelő opció aláhúzandó, attól függően, mennyire tekintjük élő entitásnak az androidot. Yang elmúlásával kezdetét veszi a meglehetősen sokrétű, ám különösebb feszültséget nem ígérő bonyodalom.
A film több, egymással összefonódó problémát érint kisebb-nagyobb mélységben.
A legfontosabb ezek közül a kislány, Mika és Yang közötti kapcsolat, valamint az elmúlással való szembesülés egy kisiskolás korú gyerek számára.
Mika örökbefogadott, kínai gyerek. Yangot a normál felvigyázói teendők mellett azért fogadták mellé, hogy – ázsiai bot lévén – megismertesse a gyereket saját etnikumának kulturális örökségével. Ennél azonban többről van szó. A film elég szemléletesen érzékelteti a nézővel, hogy Yang Mika bizalmas barátja is, és a gyereknek majdhogynem intenzívebb a kapcsolata vele, mint a szüleivel. Erre utal a film elején a vacsora melletti párbeszéd, amikor Yang az, aki megadja a gyerekeknek ilyenkor „kijáró” pozitív visszajelzést arra, hogy Mika összekotyvasztott valami szószt. És hasonló benyomást kelt két kanapén ülős kompozíció a történet elején és végén, amelyeken a kislány testbeszéde egészen eltérő viszonyokról és állapotokról árulkodik.
Bevallom, a film nagyjából első harmadában arra számítottam, hogy egy Kedvencek temetője-féle fordulatra számíthatok, melynek során az apa, Jake, akiben nincs elég bátorság tudatosítani a gyerekében a halál elkerülhetetlenségét, sufniban újra életre kelti a szeretett családtagot, ami aztán valamilyen gyagya diszfunkciót eredményez. A film szerencsére nem erre fut ki. A fő gondolati szála klasszikus sci-fi téma: az ember és a gép kapcsolata, a gépek „emberi” mivoltának lehetősége. ezt a film jelentős lélektani körítéssel tárja elénk. Ez jelenik meg abban, ahogy Yangot valódi családtagként kezelik a többiek – elsősorban Mika –, és abban is, ahogy a gyerek és őközötte minőségibb az érintkezés, mint a szülőkkel, egyúttal a családi kommunikáció rendszeresen felszínes, nem mutat túl az üres formaságokon.
Csak közben a film átmegy egy művészfilmes nézéspornóba.
Jake szeretné érvényesíti a garanciát a kimúlt androidra még azelőtt, hogy az oszlásnak indulna. Ez azonban a vártnál nehezebbnek ígérkezik, ugyanis sokunk számára ismerős helyzetbe került: nem közvetlenül a gyártó cégtől vásárolta meg Yangot, és amikor az android tönkrement, a garanciát vállaló terjesztőnek híre-hamva sem volt. Ez sarkallja őt arra, hogy utánajárjon, hogyan hozhatná vissza az életbe a lánya kvázi-testvérét. Meglehetősen eseménytelen kutakodás következik, melynek visszatérő motívuma az, hogy Colin Farrell hosszasan mered a távolba. Ez egy olyan művészfilmes allűrt kölcsönöz a filmnek, ami távolról sem csapja agyon az élményt, viszont nem is ad hozzá semmi pluszt.
A Búcsú Yangtól egy novella adaptációja, nem pedig egy regényé, ennek megfelelően eseménytelen a cselekmény, kevés a fordulat, kevés a kiugró pillanat. A film – novellához illően – egyetlen felismerésre vezeti a nézőt, aki a végére új nézőpontot kap az „ember vagy gép” kérdésének értékeléséhez. Persze két évtizeddel a XXI. században járva, a mesterséges intelligencia szemünk előtt zajló térnyerése közben ez az „új” nézőpont nem éppen paradigmadöntögető. Nem olyan élménnyel fogunk felkelni a képernyő elől, hogy alapjaiban gondoljuk újra, hol ér véget a tervezett eszköz és hol kezdődik az öntudatos, érző lény. Ám ha ezt elfogadjuk, akkor egy olyan filmre számíthatunk, ami szépen és bensőségesen rajzolja körbe a témát, és ehhez egy nagyon hétköznapi, nagyon átélhető helyzetbe vonja be a nézőt.
A Búcsú Yangtól a karakterek mozgatása terén is hasonlóképpen fókuszált és takarékos. A futó párbeszédektől eltekintve egy négytagú család tagjaival ismerkedünk meg alaposabban. De ebből a négy főből is az egyik, Yang a cselekmény idősíkjában már halott, Kyra pedig nem sokat tesz hozzá a történethez, inkább csak kísérőként van jelen. A hangsúly Jake és Mika kommunikációján (vagy annak hiányán), illetve a Mika és Yang közötti köteléken van. Ezt később Ada (Haley Lu Richardson) felbukkanása egészíti ki, akinek kulcsszerepe lesz a film második felében. Adától eltekintve a Jake-Mika-Yang közötti hármas viszony a cselekmény mozgatórugója.
A film nagy esztétikai erénye a gazdag szimbolika. A korábban említett kanapén ülős kompozíciópáros mellett a Búcsú Yangtól védjegye Lily Chou Chou Glide című dalának Mitski által előadott változata, ami kulcsfontosságú a végkifejlet szempontjából. Yang lepkegyűjtő szenvedélye pedig nemcsak a címszereplő önazonossága szempontjából fontos elem, de a pillangóvá kifejlődő hernyó képe a néző szemében is értelmező szimbólummá válik. Amikor Yang közelgő felbomlására utalnak, abba is beleolvasható egy olyan szimbolikus célzás, hogy
a szeretett gyerekfelvigyázó kiesése a család felbomlásával is fenyeget.
Ez, ha esetleg volt is ilyen rendezői szándék, nem igazolódik be. Amellett viszont nem mehetünk el szó nélkül, hogy a főszereplő pár örökbefogadott gyereket nevel, a család tehát android nélkül is „mesterséges”, aminek fényében további súlyt kap annak kérdése, lehet-e családtagként kezelni egy gépet.
A színészi játék és a látványvilág nem hagy kivetnivalót maga után. A színészek jól végzik a dolgukat, Colin Farrell jól adja a küszködő kisvállalkozót, aki bátortalan ahhoz, hogy őszintén beszéljen a gyerekével. Malea Emma Tjandrawidjaja talán egy icipicit túljátssza a selypítő kislányt. Justin H. Min abszolút meggyőzően hozza az emberként viselkedő, de végső soron mégiscsak programozott entitást. Jodie Turner-Smith játékára sincs panasz, de ezt csak a teljesség kedvéért említem, mert az ő karaktere keveset ad a történethez. Ami a képi megoldásokat illeti, Kogonada előszeretettel helyezi félhomályba a tereit, és gyakran fókuszál karakterei arcára.
A Búcsú Yangtól sok témát megpendít érintőlegesen. Találkozunk a megfigyelő társadalom fenyegetésével, a tudat és az emlékezet megőrizhetőségével, az emlékek múzeumi kiállításának etikai kérdőjeleivel, még annak problematikája is felsejlik, hogy az emberek használhatják-e az androidokat. De mindez elenyésző jelentőségű a fő téma: az ember és az android közötti kapcsolat, valamint ennek családi lecsapódása mellett. Semmiképp sem érdemes arra várni, hogy ez a film gyökeresen újat mond erről a klasszikus sci-fi toposzról. Viszont a Búcsú Yangtól összességében egy hangulatos és átélhető filmes feldolgozás.
Verdikt
A Búcsú Yangtól azt a kérdést pedzegeti, hogy egy programozott szolgáltatásként funkcionáló robot mennyire tekinthető családtagnak, mit eredményez, ha kikerül ebből a családból, és nem utolsósorban: maga a robot hogyan éli ezt meg. A klasszikus kérdést egy család életére és reakcióira összpontosítva mutatja be. Cselekménye fordulatok nélküli, a film a szűkös párbeszédekkel és Jake kutakodásával mozdul előre. Nem eredeti, de átélhető, igényes, helyenként kicsit túlművészkedett filmes hozzájárulás a sci-fi egyik legrégibb témájához.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
