Amikor valami egy kiterjedt lore-ral és széleskörű rajongóbázissal rendelkező forrásanyagból építkezik, az nagyon jól és nagyon rosszul is elsülhet. Utóbbiba futott bele nemrég az Amazon Prime és A hatalom gyűrűi, valamint ezen az úton indult el a Netflix The Witcher szériája is. A Blood Originnek pedig úgy tűnik, sikerült feltenni a pontot az i-re, miután a december 25-ei premierjét követően csak úgy záporoztak rá a negatív kritikák. Felteszem azonban a kérdést: Tényleg ennyire rossz lett?
A rövid válasz az, hogy igen.
Na, de kezdjük az elején!
A The Witcher: Blood Origin (Vaják: A vér eredete), ahogy már a címéből is sejthető, egy eredettörténet elmesélésével próbálkozik, csak éppen még ő sem tudja, hogy melyiket. Középpontjában ugyanis egy rég elfeledett hősökből összeszedett csapat áll cirka 1200 évvel a The Witcher eseményei előtt. A Kontinenst még csak elfek és törpök népesítik be, de nekik sincs szükségük emberekre és szörnyekre, hogy megtalálják az okot az egymás közti háborúskodásra. A négyrészes minisorozat előnye, hogy nem húzza sokáig az időt az expozícióval. Az alapok felállítása után azonnal bele is csap a lecsóba egy kis királygyilkossággal és tömegmészárlással, hogy új birodalom és uralkodónő születhessen.
Ezzel párhuzamosan a főbb karaktereket is megismerhetjük egy rejtélyes mesemondó nő (Minnie Driver) elbeszélésén keresztül. Egyrészt ott van Éile, fedőnevén A Pacsirta (Sophia Brown), aki harcos életmódját feladva útra kelt, hogy dalaival vigyen reményt a háború dúlta falvakba, valamint Fjall (Laurence O’Fuarain), aki egy rivális klán számkivetettje. Hozzájuk csatlakozik idővel Scian (Michelle Yeoh), aki magányos farkasként éli életét, miután klánját lemészárolták, majd Callan (Huw Novelli), a jó lelkű zsoldos, Meldof (Fancesca Mills), a bosszúszomjas törpe, illetve Zacaré (Lizzie Annis) és Syndril (Zach Wyatt) a varázsló ikrek. Ennyi szereplőt még fejben tartani sem egyszerű, nemhogy rendesen bemutatni. Ez azért is szomorú, mert a színészek láthatóan igyekezték a maximumot kihozni a rendelkezésükre álló lehetőségekből. És a történet gonosztevőiről még szót sem ejtettünk.
A főgonosz szerepében Merwyn (Mirren Mack), a sztori hányatott sorsú cintrai hercegnője tündököl, aki kész a saját kezébe venni élete irányítását, akkor is, ha ezzel eladja a lelkét. Azonban úgy tűnik, csak a jelmeztervező csillogtatta meg a tudását vele kapcsolatban, a karaktere és a motivációja ugyanis sablonosabb már nem is lehetne. Balor (Lenny Henry) az ügyeletes gonosz varázsló a történetben, végül pedig megismerjük Eredint (Jacob Collins-Levy) is, aki a Wild Hunt királyaként lehet ismerős a Witcher rajongóknak. Vele kapcsolatban nem tudtam nem azt érezni, hogy csak a gamerek lelkének simogatása végett került be a képbe, de még azt is rosszul csinálja. Annak az Eredinnek, akit ugyanis megismerünk a Blood Origin epizódjaiból, már amennyire megismerjük, semmi köze a könyv, vagy a játékbeli verziójához.
Mondjam, vagy mutassam?
A Witcher: Blood Originnel az egyik legnagyobb problémám az volt, hogy minden, amit a világról, az azt megtöltő emberekről és persze a főszereplőkről tudunk, azt elbeszélések alapján tudjuk meg.
A mesélő, vagy maguk a karakterek végig kommentálják az egész sorozatot, ezzel a szájába rágva a nézőnek, hogy mit is kellene látnia, gondolnia, éreznie.
Csak épp arra nem vették a fáradtságot a készítők, hogy ezeket tettekkel is alátámasszák. Jó példa erre, amikor az egyik szereplő szívhez szóló monológban ecseteli a szerelem fontosságát, majd, amikor elszakítják tőle a szeretett személyt, mintha mi sem történt volna, nyugodtan olvasgat szobája meghittségében. És ez csak egy a sok közül.
A karakterek jellemtelensége miatt jelentős problémát okozott számomra még a nevük megjegyzése is és ez alól a főszereplők sem jelentettek kivételt. Ebben alighanem közre játszott az is, hogy a szériát eredetileg hat részesre tervezték, de végül csak négy jelent meg belőle. Habár Lauren Schmidt-Hissrich szerint csak olyan jelenetekkel kurtították meg az epizódokat, amelyekben a szereplők tábortűz körül üldögéltek, vagy szép tájakat szeltek át. De ha csak a jó részek maradtak, nem is akarom tudni, mik végezték a vágószobában.
Hogy valami pozitívat is említsek, a harcjelenetek a Witcher első epizódjának színvonalát idézik. Jól megkomponáltak és jól koreografáltak, amik kellő mozgalmasságot és brutalitást visznek az egyes részekbe. Sajnos azonban a sztori és a karakterek érdektelenségét nem képesek ellensúlyozni.
Csak a nevében Witcher
Ahogy a bevezetőben említettem, a kiterjedt lore és a széles rajongóbázis lehet áldás és átok is a sorozatkészítők számára. A Witcher pedig nem szenved hiányt egyikből sem. A lengyel író, Andrzej Sapkowski nyolcrészes könyvsorozatából részletes képet kapunk a Kontinenst benépesítő lényekről, egymáshoz kötődő viszonyukról, politikai és történelmi hátterükről, a világ szabályairól. Ha ez nem lenne elég, számos képregény is színesíti a történetet, amelyek tovább árnyalják a képet és persze nem szabad kihagyni a CD Project Red videojátékait sem, amelyek közül a Witcher 3: The Wild Hunt generációjának egyik legjobbja lett. Volt tehát miből dolgozni, mégis már a The Witcher első évada adott némi okot a bizalmatlanságra. Fringilla Vigo és Triss Merigold karakterei például sok negatív visszhangot kiváltottak a rajongók körében, míg mások a hektikus idővonallal nem voltak megelégedve. Ezek azonban apróságok a második évadhoz képest, ami már jelentősen elrugaszkodott a forrásanyagtól, a mégis felhasznált irodalmat pedig teljesen kicsavarta (pl. Nivellen és Vereena története). A Witcher: Blood Origin pedig már alig akarja elhitetni magáról, hogy a Vaják világában játszódik, pedig hivatalosan épp annak eredettörténetét mesélné el.
Ismerős szereplőkkel és karakterekkel próbálja álcázni, hogy valójában egy popkulturális utalásokból és népszerű sztorielemekből összeeszkábált történet. Merít egy kicsit A keresztapa 3-ból, A terminátorból és Akira Kurosawa A hét szamurájából, amit megtűzdel Jaskierrel, Eredinnel, Ithlinne-nel és az első witcher születésével, hogy mégis csak rá lehessen rakni a logót. Közben a Witcher 3-ban sok NPC-nek több háttérsztori jutott, mint itt a főszereplőknek.
Nem látva bele az alkotói folyamatba, az az érzésem, hogy a készítők nem is egy Witcher történetet akartak csinálni, hanem a saját agendájukat népszerűsíteni.
Ezt támasztja alá például az is, hogy jelentős sztori elem a különböző társadalmi osztályok különbsége, ahol a nemesek lenézik az alacsonyabb rendűeket. Erre mégsem látunk egyetlen magatartás béli jelet sem, de a szereplők egyetlen lehetőséget sem szalasztanak el, hogy szóvá tegyék. Azok az események ugyanakkor, amelyek a lore szerint is nagyban befolyásolták a Kontinens életét a megfilmesített időszakban, csak említésnyi szerepet kapnak a hasraütésszerűen megalkotott uralkodónő gyarmatosítási és öröklési törekvései mellett.
Ilyen például a bolygók együttállása (Conjunction of the Spheres), amely során nemcsak az első emberek, hanem a szörnyek és a káosz varázslat is megérkezett a világba és egy több generációig tartó konfliktust indított útjára. Az ismeretlen fenyegetés, a ghoulok, drownerek és vámpírok leküzdésére pedig létrehozták az első witchereket is, akikre még az őket megalkotó varázslók is torzszülöttekként tekintettek. Ez indokolja például, hogy a witcherek később a Kaer Morhenhez hasonló saját erődökbe vonulnak vissza, amelyek egyszerre szolgálnak kiképző helyként az új generációknak és védvonalként az emberek fenyegetése ellen. De ez már egy másik történet.
Igyekeztem nyitottan és elvárások nélkül állni a Witcher: Blood Originhez még az első negatív kritikák megjelenése után is. Azonban még ha teljesen el is vonatkoztatunk attól, hogy ez végső soron egy Witcher-történet lenne és egy általános fantasyként tekintünk rá, akkor is összecsapott és érdektelen a végeredmény, de legalább szép a képi világ.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
