A Vérapó banális, brutális és bizarr, és a karácsonyi hangulatot és családi stílust árasztja el vérrel és belekkel, ami popcornozásra tökéletes, másra nem.
A karácsony kodifikált hagyományaihoz elkerülhetetlenül hozzátartoznak az ünnepi hangulatú filmek. Évente sorban gyártják a stúdiók az újabb és újabb alkotásokat, amelyekhóval, dallal, száncsengővel, hol drámával, hol humorral, hol élőszereplős formában, hol pedig animálva igyekeznek bevonzani a nézőket, akik a szezon hevében ajándékokat, karácsonyfákat és az előkészületekhez szükséges holmikat vesznek. A mozikban debütáló újdonságokkal párhuzamosan a tévékben a klasszikussá avanzsálódott finomságok dübörögnek, amiket gyakorlatilag már fejből ismerünk: ritka, hogy karácsonykor tényleg filmeznénk, de elképzelhetetlen az időszak például a „Kevin!” felkiáltás nélkül. Tommy Wirkola a Vérapóval ezt a szellemiséget igyekezett belegyömöszkölni egy véres, brutális karácsonyi zokniba, az eredmény pedig meglepően életképes és szórakoztató.
David Harbour, a Stranger Things seriffje kelti életre az ajándékosztó télapót, akinek már tele az angyalkája a munkájával. A kéményen becsusszanva a zömök, ősz alak jobban örül, ha tej helyett egy kis brandy fogadja, és ha nem lennének azok a drága gyerekek, már rég nem csinálná. Ilyen hangulatban látogat el egy elit, izolált villájában karácsonyozó családhoz, akik a szeretet ünnepekor is a családi örökségen és az elnyerhető vagyonon perlekednek. Miközben a télapó kipróbálja a masszázsszéket, egy profi bűnbanda csap le a helyszínre, vadászva az otthon széfjében lapuló több száz millió dollárra. A mikulás húzna is a ’csába, de épp rábukkan egy galád, a lövöldözéstől pedig elillannak a rénszarvasai. Elhúzna gyalogosan is, de megtudja, hogy a família legifjabb tagja, a kis Trudy (Leah Brady) még őszintén hisz a télapóban: „hősünk” ezért úgy dönt, hogy segít, és elteszi láb alól a gengsztereket, és megmenti a családot – vagy legalábbis a kislányt.
Ezt pedig egy csipet lelkizés, a karácsony szellemiségének kihangsúlyozása és rengeteg fröcsögő vér követi.
Harbour kiválóan hozza a „vérapót”, akivel még véletlenül sem b*szakodnál. Modora és stílusa tökéletesen idomul karakteréhez, és az akciójeleneteket is egyfajta zsigeri, nyers indulattal ruházza fel. Morgó hangja ezzel együtt meglepően kedves tud lenni, és kitűnik belőle az a jellem, aki egykor volt – akiről a mesék és legendák szólnak. Pat Casey és Josh Miller írópárosa egyébként egy jópofa, vikinges múlttal ruházta fel a figurát, de sajnos ez nincs eléggé kibontva a filmben – mindenesetre ötletes próbálkozás arra, hogy logikus legyen a télapó ilyen jellegű „kifordítása”.
A film egyébként kifejezetten szórakoztató. És bár többet is ki lehetett volna hozni az elképzelésből, meglepően élvezetes – már ha tudja az ember, hogy mire számítson. Harcos ajándékosztónk mindenféle kreatív, karácsonyi tematikájú módszerrel teszi el láb alól kegyetlenebbnél kegyetlenebb módon az útjába álló rosszfiúkat: például a sétapálca formájú, klasszikus, piros-fehér csíkos keménycukrot szopogatja bökővé, hogy szétszurkáljon vele torkokat, vagy épp jégkorcsolyákat húz kezeire, és úgy szabdalja össze ellenségeit. A sötét jelenetek ugyan elvesznek az élményből, de
fekete humora meglepő mélységekből merítve kínál szórakoztató összetűzéseket.
Ezzel párhuzamosan láthatjuk a család tagjait, akikből a bűnözők információt próbálnak kicsikarni; valamint az elszökő Trudyt, aki kommunikál „hősével”, és igyekszik segíteni neki, hogy mentse meg őket. Brady egyébként nagyon aranyos, ettől pedig még ütősebbek azok a jelenetek, amikor összetűzésbe kerül a gonoszokkal. Nem szeretném lelőni a poént, de Reszkessetek, betörők! stílusában állít csapdákat, amelyeknek nagyon kegyetlen, undorító és végzetes következményei lesznek – amikről ő persze mit sem sejt. Egyébként az egész film olyan, mintha Chris Columbus klasszikusának lenne egy brutális újragondolása.
A család többi tagja kellően fárasztó, így egy enyhe társadalomkritikával találkozhatunk. Gazdagék sz*rnak a karácsonyra, és csak a megszokás miatt járnak össze – miközben majdnem mindenki azon morfondírozik, miként juthatna nagyobb vagyonhoz. A vérapó pedig csak a még ártatlan kislány miatt segít nekik, mert egyébként a háta közepére sem kívánja ezeket a milliomosokat, akik kiölik a szépséget mindenből. A színészek jól hozzák irritáló fazonjaikat, ahogy a mindenféle karácsonyi kódnevű betörők is John Leguizamóval az élen, aki az ünnepeket szívből gyűlölő „Scrooge” bőrébe bújik.
A Vérapó inkább működik, mint nem, de lehetett volna bőven vágni közel kétórás játékidejéből. Wirkola nyersen, de humorral „belezi ki” a karácsonyi filmek sémáját, ötletesen gyártva gyilkos szerszámokat az ikonikus díszekből és kellékekből, mikzöben Harbour prímán hozza a kiégett Santa Claust. Többet is ki lehetett volna hozni a koncepcióból, és jobban körbejárni az egyedi, mitikus elemeket, de még így is, brutalitása ellenére könnyedén fogyasztható alkotás született. Ironikus módon príma családi film, amit családdal még véletlenül sem érdemes megnézni. Viszont remek alternatíva, ha már neked is tele az angyalkád a romantikus nyáltól és az erőltetett vígjátékoktól, de azért valami kis száncsengős mókára vágynál – ha nem bánod, hogy itt a télapónak nem csak a ruhája, de szakálla és ökle is piros lesz.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
