Négy évvel az Éjféli iskolák után megjelent Veres Attila harmadik kötete. A szerző magasra emelte önmaga számára a lécet, és jelentjük: megugrotta. A valóság helyreállítása rideg, ambiciózus és aktuális novelláskötet, amely a világ és a társadalom alapvető problémáit feszegeti a horror és a weird sajátos eszköztárával.
A metálzenei kritika világában van egy toposz, amely szerint a harmadik lemez különleges jelentőséggel bír, mert ez az a pont, amikor letisztul az együttes hangzásvilága, kifejlődik a zenei koncepciója, és egyáltalán, beérik mint együttes, készen áll arra, hogy valami újítót, fontosat, eredetittegyen hozzá a kultúrához. Nincsenek statisztikai adataim ennek a toposznak az igazságáról, de kétségkívül létezik, és valószínű, hogy aki aktívan hallgat metált – régit, újat, akármilyet – könnyedén elő tud rántani példákat az alátámasztására.
Veres Attila pályafutása most ehhez az állomáshoz ért, legalábbis magyarországi vonatkozásban.
Ez utóbbit fontos hangsúlyozni, mert ugyanebben az évben a Valancourt Books kiadta az Egyesült Államokban a szerző első idegen nyelvű kötetét (The Black Maybe), a magyar megjelenések között viszont A valóság helyreállítása a harmadik. Elődjéhez, az Éjféli iskolákhoz hasonlóan novelláskötettel van dolgunk, méghozzá robusztus novelláskötettel: A valóság helyreállítása tizennégy történeten keresztül adagolja az olvasónak a borzadályt, a traumatizáló felismerést és a kilátástalanságot.
„Az a célom, hogy az olvasók ne tudjanak aludni” – Interjú Veres Attilával
Veres Attila a kezdetektől fogva a horrorirodalom határvidékén mozgott, és ha kategorizálásra kerül sor, többnyire weird irodalomként aposztrofálják a műveit. Írásainak stílusa, hangvétele, a belőlük tükröződő látásmód az Odakint sötétebbel kezdődően felismerhető; a szövegek a természetfelettit, a rendkívülit és a groteszket nemcsak a számunkra ismerős magyar valósággal, helyszínekkel, helyzetekkel ötvözik, hanem hol maró, hol kevésbé szembeötlő társadalomkritikával is. Ezek a vonások kombinálódtak egy meglehetősen markáns és felismerhető szerzői hanggá. A valóság helyreállítása alapvetően nem tér le erről a tarkabarka ösvényről, viszont bizonyos fokú hangsúlyeltolódás figyelhető meg benne, és a korábbiaknál felismerhetőbben reflektál a világ és Magyarország állapotára.
Azt, hogy a valóság helyreállításért kiált, nehéz, és egyre nehezebb vitatni napjainkban. Nagyjából ismerhetjük a sztorit: az egykor megnyílt világ áthatolhatatlan részvalóságokra bomlott, nincs egységes referenciapont, ami alapot adhatna a párbeszéd, az igazság utáni világban élünk, ahol éjsötét idióták által hablatyolt, összeesküvés-elméletek ugyanolyan valóságértékkel bírnak valakinek, mint a bizonyítékokkal igazolt állítások másnak – már-már közhelybe fúlóan ismerős állítások, mégis aktuálisak, mert ez az állapot a társadalmakat szétszakító mértékűvé fokozódik.
Nem túlzás azt mondani, hogy Veres Attila új novelláskötetének állandó – és állandóan elbukó – főhőse a valóság.
És rögtön az elején tisztázzuk: Veresnek esze ágában sincs helyreállítania azt. Ahogy a horrortörténetek zöme túláradó kreativitással intézi el az emberi főhősöket, úgy A valóság helyreállításában foglalt írások gyermeki önfeledtséggel cincálják, koncolják, marcangolják és trancsírozzák szegény valóság gyönge testét. (Persze ne legyenek kétségeink, az emberek sem járnak jobban…)
Valóság, képzelet, álom, múlt, jelen, jövő:
ezek a látszólag egyértelmű kontúrokkal bíró kifejezések viszonylagossá, már-már önkényessé válnak a novelláskötet világában. Így például a’fogakkal teli verem’ egyik mozgatóereje egy fizikai hordozón nem fellelhető, a narrátor által mégis furcsamód ismert ’90-es évekbeli popsláger, valamint egy titokzatos nyelv és kultúra, amelyben az elbeszélés egyúttal teremtő aktus is. A világ helyreállítása című novella egy fiktív társadalmi mozgalom fiktív brosúrája, tulajdonképpen egyfajta posztmodern és szekuláris grimoire, amely pontosan ugyanazt a beváltatlan ígéretet lebegteti – „létező” és „elképzelt” – olvasói előtt, mint a novelláskötet címe. Ugyanis óhatatlanul magát a hagyományos értelemben vett valóság gondolatát kacagja ki egy olyan pamflet, amely „illusztrációbriefekkel”, stock photókkal, vagyis a puszta látszatért kitalált elemekkel ígéri bármilyen„létezőnek”a helyreállítását. A Sebzés erőteljes, és talán a morbid humortól sem távol álló gondolatkísérlet arról, mi a különbség az elmesélt szerepjátékos világ és az általunk megtapasztalt világ között, és hogy vajon az igazi életünkben nem ugyanúgy rendet akarunk teremteni és fenntartani a képzelő- és mesélőerőnk segítségével, mint ahogy akkor tesszük, amikor egy szerepjátékban cselekményt mesélünk és döntéseket hozunk. A világok határai a legnagyobb természetességgel omlanak le, olvadnak össze, párolognak el, és ugyan Veres Attilától – ahogy rengeteg más weird szerzőtől – nem idegen az a mozzanat, hogy a karakterek ezt a határleomlást a legteljesebb közömbösséggel fogadják. A valóság helyreállításában mindez mégis különös súlyt kap rendkívüli aktualitása folytán.
A valóság zárójelbe kerülésének maga a szerző is áldozatul esik. A valóság helyreállításának tartalmát egyfajta autofikciós játszadozás keretezi. A kötetnyitó ’fogakkal teli verem’-nek Veres Attila a narrátora és főhőse. A zárószöveg pedig, mely „…Az én lelkemben mindig pokol marad” – Beszélgetés Veres Attilával címmel olvasható, egy kitalált (?) interjú a szerzővel. Vagyis mindkét írás a szerző egy fiktív alteregóját szerepelteti, és végérvényesen összezavarják az olvasót annak kapcsán, kicsoda is Veres Attila.
Veres Attilának természetesen van mondanivalója az emberről és a társadalomról is, és hát az sem éppen szívderítő. Az ember társas lény, mint azt tudjuk, és Aronson óta öntetszelgő tekintélyhivatkozás kíséretében pufogtathatjuk, és a Veres által nyújtott diagnózis szerint az ember társas léte is súlyos sérüléseket szenvedett el.
Az elmagányosodás problematikáját a novellafüzérben vissza-visszaköszönő, kiüresedett életű egyének, valamint az ún. gestaltok ellentéte szemlélteti.
Groteszk, szélsőséges állapot mindkettő. Az előbbivel a Láss engem úgy, ahogy vagyok! ismerteti meg az olvasót. A cím egyúttal a szövegben ábrázolt, végletesen elmagányosodott ember ordítása: lehetne akár az intimitás és a tiszta elfogadás hívószava is, de a maszkoktól hemzsegő társadalmi létben csak a merő üresség fejeződik ki ezekkel a szavakkal. A gestaltok az üres emberi világ romjain létrejött, véletlenszerű emberek között létrejött közös tudatok, valami újnak a kezdetei, és a társas lét szélsőséges, az egyént feloldó kifejeződései.
A kötet hol perverz módon kiforgatja a társadalom eszméjét, hol igencsak nyomasztóan konstatálja annak eltűnését. A Megharapni egy kutyát – amelynek alapkoncepciója a szerző briliáns és beteg humorának szemléletes bizonyítéka – megkísérel leásni a társas élet alapvető mozgatórugóihoz, és nem talál mást, csak elnyomást és dominanciaharcot, hatalmat és engedelmességet, ragadozókat és prédákat. Az olvasó pedig nemcsak azon az absztrakt, filozófiai kérdésen kezd el merengeni, hogy vajon mennyire hatékonyan rejti el állati énünket a civilizáció, hanem abba is kénytelen belegondolni, ő maga vajon e viszonyrendszer melyik oldalára kerülne. A Gestalt pedig már-már aktuálpolitikai színezetet ölt azzal, hogy cselekménye egy embercsoport elleni gyűlöletkeltés közepette zajlik – maróan ironikus, hogy éppen ennek az embercsoportnak legfontosabb tulajdonsága a kirívóan erős összetartozás.
Bár a kötet a valóságot nem állítja helyre, itt-ott azért kioszt néhány igencsak valóságos pofont. Az első négy novella relatíve megszokott Veres Attila-kontent: váratlan fordulatok, beteg fantázia, nyomasztó végkifejletek. A világ helyreállítása még egyfajta fellélegzést is kínál. Aztán jön a kötet egyik legemblematikusabb darabja, a Tranzisztor, és olyan gyomrost visz be az olvasónak, amelyből nem egyhamar tér magához. Említettem fentebb, hogy Verest a helyi valóság ábrázolásának hihetősége is jellemzi. Ezt a képességet járatja csúcsra a szerző a Tranzisztorban, amely drámai látleletet ad a kizsákmányolásról, a mélyszegénységből való kitörés vágyáról és illuzórikusságáról, továbbá a nyomorúságos körülményekbe való elkerülhetetlen betagozódásról. Az alapszituáció: egy vállalat olcsó emberi munkaerőt alkalmaz valamilyen speciális nyersanyag biológiai kiválasztására.
A munka megalázó, méltatlan és keveset fizet, de egyrészt munka, másrészt az arra alkalmasak „előléphetnek” ún. „tranzisztorrá”, egyfajta térkaput nyitó emberi energiavezetővé.
Mindegyik munka extrém módon igénybe veszi a testet. A történetben Zsuzsit – vagy ahogy mindenki hívja: a 47-es tranzisztort – ismerjük meg, az ő nézőpontjából látjuk, ahogy kisgyerekként a családjával beáll dolgozni, majd kiválasztják tranzisztornak. A novella drámai erejét a tökéletesen szenvtelen, tárgyilagos ábrázolásmód adja. Hajlok rá, hogy azt mondjam: ebből a novellából a magyar szociográfiai hagyomány legerősebb pillanatai köszönnek vissza, és a tény, hogy a legpőrébb naturalizmus ennyire kifogástalanul összefér a fantasztikummal, mélyen sötét látleletet ad a korról, amiben élünk. A szerző nem szentimentalizálja a szegénységet és nem is hoz létre erkölcsi pozíciókat: a főszereplő családja finoman szólva nem mintacsalád, a novella mégsem ítélkezésre hív, hanem megfigyelésre és belegondolásra.
A Tranzisztor fontos karakterjegye az is, hogy miközben nyilvánvaló elnyomás zajlik a vállalatnál, az állam látványosan nincs sehol. Oké, persze, sok az olyan horrortörténet, amiben vagy a szereplők annyira idióták, hogy nem szólnak a rendőrségnek, vagy a cselekmény „koherenciája” érdekében kihagyják a készítők a hatóságokat. Ebbe a fiktív közegbe viszont nagyon jól beleillik, hogy a társadalmi rend – egyúttal a korábban említett civilizációs máz – védelmének szervezete magára hagyja és beáldozza a legkiszolgáltatottabbakat.
Az elnyomás kifejezetten a nők, a női test vonatkozásában is hangsúlyosan jelen van a kötet írásaiban. A Tranzisztoron kívül két novellát érdemes e körben kiemelni. A Sebzés, amely A valóság helyreállítása egyik legjobban rétegzett írása, a nemi erőszakkal (is) foglalkozik, és a cselekmény folyamán az áldozat történetének elhallgatása beláthatatlan következményekhez vezet. A Fekete talán a női test életadó képességének kizsákmányolását mutatja be rendkívül érzékletesen. Ugyan nem vagyok nő, ezért aligha nyilatkozhatók autoritással a kérdésben, de úgy gondolom, nem alaptalanok azok a vélemények, amelyek a szerző érzékeny ábrázolásmódját méltatták.
Bizonyos szempontból markánsan tetten érhető A valóság helyreállításán az amerikai kult klasszikus horrorszerző, Thomas Ligotti szellemisége. Óvatosnak kell lenni az ilyen állításokkal, elvégre aki csak egy percet is beszélt Veres Attilával, az tudja, milyen páratlanul széles körű az irodalmi tájékozottsága – weirden innen és túl –, és nem lehet egy vagy néhány szerző hatására redukálni a munkásságát.
Ugyanakkor több írásban is olvashatók antinatalista hangvételű fordulatok. Az antinatalizmus egy mélyen pesszimista filozófiai irányzat, amelynek fő tézise az, hogy megszületni rossz dolog, és az élet alapvetően egy szerencsétlen esemény. Ezt a gondolatkört nem Ligotti találta ki, de megtermékenyítő hatást gyakorolt a fikciójára, és ő inkorporálta azt a horrorirodalomba. Veres Attila több novellájának szereplői ezt az élettől elidegenedett szemléletmódot fejezték ki gondolatban vagy szóban, és az a kifacsart istenábrázolás, ami a Városunk darabokban című írásban megjelenik, ugyancsak ebbe a hagyományba illeszthető.
A valóság széttöredezettségét, ami a kötet központi témája, maga a műfajválasztás is kifejezi: a sok különálló, viszonylag rövid szöveg nem tud összeállni egy koherens világot körvonalazó regénnyé.
Mindazonáltal valamiféle új valóság kirajzolódik. A rossz hír az, hogy az embernek ebben nem sok helye van. Ezt példázza az árnyalatnyit sci-fibe hajlóAz ősidők vége, amely egy posztapokaliptikus, drónok által lakott világról nyújt pillanatképet, ahol az „ősidő” bizony már nem az emberé, hiszen a cselekmény ideje nem a régmúlt, hanem a jövő az emberiség számára.
Ennél nagyobb ívű új valóságképző elem a gestaltok több művön átnyúló szerepeltetése. Nem új dolog a szerzőtől, hogy felvázolja egy saját univerzum körvonalait, hiszen ez történtmár a cellofoidákkal, a cuki, bolyhos, kerregő cellofoidákkal – szia, Nelson, bocsi, ma sem kaptam cukrot a boltban – az Odakint sötétebb esetében. A valóság helyreállítása írásaiban azt láthatjuk, hogy a gestaltok egy új, az emberen túli létminőség képviselői. Az ő megjelenésük félreérthetetlen ítélet: az emberek eztbizony elcseszték.
Verdikt
A valóság helyreállítása súlyos és sokrétű reflexió arra, ahogyan ma a valósághoz kapcsolódunk, a valóságunk széttöredezettségének dermesztő látlelete. Nem akar utat mutatni és kioktatni, mert az író történeteket ír, nem társadalmi cselekvési programokat. A kötetben foglalt írások fő tematikai csapásiránya a valóság természete, ám a társadalomkritikai él is minden korábbinál erőteljesebben megjelenik bennük. Hangvételük a választott zsánerhez és a témához illően komor, lehangoló, nem gyors fogyasztásra ajánlott. Emiatt a töménység miatt talán kissé sok is a bő 400 oldal, ezt leszámítva Veres Attila mélyen aktuális és mélyreható új kötettel érkezett.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
