Nyári szellem kritika: Az életre és a halálra nem elég fél óra

Egy japán kisvárosban három kamasz – a tehetséges kosárjátékos Ryo, a félénk, társai által zaklatott Aoi és a zárkózott, művészlélek Tomoya – találkoznak egy étkezdében. A céljuk ugyanaz: utána akarnak járni egy városi legendának, miszerint ha csillagszórókat gyújtanak, megidézhetik a Nyári szellemet, egy fiatal nőt, aki két évvel korábban öngyilkos lett. A szellem azonban csak annak jelenik meg, aki már túl közel került a halálhoz – és ennek a kritériumnak mindhárman megfelelnek.

A találkozás változást indít el a három fiatal életében, de különösen Tomoyáéban – a fiú nem elégedett az életről és halálról kapott válaszokkal, amiket a lány adott neki, így úgy dönt, újra és újra megidézi. A különös barátság, ami közte és a Nyári szellem között szövődik, egyszerre mutat utat neki a saját életében, és vonja be a két évvel korábban történt tragikus eseményekbe.

A Loundraw rendezésében készült Summer Ghost – Nyári szellem súlyos és mindenkit foglalkoztató témákat vet fel. Kamasz főhősei a gimnázium végén járnak, és mindhárman karnyújtásnyira vannak a haláltól. Tomoya, a főszereplő szigorú édesanyja mellett nem mehet az álmai után – tehetséges művész, a festészet őszinte örömet okoz neki, de félre kellett tennie az ecsetjeit, és minden szabadidejét a tanulásra szánni, hogy bejuthasson egy jó egyetemre. Kiállni magáért nem mer, de fokozatosan egyre jobban csúszik ki a talpa alól a talaj – kétségbeesésében már a halál gondolata sem annyira rémisztő.

Aoi szintén az öngyilkosság szélére sodródik, esetében az iskolai zaklatás miatt. Társai kiközösítik, fizikailag, lelkileg is bántalmazzák, és egyetlen barátja sincs, aki támogatást nyújtana neki. Ryo ellenben kicsit kilóg a sorból: ő népszerű, ügyes sportoló, fényes jövővel és szerető családdal – pontosan ezért omlik össze, mikor tizennyolc évesen szembesül vele, hogy halálos beteg, és csak néhány hónapja van hátra.

Tönkre tehetnek-e valakit egészen kicsinek és hétköznapinak tűnő problémák, hányféle okból érezheti úgy egy tizennyolc éves, reményteljes ember, hogy egyszerűen nincs tovább? És mit mond az egészre egy fiatal lány szelleme, akiről azt hiszik, eldobta az életét, de valójában elvették tőle?

Maguk a karakterek konzisztensen és érzékenyen lettek megírva. Tomoya talán az, akivel a legkönnyebb azonosulni, pont azért, mert a problémái nagyon hétköznapiak és emberközeliek, valószínűleg ezért is ő lett a fő nézőpontkarakter. A film pedig nem bagatellizálja el őket. Nem jelenti ki, hogy az ő fájdalma kevésbé érthető vagy jogos, mint a társaié – a kiút belőlük talán a legkönnyebb, de megtalálni, összeszedni a bátorságát ahhoz, hogy próbálkozzon, nem kevésbé nehéz. A karaktere szép kontrasztot képez a szellemmel, Ayanéval – ahogy kimondja, a lánynak a halál a fájdalmas múlt, amit már nem változtathat meg, neki viszont a jövő, ami nem mindegy, mikor jön el. Ez a gondolat az egész történet szempontjából fontos, mert

Tomoya szuicid gondolatai nem egyik pillanatról a másikra tűnnek el, nem azt látjuk, hogy megüti az isteni szikra és hirtelen egy életet szerető, pozitív személyiség lesz belőle, hanem az egész filmen át tartó, kemény küzdelem a talpraállása. Aoi esetén szépen láthatjuk, hogy bár talán nála a legnagyobb az öngyilkosság veszélye (ő az, aki a film elején meg is kísérel leugrani az iskolaépület tetejéről), mégis, Tomoyával ellentétben ő tényleg nem a halálra vágyik, hanem a magány és a fájdalom végére. Számára elég egyetlen találkozó két fiúval, akiknek szüksége van rá, és akikkel jól érzi magát, és rögtön meglátja a fényt az alagút végén. Érzi, hogy hol a helye, akkor is, ha a problémái még nem szűntek meg igazán. Ryo pedig gyönyörűen bemutatja azt a dühöt és az érzést, hogy elárulták, ami fiatal betegeknél gyakran jellemző. Próbálja elvágni magát a világtól, lezárni a kapcsolatait, hogy se neki, se másnak ne fájjon. Szembefordul Tomoyával is, amiért túlságosan el van veszve a saját fájdalmában, és meg sem látja az övét, de azért a maga módján még próbál élni, és kihasználni, ami maradt.

A nagy probléma a Nyári szellemmel az a tény, hogy rövid a játékideje, és ezért egyszerűen nincs idő ezekre a karakterekre – hiába a konzisztencia, jól megalapozott pszichológiai háttér, a sok fontos jelenet és felvetett kérdés, a film csak harmincöt perc. Ez Tomoya kibontására még úgy ahogy elég, de a másik két főszereplőre alig jut idő – sokszor inkább csak a döntéseik utóhatásait érezzük, de nem látjuk, ahogy eljutottak arra a pontra.

A három kamasz barátsága, és az ismerkedésük a szellemmel is kifejezetten szép és érzékeny, de Ayane maga is kicsit lóg a levegőben. Szimpatikus, megértő lánynak bizonyul, aki képes utat mutatni, és nem ítéli el egyik karaktert sem, de kellettek volna még jelenetek, interakciók, hogy a film igazán erőssé válhasson. Az utolsó jelenetekben van néhány csavar, és szépen felépített mozzanat, ami ütős és megható zárást eredményez, de ha hosszabb az alapozás, ezen is még rengeteget lehetett volna emelni.

A Nyári szellem látványvilága kellemes, de nem kiemelkedő – a karakterdizájnok egyszerűek, a színvilág ellenben nagyon kreatív. Gyakori, hogy az élénk háttér előtt kicsit szépiába hajlanak a karakterek színei, mintha árnyak lennének a saját életükben, a naplementés képek pedig különösen gyönyörűek. Nagyon kreatív, kicsit keleti filozófiában gyökerező gondolat, amikor szellemként vízben úszva utaznak a szereplők, gyakori szimbólum a „lemerülés a halálba, majd az onnan való kiemelkedés”, amit lényegében mindannyiuknak meg kell tenni. A vágások pedig talán a legizgalmasabb filmtechnikai megoldások, rengeteg montázst és snittet kapunk, amelyek szépen hangsúlyozzák a párhuzamokat, a karakterek érzés -és gondolatvilágát.

De a tény, hogy csak ennyi, egyben a legnagyobb hibája is, mert kétszer, vagy háromszor ilyen hosszú játékidővel tényleg kiugró lehetne az animefilmek között.

A Nyári szellemeket a 20. Anilogue Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk.