A Rémségek tára a téboly árnyalataiból merít kuriózumokat

A kuriózumok tárháza figyelemreméltó, különleges, bizarr kinézetű vagy épp emlékezetes múltú dolgok gyűjteménye volt. A XVI. században előkerülő szobák hol hamisított, hol valódi természettudományos, vallási, művészeti vagy történelmi érdekességeket tartogattak a látogatóknak és kiváncsiaknak amellett, hogy Pazar státusszimbólumokként szolgáltak tulajdonosainak. Guillermo del Toro rendező nem véletlenül választotta ezt a címet új horror antológia sorozatának, a Rémségek tárának, ugyanis eltérő stílusú, mondanivalójú és tartalmú „kuriózumokat” szedett össze, amiket a téboly és a rémület különböző árnyalatai szőnek össze.

Minden fejezet intrójában az író-rendező – akinek saját történeteit is feldolgozzák a sorozatban – egy furcsasaságokkal teli szekrényből vesz elő egy-egy intenzív múltú tárgyat, amely történetét ismerhetjük meg az adott epizódoban. Az antológia izgalmas műfaj, ugyanis egy epizódoba kell teljes narratívát sűrítenie  a nézők meghódításához, másrészt viszont teret ad annak, hogy a tematikus keretek mentén kísérletezzen gyakorlatilag minden szempontból. Ez a del Toro által felügyelt pakk pedig pontosan ezért működik:

Vegyük hát sorba, hogy mit kínál ez a rémségek tára!

A 36-os raktár

A nyitányban egy zsémbes, idegengyűlölő, leplezetlenül jobbos veteránt kísérhetünk útján, aki tartozása rendezéséért olyanok raktárhelyiségét – és ezáltal tulajdonait – vásárolja meg, akik már nem tudják használni: például elhagyták az országot, vagy meghaltak. Bízik benne, hogy értékes holmikra lel majd, amiket továbbadhat. Egy ilyen vétel után azonban okkult, sötét titkokra bukkan a tárolóban, és egyre sötétebb ívet vesz története. Guillermo del Toro novelláját del Toro és Regina Corrado írták „tévére”, és Guillermo Navarro rendezte. A rész cselekménye ugyan kiszámítható, de hangulata és történetvezetése teszi érdekessé Tim Blake Nelson színészi alakítása mellett. A klasszikus sátánista démonológia enyhe amerikai társadalomkritikával párosul – a veterán pont olyanoknak van kiszolgáltatva, akiket megvet –, az eredmény pedig egy morbid mese a XX. század valós és szimbolikus démonjairól.

Temetői patkányok

A XX. században alkotó Nery Kuttner novellájának feldolgozását Vincenzo Natali álmodta meg, főszereplője pedig egy sírrabló, akit „munkájában” gátolnak a patkányok. Egy nagy zsákmány reményében azonban kapzsisága egy földalatti, patkányok vájta alagútrendszerbe vezeti, ahol ősi gonoszságokkal szembesül. Ezt a történetet a kozmikus horror és a klausztrofób közeg mellett David Hewlett kiváló alakítása teszi szórakoztatóvá és izgalmassá a maga elborult módján, így egy morbid, de mégis tanulságos tanmesét kapunk a rémületek mellé.

A boncolás

Michael Shea novelláját David Prior rendezte David S. Goyer adaptációjából, hogy a gyűjtemény egyik legnyomasztóbb epizódja születhessen. Az F. Murray Abraham alakította boncnok rejtélyes körülmények között elhunyt bányászok halálának okát vizsgálja, hamar kiderül azonban, hogy egy az űrből érkezett parazita végzett a munkásokkal. A részben nyomozós, részben borzasztóan naturalista testhorror idegtépő és hányingerkeltő – tehát tökéletesen működik. A főhős játéka mellett az emberi lét különlegességéről szőtt narratíva és a hidegrázósan hiteles brutalitás tényleg csak erős idegzetűeknek és/vagy acél gyomrúaknak ajánlott.

A külvilág

Ez a fejezet a pakk egyik igazi gyöngyszeme, a középpontban pedig egy nem túl szociális és feszengő nő áll, aki epekedve vágyik arra, hogy kollégái ne csak elismerjék, de úgy is nézzen ki, mint ők. A felületes munkatársak egy népszerű testápoló krémmel ajándékozzák meg egymást karácsonykor, és ebből kap a bámulatosat alakító Kate Micucci karaktere is. A szépítéssel kecsegtető krém azonban allergiás reakciót vált ki nála, az ezt elfogadni nem hajlandó nő pedig lassan, de biztosan elindul a téboly útvesztőjében. Ana Lily Amripour rendező és Haley Z. Boston író egy Emily Carroll-webképregényt ültettek át stílusos, a ’70-es éveket idéző esztétikával.

és kifejezetten jó, hogy főszereplője nem a férfiak vonzalma után epekedik – elvégre férjnél is van –, hanem más nők elismerése kell neki. Ehhez adódik hozzá a televízió, illetve a külvilág, a reklámok és egyéb felületek által folyamatosan nyomott szépség- és viselkedésideálok, amikkel együtt az epizód nem csak egy fekete humorú különlegesség, hanem erősen aktuális is.

Pickman modellje

Keith Thomas rendező a kozmikus horror klasszikusához nyúlt: H. P. Lovecraft novelláját dolgozta fel Lee Patterson forgatókönyvíróval. A történet pedig egy rejtélyes művészről szól, akinek borzasztó festményei sötét gondolatokat ébresztenek újdonsült ismerősében, egy művészeti iskola tanulójában. Ben Barnes és Crispin Glover párosa kiválóan kelti életre a duót, akik a kozmosz mélyről jövő, megismerhetetlen gonoszaival találkoznak. A végeredmény pedig egy nagyon sötét, tipikus lovecrafti történet, amely a művészet erejének és az emberi psziché befolyásolhatóságának egy igazán nyers és brutális allegóriája.

Álmok a boszorkányházban

Szintén egy Lovecraft-adaptáció Catherine Hardwicke rendező és Mika Watkins író értelmezésében, Rupert Grinttel a főszerepben. „Hősünk” még gyerekként veszítette el ikertestvérét, és megszállottja lett annak, hogy megtalálja és visszahozza valahogy. Amikor azonban erre lehetősége nyílik, nem számol azzal, hogy milyen gonoszságokat szabadíthat a világra és közvetlen környezetére. A kissé túlnyújtott, de jól megrendezett fejezet a horror klasszikusaihoz nyúl vissza boszorkányokkal, tudatmódosító szerekkel és kísértetekkel, de mondanivalója is van arról, hogy miért kell elengednünk a halottainkat, és miért lehetnek súlyos következményei, ha nem előre, az élet felé nézünk, hanem folyton csak a múltba révedünk. Ahogy a legtöbb epizódnál, itt sem a konkrét cselekmény az, ami kiemelkedő, hanem az, ahogy mindez prezentálva, keretezve és elmesélve van.

A bemutató

Panos Cosmatos és Aaron Stewart-Ahn eredeti története az antológia vizuálisan legintenzívebb fejezetét tárja elénk, ahol egy csapat egymástól igen eltérő személy egy gazdag ember meghívására válaszolva találkozik vele és orvosával villájában. Egy zenész, egy fizikus, egy író, egy médium – mind állítólag mesterei szakmájuknak – beszélgetnek az életről, miközben egyre komolyabb szereket fogyasztanak a milliomos és a doktor jóvoltából. Mindezt azért, hogy felkészüljenek a „bemutatóra”, ami remek kulminációja ennek az igazán különleges, stílusos és vagány élménynek. Amennyire „elüt” hangulatában a többitől, annyira kiváló ez a csattanós sztori, ami zenéjével és képi megvalósításával igyekszik odaszögezni tekintetünket és figyelmünket.

A morajlás

A méltó finálét Jennifer Kent rendezte és írta Guillermo del Toro novellája alapján. Egy visszafogott, de szép és érzelemteli történet két ornitológusról, akik nemrég elveszítették lányukat. Essie Davis és Andrew Lincoln párosa a madarak jellegzetes, különböző alakokat „öltő” morajlását akarják tanulmányozni egy elhagyatott, szigeti otthonban, ahol a nő egyre bizarrabb jelenségeket tapasztal. Egyszerre kísértetsztori és gyászfeldolgozás, amit a duó alakítása és a téma őszinte kezelése emel magasabb részre. Nem egy dübörgő, grandiózus finálé, hanem egy szelíd, megható lezárás – és nagyszerű.

Összegzés, avagy megéri-e belekukkantani a Rémségek tárába?

Guillermo del Toro kiváló alkotásokat szedett össze, amik a diverz élményekre fogékony nézőket célozzák meg. Kuriózumai működnek, mert többről szólnak, mint a rémisztgetés. Ez egy kiváló gyűjtemény, ami vagány, elgondolkodtató, undorító, és érzések és reakciók széles skáláját váltja ki a nézőből. Nem minden fejezete ugyanannyira erős, és ennek megítélése természetesen nézőnként változhat, de különlegessége is pont ebben rejlik. Kozmikus, gótikus, kortárs és Grand Guignol – van itt a múltból, jelenből és jövőből, a túlvilágból, az idegenből, az emberfelettiből és a valóságból merítő téboly mindenkinek.