David O. Russell az Amerikai botrányhoz hasonló sztárparádét rántott össze egy dadaista, két világháború közti bohém nyomozáshoz. Minden adva volt egy jó filmhez, de az összetartó erőt elvitte a dada. Amszterdam filmkritika.
A dadaizmus az 1910-es években indult művészeti mozgalom volt, melynek lételeme a lázadás, az abszurdum, a megszokott kifordítása, sőt botrányosítása. Főleg a képzőművészetben és az irodalomban nyert teret, hatása azonban a filmeken is nyomot hagyott (elég olyan filmekre gondolni, Visszatérés az értelemhez), hatásáról a neoavantgárdig egészen napjainkig nem is beszélve. David. O. Russsell legújabb filmjénél, az Amszterdamnál is erősen érződik az irányzat iránti vonzalom. Annyira, hogy szinte minden elemét leuralja a filmben, sőt már a forgatókönyv keletkezésének körülményeit is: ugyanis Russell a főszereplő orvost játszó Christian Bale-el együtt kezdték el kitalálni a történetet, amelybe aztán a többi színész is sorra bevonódott.
Minden Burt Berendsennel (Christian Bale) kezdődött. A New Yorkban praktizáló orvos – aki maga is háborús veterán – feltett szándéka, hogy jobbá tegye az I. világháborúban megsérültek életét – hol pót végtagokkal, hol pedig saját kísérletezésű fájdalomcsillapítókkal. Küldetésében vele van legjobb barátja, Harold Woodsman (John David Washington) ügyvéd is. Egy napon egy fiatal nő, Elizabeth Meekins (Taylor Swift), történetesen egykori tábornokuk lánya állít be hozzájuk édesapja holttestével, hogy a doktor Berendsen boncolja fel, mert az apa valószínűsíthetően nem természetes halált halt. Amint előkerülnek az első perdöntő bizonyítékok, a tábornok lányát megölik Berendsenék szeme láttára, ráadásul a gyilkosságot is rájuk akarják kenni. A két barátnak, saját életük érdekében is, ki kell nyomozniuk, ki ölte meg a Meekins lányt – egy klasszikus whodunit történet veszi kezdetét. Vagyis venné, ha ez nem egy dada művészet inspirálta David O. Russell film lenne.
A fő csapásiránynak a konfliktus utáni flashback ágyaz meg, amely egyensen 1918-ba, az I. világháborúba veti vissza a történetet. Itt becsatlakozik a harmadik főszereplő, Valerie (Margot Robbie), hogy felskiccelje a plakáton szereplő trió barátságát és kollázst adjon a dadaizmusról. Valerie-n keresztül megjelenik például az assemblage (hulladékokból összeállított alkotás), a dadaista dalok (véletlenszerűen kihúzott szavakból összeálló dal vagy vers), az aformális, néha meghökkentő elemekből összerakott képek. Nemcsak díszletekbe rejtve van filmen a művészeti mozgalom, hanem az Amszterdam filmnyelvében is.
Narratívája sokszor sutba dobja a hagyományos történetmesélés szabályait, és aszerint zajlanak – sőt folynak szét – az események, ahogyan azt a főszereplők szeretnék.
Kijön a rendőrség Berendsent kihallgatni? Neki ehhez nincs kedve, inkább a boncnok (Zoe Saldaña) sérülését látja el. A felesége (Andrea Riseborough) pedig csak úgy a semmiből megjelenik féltékenykedni, mert miért ne. Ez a rövid jelenet is jól illusztrálja, milyen meghökkentő és kizökkentő élményben lesz részünk Russel filmjét nézve. Erre csak rátesz egy lapáttal a legtöbb színészre jellemző idegesítő vagy direkt ripacskodó játék. Utóbbit a gazdag és befolyásos házaspárt játszó Rami Malek és Anya Taylor-Joy járatja profira, akik olyan irritálóan keltik életre a különc és mindent jobban tudó párt, hogy ilyen ironikus játék már-már Oscart érdemelne.
Mindez vicces vagy akár zseniális is lehetne, ha az Amszterdam nem ragadna bele mégis a konvencionális történetmesélésbe. A krimi szál ugyanis halad a maga medrében, melyből aztán egy valós összeesküvés-elmélet bontakozik ki: az 1933-as Business Plotként elhíresült sztori. A rátelepedő dadaista elemek, mint a véletlenszerű történések, a laza ok-okozatok, a drámai ívek vagy amúgy bármilyen hagyományos filmes fogások hiánya elfolyósítják az Amszterdamot. Szó szerint.
Ugyanis az egész film ritmusa olyan, mintha hömpölyögnénk a véletlenszerűségben, miközben várjuk, hogy valami fontos történjen, és erre rá is vezessenek minket, és ez váltson is ki valamit belőlünk.
De igazából egy erősebb vágó már sok jót tenne ezzel – ha a dadaista film egyik kritériuma nem lenne a vágás szabályainak semmibe vétele. De a vágás terén sem olyan bátor az Amszterdam, hogy ezt is leírjuk a dadaizmus számlájára.
Az Amszterdamban minden követhető, ha jól figyelünk, és a legvégére minden jelenet és furcsaság a helyére kerül, sőt a rendező a mai nem túl vidám világunkra reflektáló üzenettel enged utunkra, miközben élteti egy kicsit a művészetet és a szabad szelleműséget. De az egész nagyon nehezen befogadható, és a különlegességek se erősek annyira, hogy kiemelkedő vagy emlékezetes filmként maradjon meg bennünk mindez.
Nehéz eldönteni, hogy egy félresikerült kísérlettel vagy egy szegény ember Wes Andersonjával van-e dolgunk.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
