A Barbár nemrég azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a tengerentúli limitált mozivetítések után a szájhagyomány eléggé felkapta. A lelkesedés pedig akkor sem lankadt, amikor meghosszabbították a vetítéssorozatot. A többnyire erősen pozitív visszhangban pedig többször előkerültek a meghökkentő, fordulatos, durva és őrült jelzők. Hogy ebből mi igaz, arról már mindenki saját otthonában is meggyőződhet, hiszen a Barbár október 26-a óta elérhető a magyar Disney+ kínálatában. Mi is így tettünk, a véleményünk pedig szintén pozitív. Masszív spoilerektől mentes kritika, de nyomokban rontócokat tartalmazhat.
A Barbár megtekintéséhez pedig legjobb úgy nekiindulni, hogy a néző semmit nem tud az egészről. Ezt persze ezen a ponton talán már nehéz kikerülni, mert a vélemények és kritikák már sok fórumon elérhetők. De még nem késő visszafordulni, ha eddig nem láttad. Hiszen már a Barbár alapsztorijáról is nehéz úgy beszélni, hogy ne merüljünk el a fordulatok taglalásában, de a korábbi filmekhez hasonlítgatás is veszélyes terep.
Legyen elég talán annyi, hogy Tess (Georgina Campbell) megdöbbenve veszi észre, hogy a napokkal korábban lefoglalt Airbnb szállásán már tartózkodik valaki. A duplán kiadott lakásban Keith (Bill Skarsgård) szabadkozik, és látszólag tényleg félreértésről van szó. Próbál is kedveskedni a lánynak, de Tess természetesen távolságtartó gyanakvással fogadja minden mozdulatát. A nyájas, jómodorú Keith-nek azonban sikerül lyukat ütnie Tess pajzsán. Vajon kicsoda valójában a srác? Mit keres ugyanazon a lepukkant környéken? Miért csukódnak különös módon az ajtók? Vajon milyen titkokat rejt még a ház, vagy a szereplők?
Nagyon is érthető, hogy a Barbár miért tudott üdítően hatni a jelenlegi horrorfilmes felhozatalban. Amikor lényegében kétféle horrortípus uralja a mozikat, akkor különösen jól esik olyan filmmel találkozni, ami megpróbálja kiegyenlíteni a kettő között támadt szakadékot.
Egyik oldalról ott vannak az emelkedett-, vagy poszt-horrorok, amik klasszikus artfilmes megoldásaik mellett társadalmi/pszichológiai mondanivalójukkal képesek megosztani a közönséget. Bár több szempontból szórakoztatóak, a komolyságuk sokaknak szintén taszító lehet. A másik oldalon pedig ott vannak a számtalanszor látott démonos, szellemes, misztikus tucattermékek, amik a klisék és jump scare-ek mögött ritkán tartalmaznak bármi érdekeset. Éppen ezért érthetetlen az is, hogy miért nem mutatták be szélesebb körben a Barbárt, így itthon is mozikban, mert remek középutas szórakoztatás.
A Barbár ugyanis egy újabb kísérlet arra, hogy ha csak részben is, de kibékítse és egy zászló alá terelje a horrorfanatikusokat. Mindeközben pedig mindenféle manír nélkül tud tartalmas és szórakoztató lenni.
Nem mellékes az sem, hogy nem fél elszórakozni saját magán és a zsáner kliséin sem.
No nem egy újabb metafikciós kísérletről van szó, de öröm nézni, ahogy a rendező, Zach Cregger láthatóan jól mulat a saját maga által épített elvárások felülírásán. Amik persze egyszerre kizökkentőek, meglepőek, és időnként bizonyos kétes eredményűek.
Innentől pedig csak óvatosan azoknak, akik bármilyen érdemi információ hiányában szeretnének nekivágni. Szóval SPOILERVESZÉLY!
A sztori ugyanis kényelmes hatékonysággal kezd el építkezni egy kiforgatott home invasion film felé. Tessnek minden oka megvan feltételezni, hogy Keith valami rosszban sántikál, és valójában nem is az, akinek mondja magát. A film ekkor, az első felvonásban van igazán elemében. Legalábbis abban a tekintetben, hogy tényleg eredményesen, remek feszültségépítéssel teremti meg a kellően paranoid, félelmetes hangulatot. A Campbell és Skarsgård közti kémia pedig már önmagában is képes elvinni a hátán az egész szakaszt. De a rendezés, a zeneválasztással és operatőri munkával együtt csak fokozza az élményt. Úgy játszik alá a nézői elvárásoknak Cregger, hogy eközben egy ténylegesen izgalmas irányt vetít előre, amiből bármi lehet.
A bármi pedig sokmindenné változik. A Barbár nemcsak alzsánerek tipikus elemei között evickél, de hirtelen fordulataival, éles hangulat -és történetszálváltásaival valóban képes a meglepetés erejével torkon ragadni a nézőt. Láthatóan a kizökkentés és az elvárások felülírása Cregger elsődleges célja. Amihez egy többszörös metamorfózison áteső horrorfilm tökéletes eszköz. Az már más kérdés, hogy egy hatáscentrikus műfajban is lehet öncélú a hatáskiváltás.
Cregger így a legnagyobb váltásokkor lényegében beáldozza a film addigi suspense építését és koherenciáját a meghökkentés érdekében.
Az első váltás után restartkor azonban sajnos nem képes már olyan eredményesen visszatalálni a kezdetben kijelölt útra. A film végeredményben mégsem veszíti el érdekfeszítő mivoltát.
Cregger továbbá a horrorfilm egyéb hatásmechanizmusaival is jól él. Nem tolja túl a gore-t, nem ijesztget öncélúan. Ha van is jump scare, az mindig valamilyen jól felépített tetőpontot jelent, vagy egy borzongató szekvencia beindítója. Amitől pedig igazán szórakoztató lesz az egész, hogy a humort sem veti meg. Látszólag nem egy vicces filmről van szó, de Tess óvatos viselkedésének totális megváltozása egyszerre szolgálja a zsánerérdekeket és az ebből következő humorfaktort. A Barbár humora ironikus módon tehát éppen a horrorból fakad. Mint ahogy bizonyos karakterek sorsa (lásd a jószándékú hajléktalant, vagy AJ-t), vagy a végjáték is hozzájárul a különböző előjelű viccességhez. Kikacsint tehát a nézőkre, mondván, “tudom mit vártok, de én döntöm el, mit igazolok be, és miben mutatom a középső ujjam”. Groteszk elemektől sem mentes, de közel sem horror vígjátékról van szó: a félelemkeltés valódi és sikeres, míg a humor csak megbúvó színezés.
A Barbár pedig a felszín alatt számos tematikai elemet is felsorakoztat.
Ugyanúgy tettenérhető a MeToo mozgalom hatása, ahogyan a Reagan-korszak lenyomata az amerikai iparvárosokon (Detroit jelen). De elsődlegesen a nők kizsákmányolása, valamint az áldozathibáztatás és gázlángozás kerül elő. Egyikbe sem nyúl bele azonban olyan mélyen, vagy egyértelmű módon, hogy attól szájbarágóssá vagy pogromszerűvé váljon a nagy egész. Ezzel együtt lényegében eléri, hogy csupán a felszínen működő zsánerdarabként is ugyanúgy megállja a helyét. Mint ahogy azt is, hogy kedvünkre boncolgathassuk a bedobott témákat anélkül, hogy bármi konkrétat fogalmazna meg bármelyik vetületéről.
Aki tehát unja már a magyar mozikat is rendre elárasztó misztikus kísértetjárásokat, vagy éppen a kockázatkerülő konformdarabokat, azoknak üdítő választás lehet a Barbár. Ugyanakkor nem érdemes bedőlni a nagyszerűségét, vagy eredetiségét fennhangon üvöltő szólamoknak sem. Cregger filmje ugyanis nagyon sok ismerős elemet és hangulatot vonultat fel a közelmúltból, és a kétezres évek eleji horrorokból egyaránt. Az éles, direkt hatáskiváltásra kifejlesztett váltásai pedig az élményből is kizökkenthetnek, miközben a narratívában mégis megtalálják helyüket.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
