Ultimate kibeszélő #5: Ki menti meg Amerikát?

Az Ultimate kibeszélőben ismételten itt az X-Men! Mark Millar után Michael Bendis vette át az újvilági sorozatot, és rövid munkássága alatt is bőven köröket vert elődjére. Lássuk milyen köröket! Elemzés. Bendis csak két történetet írt az X-Menbe, de ezzel a kevéssel is köröket vert Millar munkáira. Az első történetet, ami nagyon stílusosan Pókember vendégszereplésével indul, és ekkor még nem is tűnik többnek egy jó kis csihi-puhis crossovernél a hálószövővel és Rozsomákkal, ám a végére a Millar-éra következetes továbbgondolása kerekedik ki belőle.

Bár Rozsomákot végül visszafogadta az X-Men, ő mégsem érzi úgy, hogy jelenlétével segíteni tudna a csapatnak, ezért inkább egyedül próbálja meg kideríteni a sorozatos agymosások következtében homályba burkolózó múltját, mellyel már csak egy titokzatos jegygyűrű köti össze. A baj azonban házhoz jön, és rejtélyes alakok támadnak rá Logan-re, akik mint később kiderül, az X-Fegyver leszerelt katonái. Pedig az ember azt hinné, hogy erről a szőnyeg alá söpört részlegről akár meg is feledkezhetnénk, hisz miután Nick Fury került a S.H.I.E.L.D. élére, bezáratta az egész kócerájt. Bendis azonban nagyon okosan a dolgok mögé néz, és az X-Fegyverben ténykedő emberekre fókuszál, akiket súlyos csapásként ér addigi megszokott életük elvesztése, bármilyen is legyen az.

A folytatásban (New Mutants) csak tovább gyűrűznek a problémák, és Bendis a politika felől is továbbgondolja Millar írásait. Legutóbb ott tartottunk, hogy az X-Men a S.H.I.E.L.D. fennhatósága alá került, miközben az elnök támogatását is élvezi. A kormány azonban Bendis-nél nem egy fekete-fehér valami, Bendis itt is a felszín alá kukkant, és ott bizony ellentétes álláspontokat talál. Attól, hogy egy elnök támogat valamit, még nem áll mögé az egész politikai szféra. Kiderül, hogy a Rozsomák elleni merényleteket bizony magas tisztségű képviselők rendelték el. Fury azonban tehetetlen a saját feletteseivel szemben, ezért aztán az X-Menen a sor, hogy az ügyet felgöngyölítsék. Michael Bendis lényegében ugyanazt csinálja itt, amit a 616-os univerzumban is több évig húzott, és nem egy külső fenyegetéssel állítja szembe a hősöket, hanem épp ellenkezőleg, a hősök háta mögött zajló titkos paktumok és összeesküvések jelentik a legaggasztóbb veszélyt.

Bendis a média hatásmechanizmusait is sokkal ügyesebben, odaillőbben mutatja be, mint Millar. Talán még emlékszünk rá, hogy az UXM 15. számában az X-Men Rozsomákkal együtt pózolt a Times címlapján. Nem gondolnánk, hogy ennek lehet bármiféle következménye, ám Bendis megmutatja, hogy igenis lehet. A Rozsomákra támadó ügynökök mérhetetlen gyűlöletet táplálnak az egy csapásra világhírűvé lett Rozsomákkal szemben, amihez egy hosszabb dialógusban hangot is adnak. Ezek az emberek sérelemként élik meg, hogy őket csak úgy egy szó nélkül félreállítják, míg másokat, náluknál „kevesebbet” pedig piedesztálra emelnek. Mintha bárkiből lehetne sztár, tenni sem kell már érte.

A média eszközei azonban csak az Új Mutánsokban kerülnek előtérbe, miután tanácsadói véleményére hallgatva az elnök úgy dönt, hogy a közelgő választások tükrében szerencsésebb lenne eltávolodni a telepata Xavier-től és az X-Mentől, ezért a kormány létesít egy saját csapatot, az Új Mutánsokat, és sajtótájékoztatót hív össze a csapat bemutatására. Bendis lényegében azt a kérdést feszegeti ezzel (is), hogy ha az ember címlapra kerül, azzal egyben célkeresztet rajzol a saját fejére, és nem élhet normális életet. Xavier többnyire azért felelősséggel kezeli ezt a kényelmetlen szituációt, de most láthatjuk azt is, hogy mi van amikor egy „sztárfaragó” gépezet csak kiállítja a kirakatba az új bábukat, de nem foglalkozik velük igazából. A kormányzatnak az Új Mutánsok csak egy jó reklámfogás, ezért a támadás is felkészületlenül éri őket, és az árát Bestia fizeti meg, a halálával.

Bendis a karakterekkel is sokkal gyengédebben bánik, mint Millar. Első körben csak Rozsomákról kapunk némi lélekrajzot a Szenzációban (amiben továbbá számos utalás történik olyan korábbi MTU és USM sztorikra, melyekben szerepelt az X-Men is), de a folytatásban az X-Men is sorra kerül. Millar-nél például az ölés nem volt egy különösebben traumatizáló élmény, most viszont Jean Grey esetében nagyon is az, Csodalányon ugyanis ismét eluralkodik a Főnix (Bendis ezzel ágyaz meg a későbbi íróknak egy esetleges újabb Főnix-sztorihoz, ha már Millar eresztése olyan összecsapott lett). Ami viszont ennél sokkal érdekesebb, az Vihar és Angyal beszélgetése, ami rengeteget árnyal Vihar karakterén. Millar korábban szánt szándékkal egy felületes libának ábrázolta az egykori autótolvajt, ezért is volt érthetetlen, hogy akkor miért vonzódhat az elcsúfult Bestiához, de itt erre is releváns választ kapunk. A szorongás egyik sarokköve az attól való félelem, hogy az emberek nem ismernek minket, és csak a képességeinket látják, ami nagyon frusztráló tud lenni.

Egy sportolót például mindig csak a sportról kérdeznek, holott lehet, hogy a sportoló sokkal több egyszerű sportolónál – de ez mégsem érdekel senkit. A Mutánsok is többek saját szuper képességeknél, érzelmeik és gondolataik vannak, amit ugyanúgy megszeretnének mutatni, és ez hatványozottan igaz a fiatalokra. Miután az Ultimate-sorozatok is eredetileg a fiatalabb korosztályt célozzák meg, nem véletlen foglalkoznak kiemelten a média szerepével, hátulütőivel, melyek az ismertség lehetőségével kecsegtetnek.

Bendis látszólag (!) egy csuklómozdulatnyi erőfeszítés sem tett az UXM megírásához, mert a tőle megszokott akciószcénákkal dúsítja fel a sztorit, de valójában mélyebbre ás, mint Millar valaha, nem csak a karaktereket kezeli jobban, hanem a média világáról is összetettebb képet fest. Mindeközben ódzkodik a politikai felhangoktól és nagyotmondásoktól – az elnök arcát például pimasz módon mindig kitakarja valamivel, mintha ezzel is csak Millar-on gúnyolódna.