A hazai bemutatót követően szeptember 2-án az HBO Maxra is felkerült az Elvis, amely a rock’n’roll királya, Elvis Presley életét meséli el, rendhagyó módon a menedzsere, Tom Parker ezredes szemszögéből. Baz Luhrmann csillogó, sodró lendületű filmje a legenda karrierének közel húsz évét öleli fel, miközben az Amerika szerte bekövetkező kulturális és társadalmi változásokra is reflektál. Az eredmény felemás lett: az Elvis egy nagyszabású és látványos alkotás, tele remek színészi alakításokkal és dalokkal, ám ennek ellenére nem kerülünk közelebb Elvishez. Spoileres kritika.
Az utóbbi időben egyre-másra születnek a világhírű zenészek és bandák történetének filmes feldolgozásai, akár mozivásznon, akár sorozat formájában (Bohemian Rhapsody, Rocketman, Pistol – csak hogy párat említsünk). Elvis Presley, a világ egyik leghíresebb énekesének története sem maradhatott ki a sorból. Baz Luhrmann (Moulin Rouge, A Nagy Gatsby) egy egyedi nézőpontból közelíti meg a legenda életét: a filmbeli történet mesélője a sztár titokzatos menedzsere, Tom Parker ezredes (Tom Hanks).
Tom Parker jó ideje foglalkozott tehetségek felkutatásával és menedzselésével, amikor 1955-ben először látta a fiatal Elvist (Austin Butler) fellépni Memphisben. Attól a pillanattól fogva tudta, hogy a fiú egy ragyogó tehetség, és eltökélte, hogy sztárt csinál belőle. A fiatalember karrierje üstökösként ível felfelé, mozgásával és hangjával nők százait hódítja meg, míg a déli államok politikai vezetőit kiborítja a feketékre jellemző táncmozdulataival és lázadó stílusával.
Elvis sikerének története és magánélete mellett a film másik hangsúlyos szála az 50-es, 60-as évek Amerikája, a zenei kultúra és társadalmi hangulata. Ugyan a sztoriban ez a szál nem olyan kiemelkedő, mint a sztár és menedzsere közti kapcsolat, de Elvis mellett olyan híres előadók is feltűnnek a filmben, mint B.B.King, Little Richard vagy Big Mama Thornton. A háttérben ott nyüzsög Memphis, a zsúfolt bárok, a blues dübörög, csakúgy mint az afroamerikai polgárjogi mozgalom.
Luhrmann filmjeiben a soundtrack jól szokott működni, ám most a modern kori pop -és rapbetétek nem igazán illettek a film hangulatához. Egyszerűen idegennek tűntek, főleg úgy, hogy a film a rock’n’roll és rockabilly királyáról szól. Elvis korszaka zene tekintetében is rendkívül izgalmas volt, sokkal szívesebben néztem és hallgattam, ahogy Little Richard előadja a Tutti Fruttit, például.
Tom Parker és Elvis kapcsolata sokáig szoros és harmonikus, a Presley família szinte családtagként kezeli az ezredest. A történet előrehaladtával azonban kiderül, hogy a magát Hóembernek nevező férfit nem érdekli Elvis karriere vagy jóléte; őt csak az a pénz motiválja, amit az énekes fellépéseivel megkeres, és ami a köztük lévő szerződés szerint jár neki.
Luhrmann egyedi stílusa és rendezése megosztó lehet a nézők számára. A látvány szokásához híven már-már giccsbe hajló, de nem túl sok: a képek és színek gyönyörűek, a jelenetek látványosak, a hangulat remekül átjön, a kosztümök és frizurák hitelesek. A cselekmény pörgős, de főleg a film elején lévő időbeli ugrások és stílusváltások kuszák és sokszor nehezen követhetőek. Az elbeszélő személye izgalmas választás volt, ám írók főgonoszként ábrázolják Tom Hanks karakterét, így felvetődik a kérdés,
mennyire hiteles szemszög az övé, és mennyire ismerhetjük meg Elvist?
Az ezredes jelleme kapcsán egyértelműen állást foglalnak az írók, így kissé egysíkú lett a karakter. Nem tudunk meg sokat a múltjáról, vagy azt, hogy mi sarkallta arra, hogy a valódi kilétét is titkolja, szerencsejáték szenvedélye is elvétve kerül megemlítésre. Az emberi oldalát nem látjuk, vagy ha igen, akkor sem vagyunk benne biztosak, őszinték-e az érzelmei. A film ábrázolásában egy lelketlen zsarnok, aki néha saját maga paródiája, ezért nem mindig tudjuk komolyan venni. Nem mellesleg külön elismerés jár a sminkmestereknek, ugyanis Tom Hanks szinte felismerhetetlen, egyes jelenetekben kifejezetten ijesztő.
Austin Butler pedig remek választás volt Elvis szerepére: mély hangja és déli akcentusa kísértetiesen emlékeztet a sztáréra, táncmozdulatai és mozgása hiteles, és nem játssza túl a szerepet. A színpadon lehengerlő, ugyanakkor hiteles a népszerűséggel nehezen megküzdő, útját kereső fiatal férfiként is. Butler a Tonight Showban részletezte, hogy mennyit készült a szerepre, interjúkat hallgatott, énekelni és táncolni tanult. A sok munka meghozta a gyümölcsét, ugyanis az alakítása viszi a hátán a filmet. Mellettük a mellékszereplők rendben vannak, de nem túl emlékezetesek, mivel Elvis és Tom Parker karaktere mellett mindenki más háttérbe szorul.
A hosszú játékidő felénél ellaposodik a cselekmény, ám az utolsó fél óra kárpótol minket: a lezárásban drámai és érzelmes alakításokat felvonultató jeleneteket láthatunk Az Elvis nem egy hagyományos, lineárisan elmesélt életrajzi film, amivel alapvetően nincs is baj, ugyanakkor
a minden hájjal megkent menedzser szemszögéből nem nyerhetünk igazán bepillantást a Király életébe és lelki világába, emiatt hiányérzetünk marad a film megnézése után.
A közönséghez hasonlóan mi is a nézőtérről rajonghatunk a sztárért, de személyisége és vívódásai többnyire rejtve maradnak előttünk.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
