Ezen a ponton talán már senkinek nem kell bemutatni, hogy milyen karrierívet futott be Nicolas Cage. Az egykor a legnagyobb sztárok közt számon tartott színész először egyre gyengülő minőségű akciófilmek szereplőjévé vált, majd a ‘10-es évek elejétől fokozatosan csúszott egyre lejjebb és lejjebb. Bár az utóbbi évek terméséből felváltva akadtak vállalhatóbb, és direkt trash filmjei, A Disznó végre igazi kiugrási pontot jelenthet számára. Michael Sarnoski első nagyjátékfilmjében ugyanis Cage újra komolyan vehető alakítást nyújt, és a film is minőségi alkotás. Ráadásul most már magyarul is elérhető a Scream! felületén. Enyhén spoileres Disznó kritika.
Mi a helyzet Nicolas Cage-dzsel?
A Disznó tavalyi megjelenése időzítésben is jókor jött Cage karrierjében. A színész az utóbbi pár évben ugyanis már kapott olyan szerepeket, amikkel ismét felkeltette a szakma és a rajongók érdeklődését. A Mandy kísérleti filmes eszközökkel is felvértezett pszichedelikus erőszaktripjében már jelezte, hogy továbbra is számolni kell vele. A vállaltan a trashfilm esztétika és művészi igényű kidolgozás határán lavírozó film ugyanakkor megosztó jellege miatt még nem jelentett igazi kiugrást. Az Irány a Pókverzum! és a Tini Titánok film szinkronhangjaiként (előbbiben Pókember Noir, utóbbiban Superman) pedig az is részben igazolódni látszott, hogy a komolyabb franchise-ok is számolnak Cage-dzsel.
De minden ilyen próbálkozásra tucatnyi, minimum B-kategóriás, de inkább silány produkció is jutott. A színész nemrég azt is elismerte, hogy valóban a pénz miatt volt szüksége ezekre a produkciókra. Az édesanyja kezeltetése és a hitelek visszafizetése után azonban úgy látszik, a világ és Cage is készen áll a színész visszatérésére. Ennek bizonyítéka az iszonyúan önironikus A gigászi tehetség elviselhetetlen súlya. Meg persze a Disznó is, ami az európai art house iskola érzékenységét átemelve jelenthet újabb mérföldkövet a karrierjében.
Malacunk van
A sztori nagyon egyszerűen összefoglalható, de a film legnagyobb truvájai nem is a történetben vagy a csavarokban rejlenek. Robin Feld (Cage) elvonult remeteként él egy oregoni erdőben, egyetlen társa pedig egy malac. Az állat segítségével szarvasgombát keres a fák alatt, amit a környékbeli menő gourmet éttermek vásárolnak fel. A terjesztésben segítségére van egy fiatal, helyi üzletember, Amir (Alex Wolff), de Rob nem kér a pénzből megvásárolható “luxuscikkekből”. Önként vállalt puritánságában olyannyira maga mögött hagyta már a civilizációt, hogy fenyegető oda visszatérnie. Amikor a disznót erőszakkal elragadják tőle, útra kel, hogy felkutassa a rablókat és az állatot. A keresés során pedig múltjával is szembe kell néznie, amiben ugyanúgy szerepe van némi erőszaknak, mint a gasztronómiának is.
Bármit is ígértek az előzetes promóanyagok, és trailerek, az kijelenthető, hogy a Disznó biztosan nem az, mint aminek mutatni szerették volna. És milyen jó, hogy nem az! Ugyanakkor ez a félrevezető promóció kellemetlen szájízt is hagyhat azokban, akik a gyakran emlegetett “malacos John Wicket” várták a filmtől.
A Disznó ugyanis nem egy tipikus bosszúfilm. Sőt, egyáltalán nem is a bosszú áll a középpontjában, így annak dekonstrukciójának sem nevezhető teljesen.
Bár a bosszúfilmek tipikus dramaturgiai elemei felé mutatnak egyes jelenetvégi függővégek, Sanoski rendre felülírja a műfaji filmekhez szokott nézői elvárásokat.
Édes a bosszú, mint egy ‘99-es pinot noir
Robról nem az derül ki, hogy valójában egy minden hájjal megkent, erőszakos figura. A titkos bűntanyát megtalálva nem veri halomra az ottlévőket. A múltjában nem a fegyverek és bunyók játszanak főszerepet. Hanem a konyhai eszközök és a főzés. Éppen ezért az is egy nagyon merész húzás, amikor ezt a szaktudását kell befolyásra használnia. De még különös módon “fegyverként” is a végjátékban. Robint nem az hajtja, hogy leszámoljon a kiskedvencét elrablókkal. Sokkal inkább az, hogy visszaszerezze a kabalaként és totemként is értelmezhető állatot.
A disznó nem pusztán megélhetési segédeszköz az egykori főszakács számára, hanem valóban egyetlen társa, aki a világon tartja.
A gondoskodás és szerető törődés mellett egyfajta proxy is az állat, akibe Rob szinte kiszervezi emlékeit és érzéseit. Eltűnése tehát különösen fájdalmas.
Az izgalmas, pörgős cselekményelemek helyett ez az érzelmi indíttatás válik a film legfontosabb belső szervezőerejévé is. A Robról kiderülő infómorzsák nem egy gazfickót, hanem egy egykor sokak által tisztelt, érzékeny alakot sejtetnek. Ahogy a kezdetben agresszívan fellépő ellenlábasról is kiderül, hogy miért olyan, amilyen. A hihetetlenül fennséges gasztronómiai élménybe torkolló “végső leszámolás” pedig a Disznó legszebb mondanivalóját is magába sűríti.
A törődés és kedvesség, bár esetenként lehet, hogy nehéz, de mindig hatékonyabb, mint a fegyelmező agresszió.
Vágósúlyban
Sarnoski kafkai, csehovi kisrealista drámájába még némi groteszk fekete humort is becsempészett. Az amúgy komoly, melankolikus filmben fura látvány, ahogy a véres, mocskos Rob a legmenőbb étteremben ül, vagy ahogy ugyanilyen higiéniai állapotban főz remek fogásokat. A lassabban csordogáló, szépen komponált és keretezett felvételek pedig időnként meditatív hangulatot kölcsönöznek a belső utazáshoz. A főbb színészekre sem lehet panasz. A sokat nem beszélő, de őszintének tűnő Cage mellett Wolff is jól hozza a rá szabott figurát a drámaibb és komikusabb momentumokban is.
A Disznó valószínűleg nem az a film, amit mindenki egyaránt tud élvezni. A mocskos erőszakkal átitatott bosszúfilmek rajongói könnyen megtévesztve érezhetik magukat. Akik azonban egy érzelmes művészfilmre várnak, nem biztos, hogy találkoznak majd a filmmel. Pedig mindkét csoportnak melegszívvel ajánlható, mert a Disznó egyértelműen magas filmes színvonalat képvisel.
A Disznó 2022 augusztus 11-től elérhető a Scream! felületén.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
