Aki feszültséget, kiömlő zsigereket, Ázsiát, no meg vonatokat akar, annak ott a Vonat Busanba. Mindenki más bátran olvasson tovább!
A Sinkanszen, magyarul új főútvonal, egy 1964-ben átadott japán vasúthálózat, ami a hazai Intercity-hez hasonlóan az ország fontosabb régióit köti össze – azzal az aprócska különbséggel, hogy ezek valóban távol helyezkednek el egymástól, és nem csak a közlekedés lassúsága miatt érezzük őket messzinek. Akadt rá példa, hogy az angol nyelvterületen bullet train-ként elhíresült járatok elérték a 360 km/órás sebességet, de egyébként is 300 körül hasítanak, vagyis mire az egyszeri hülyegyerek eldobja a kavicsot a vágány mellől, már csak a szerelvény hátsója mögött örvénylő forró levegőt találja el vele.
Gyorsan tudjuk le a magyar elnevezés problémáját. Nem azt mondom, hogy a Száguldó golyók, Rázkódó töltet, esetleg a Kígyók az alagútban (erről bővebben mindjárt) címek bármelyike előnyösebb lett volna, de A gyilkos járatnál keresve sem találhatott volna sematikusabbat az InterCom. Eleve, milyen járat – hát hány beteg lelkű gyermekvasutast fog ez így bevonzani? Maradjunk tehát inkább az eredetinél.
1975-ben már forgott egy, Szuperexpresszként honosított The Bullet Train, amiben a Hikari 109-es vonat nem lassulhatott 80 kilométeres sebesség alá (ej, ha ezt a sebességet a Monori vánszorgó el tudta volna érni kamaszkoromban!), különben felrobbant. Ez szerencsére csupán a Féktelenül (Speed) című Jan de Bont adrenalinmozit inspirálta Keanu Reeves és Sandra Bullock főszereplésével, különben félő, hogy a Dankó Pista menetidejének drasztikus csökkenése miatt izgulhatnánk valami radikalizálódó filmesztéta miatt…
2022-ben aztán a Bullet Train címet a hülye, ámde többnyire szórakoztató erőszakoperák (Atomszőke, Deadpool 1-2, Hobbs & Shaw) direktorpápája, David Leitch kölcsönözte ki Brad Pitt húzónevével felvértezve, majd gárdája segedelmével vászonra rendezte az idei nyár (eddigi) legszórakoztatóbb akciófilmjét.
A Ladybug (Katica) kódnevű bűnelkövető (Brad Pitt) Tokióból készül eljuttatni egy aktatáskát Moriokába a fent már megnevezett közlekedési eszközön, amin sejthető, hogy előbb-utóbb az emberi élet kioltására alkalmas eszközök fogják ontani fájdalmasan becsapódó tartalmukat (lásd a címet). Amolyan Tarantinósan vérgőzös flashback-ekkel / montázsokkal bemutatva kiderül, hogy rajta kívül akad még néhány szociopátiás személyiségzavar jegyeit mutató személy az utazóközönség soraiban, ráadásul nem is a vagonok közt paraszt módon rágyújtó, Mekis zacskót leszálláskor hátrahagyó fajtából. Az ázsiai miliőt tekintve kissé rasszista elnevezésű Mandarin és Citrom páros például Thomas, a gőzmozdony coelhói bölcseleteire mészárol – egyikük (Aaron Taylor-Johnson) maga Ha/Ver, csak itt a kosztümjével együtt a morális gátjait is hátrahagyta, a testvére pedig franc tudja miért fekete (Brian Tyree Henry), fogadjuk el őket ilyennek. A Herceg nevű fiatal lány (Joey King, legutóbb A hercegnőt alakította a Disney-n, erre találjatok ki ti valami jó kommentet) gond nélkül gyilkol gyereket, a büféskocsit pedig a The Boys Kimikója, Karen Fukuhara tologatja – ellenőriztem, amúgy tud beszélni, mert ez most sem igazán derül ki. A lista folytatódik, de a lényeg az, hogy valami bűzlik a sínek mentén, és még az sem kizárt, hogy a dolognak köze van a Fehér Halál nevű alvilági vezérhez.
Ha kategorizálni akarnám a Bullet Train-t, akkor száguldó Blöffként (vagy Ravasz az agy, RocknRolla, Layer Cake, A hét pszichopata stb.) tenném, amelyben a játékidő java részében tekereg egy rossz időket jósló mérges kígyó (Kígyók a fedélzeten, még egy fontos áthallással, de azt spoiler lenne ellőni), és ami a fináléra Deadpool szellemi örökösévé változik.
A tempó is amolyan öveket becsatolós, aztán hátradőlős: a rajtnál beleprésel a székbe, majd lassan megszokjuk az elsuhanó világ látványát (illetve teszünk egy-két lendületet megtörő, rövid megállót), ám végül lassítás helyett (meglepetés, nem-lepetés) átszakítjuk az ütközőket.
Kétórás az utazás, és bár egyszer sem néztem az órámra, hogy ott vagyunk-e már, helyenként mintha túl sok csavart/meglepetést/jópofa alvilági arcot írt volna a sztoriba Zak Olkewicz, vagy a forrásregényt jegyző Kôtarô Isaka. A már említett Thomas, a gőzmozdony referenciák szintén megérnének egy ivós játékot, csak ne röviddel induljunk neki, mert hamar lavór aljára nézés lesz a vége – józanul ítélve nagyjából a fele kivágható az érintett dialógusoknak. Valahogy a poénok is a végére találnak be igazán, amit tekinthetünk tudatos építkezésnek is. Vélhetőleg meglepő és fordulatos, valamint agykikapcsolós-száguldozós kívánt lenni a Bullet Train, amire kritikusként azt mondom: inkább vagy-vagy, ám a nép egyszerű gyermekeként elengedem a kötözködést: csináljátok, baszki.
Merthogy lényegében nincs itt semmi gond. Végre pont annyival kapunk többet a pénzünkért, hogy a mozizásba vetett hitünk ne sérüljön, és ez megér egy elismerő, kaján vigyort. Michael Shannon, mint a Fehér Halál kiváló David Carradine. A karakterek vázlatosan elmosódottak (mint az ablakon túli táj), de a célnak hibátlanul megfelelnek. És még Sandra Bullock-ot is láthatjuk Brad Pittel barátzónát szélesíteni – ha nem tévedek, Az elveszett város után megbeszélték, hogy legközelebb egy vállalható produkcióban jelennek meg együtt.
Az összkép olyan, mintha Guy Richie és Tarantino együtt bekokózott volna, aztán az ötleteikből egy hozzáértő Halálos Iramban-rajongó forgatott volna filmet.
A lóvét aztán minderre többek között olyanok dobták össze, mint a Van Damme csúcsra futtatásán túl az utóbbi évek egyetlen említésre méltó Liam Neeson-gurításához (Memory) is hozzájáruló Moshe Diamant, vagy az évtizedeken át konzekvensen korrekt céllövöldéket szállító Antoine Fuqua – sok dudás ez így egy csárdában, kötött pályán mégsem húz szét a szekér.
Kedves üres kólásüveg, zacskó alján zörgő, ki nem pattogott kukorica! Köszönöm, jól utaztam.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
