Mi történik, ha a Hollywood-i blockbuster-gyártás megalomán „nagymesterét” rászabadítjuk egy örökzöld képregény- és rajzilmszéria brand-jére, hogy mondván készítsen belőle élőszereplős mozifilmet? Nem nehéz kitalálni: a 2007-es Transformers sül ki belőle, álá Michael Bay.
Ez a tébolyult géniusz rendező A szikla, az Armageddon és a Bad Boys 1-2 alkalmával már megmutatta, hogy igazából nincs is neki szüksége komolyabb szkriptre ahhoz, hogy a saját szájíze szerint megkoreografált, mindent elsöprő akciójeleneteivel eladjon egy-egy filmet. Magyarán ő volt a tökéletes választás az óriásrobotok véget nem érő integalaktikus civódásának a nagyvászonra álmodásához. Vagy netán mégsem? Kivesézzük.
DreamWorks Pictures
Szó se róla, anno kifejezetten ígéretesen indult a játékgyártó óriás Hasbro fejőstehenének, a Transformers márkanévnek az álomgyári produkcióvá adaptálása. Már a kezdetektől ott sündörgött a projekt körül egy nem kisebb név, mint Steven Spielberg-é, akinek egyéb direktori teendői nyomán utóbb nem volt alkalma elvállalni a leendő darab rendezését. Helyette vállalta hát az executive produceri teendőket. Így került ezt követően a képbe az a Michael Bay, akiről már akkoriban is tudni lehetett, hogy ha látványról van szó, akkor Ő aztán nem aprózza el a dolgokat… Márpedig egy ilyen autó- és kamion-méretű mechanikus lényeket felvonultató, csupa-effektus vizuális orgiába hajló projektben ott rejlett a potenciál, hogy valami epikus süljön ki belőle.
A 2007-ben bemutatott film sztoriját ezúttal inkább hanyagoljuk, hiszen azt már úgyis mindenki ismeri. Ellenben az már megér egy misét, hogy milyen volt elébb a körítés és aztán milyen lett a tálalás: a kezdeti teaserek és trailerek nem kissé bizonyultak utóbb megtévesztőnek, minek után egy komolyabb, zordabb végtermék ígéretével kecsegtettek. Ekkortájt még szó sem volt a véget nem érő Shia LaBeouf-bohóckodásról, a mellék-karakterek alkalmankénti devianciájáról (pl. Witwicky-szülők és/vagy Simmons ügynök), na és persze főleg nem a Frenzy-nek elkeresztelt, roppantmód bosszantó álca kiakasztó viselkedéséről… Kezdetben tehát azt hihettük, hogy ez az egész valami elmondhatatlanul zúzós lesz, pláne, az előzetesekben a Blackout-féle katari orvtámadás sokat citált képsorainak hála, de aztán megérkezett az „alkotás” és vele együtt az arculcsapás is, hogy mondván: itt valami nem stimmel a filmmel… Hová lett az a sötét tónus – a sejtetett komoly hangvétel? Természetesen egy PG-13-as (nálunk ez kb. a 12 éven aluliaknak nem ajánlott) besorolású produkciótól utóbb mit is vár az ember.
Félreértés ne essék: a Transformers egyáltalán nem lett rossz, sőt: egészen nézhető, még a fárasztó és/vagy idegesítő elemek ellenére is. A robotok, élükön a lenyűgöző külleműre konstruált Optimus Prime-mal, nagyon ott vannak, és az emlékezetes jelenetek és performanszok, úgy mint az autobotok megérkezése és felsorakozása, aztán az Optimus vs Bonecrusher az autópályán (és alatta), vagy éppenséggel Starscream vagány szólói földön és levegőben, valóban mind-mind a CGI-technika akkori állásának csúcskategóriáját jelentették és vizualitás tekintetében abszolúte el is adták a filmet. Személy szerint én még Shia Sam Witwicky-ével is egészen ki voltam békülve (legalábbis ekkor), továbbá a jobbára két lábon járó dekorációként funkcionáló Megan Fox is szintén üdítő jelenség tudott lenni. Csakhogy azért sok szempontból nem teljesen erre számított a nagyközönség, ebből kifolyólag a végeredmény pediglen enyhén szólva is megosztó lett, méghozzá globálisan (anyagi siker ide vagy oda).
Ellentmondásosság és melléfogások ide vagy oda, a Transformers az ugyancsak beígért ‘egy srác és az ő robot-barátja’ témát, a Sam tinédzseri agonizálásait, illetve az autobot-álca ellentét földi elharapódzását kivétel nélkül jól hozta. Még akkor is, ha elkönyveljük, hogy nem kevés mértékben lett „orrnehéz” az alkotás, hiszen míg az első órában Witwicky magánéleti szerencsétlenkedését leszámítva nem sok minden történik, addig az utolsó 45 perc másból sem áll ki, mint a robotok végeláthatatlan hadakozásából és környezet-pusztításából. Bay a film struktúráját ilyen szempontól egy kissé benézte, ám ez nem is elsősorban az ő rendezői hibája, semmint a Roberto Orci – Alex Kurtzman szerzőpárosé, akik a forgatókönyvet jegyezték. Akárhogy is, a franchise első darabja a maga módján egészen kellemesre sikeredett, jó pár impozáns momentummal (ezek közül is az egyik legeredetibbnek Starscream felemelkedős pörögve-átalakulását tartjuk), ráadásul akkoriban még nem tudhattuk, hogy milyen csapást is hoz majd később, az F-22-es Raptor tovaszállásával előrevetített folytatás.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
