Március 24-én végre debütált a Microsoft kultikus videójáték-franchise-ának sorozat adaptációja, a Halo sorozat. Az élőszereplős filmformátum már régóta igényelt és áhított volt rajongói berkekben, hát most megkapták. Már csak az a kérdés, hogy olyan lett-e, mint amit kívánnak, vagy a Paramount +-ra készült széria pont akkora átbaszás a rajongók számára, mint délkelet-ázsiai prosti, akit egy vérheteró pali rendelt meg bemindenezve.
Bemelegítésként érkezzen is a közhelyes felütés: nehéz dolga volt és van a Paramountnak, hiszen nem kis fába vágta a fejszéjét azzal, hogy a Showtime Networksszel sorozatként adaptáltatja a több milliós rajongótáborral rendelkező Halo videójátékot. A transzmediális történetmesélésre is építő franchise magműve rengeteg barátságot alapozott meg, tett gyermekkorokat sokkal szebbé. Szóval igen, a Halo ismételten egy olyan univerzum, ami a rögrajongók identitása is egyben. (Mellékesen: nem ez az első Halo sorozat. A Halo 4-hez is készítettek már egy spin-off miniszériát Halo 4: Forward onto Dawn címmel)
Ez körülbelül annyit jelent, hogy bármit is tegyenek le az adaptálók az asztalra, valaki biztos, hogy vissza fogja nyelni tőle a hányását.
A készítőkre nehezedő nyomás mellett a sors sem bánt túl jól a projekttel. A sorozat elkészítését már 2013-tól tervezték, akkor még Steven Spielberg vezetői producerálásával. Eredetileg 2015-ben jelent volna meg, de gyártói/fejlesztői pokolba került. Mikor már egyenesbe jött volna, lett showrunner csere, érkezett a COVID, jöttek a szünetek, az újraforgatások, újabb showrunner cserék, tíz epizódból kilenc lett. Mintha csak a videójátékok adaptációját célzó legendás átkot láthattuk volna tevékenyen működni. Érthető okokból ez sem volt túl bíztató a rajongók szemében, de ez is csak egy kis extra, mivel a készítők rögzítették, hogy ez bizony egy másik Halo univerzumban játszódik.
Ez nem az a Halo lesz, amin felnőtt a csapat. – Nos, ha valamivel össze lehet törni egy magát korlátok közé záró, érzékeny rajongó szívét, akkor az ez a mondat.
És tényleg nem az a Halo sztori lett, már csak az a kérdés, hogy baj ez?
Személyes meglátásom szerint nem. Az eredeti Halo, különösen a trilógia nem olyan acélos narratívában és történetvezetésben, hogy azt értelmesen lehessen adaptálni, muszáj kiegészíteni, ha valami komolyabban vehetőt akar az adaptáló letenni az asztalra. Aztán meg nem is biztos, hogy van értelme szinte ugyanazt a történetet más formátumban átélni, harmadrészt pedig: attól még, hogy valami eltér az eredeti műtől, lehet ugyanolyan jó, de egyértelműen rosszabb is. Ezt sajnos a (szerintem)mérgező rajongóiság nem akarja, és emiatt nem tudja elfogadni. Ez az “identitás” sznobériája. Csak az eredeti! Vagy az, vagy a karrier vége. A Halo sorozat koncepciójával nem az a baj, hogy más, nem az, hogy nem egy az egyben adaptálja a játék cselekményét és történetét, hanem az, hogy nem érti az alapanyagot, amit felhasznál. Ez azért is vicces, mert a készítőket segíti a 343 Industries is. Az a csapat, ami készítette a Halo 4-5-öt a Halo Wars 2-őt, és a 2021 végén megjelent Halo Infinite-et. Mindennek ellenére sem is tud több lenni egy tisztességes, szórakoztató középszerű sci-finél a kettőezres évek elejéről, de ezt mindjárt részletezem.
Előtte még visszakanyarodnék.
Mérgező rajongóiság ide, vagy oda, mégiscsak ezeket az embereket kellene elsősorban kiszolgálni úgy, ahogy csak lehet, mert ők azok, akik biztos, hogy fizetni fognak a cuccért. Ők azok, akik telerottyantják a közösségi médiát az imádatukkal, terjesztik a tartalom jóhírét – már ha sikerül rendben kiszolgálni őket. Elég megnézni az MCU-t. Nincs a fanszervíz-vonaton fék, robog is, mintha nem lenne rajta…fék.
Persze, ez alatt nem a szappan utáni totális lehajolást értem, sokkal inkább a törekvést arra, hogy megtalálják a készítők azt pontot, mitől lesz mindenkinek jó. Nos, a Halo sorozat készítőinek ez nem sikerült, de nem is igazán törekedtek rá. Ők azzal is magyarázták a fanservice hiányát, hogy Master Chief történetét elérhetővé akarják tenni széles tömegek számára. Ezért is módosítottak annyit szinte mindenen, és készítettek egy egyéni interpretációs adaptációt. Számomra a széles tömegekre célzás magyarázata mindig egy kicsit mellébeszélésként hat, hiszen az a széles tömeg, amire céloznak, nem ismeri a Halot, nekik egy transzpozíciós (szolgai) adaptáció is új lenne és jó rendezéssel befogadható.
Ettől függetlenül a Halo nem kezd rosszul az első évaddal, annak ellenére, hogy az árja rajongókkal szinte inkompatibilis. A probléma sokkal inkább – és többek között – azzal van, hogy ez is egy megveszekedett pilot évad.
A régészeti lelettől szentimentálissá váló Master Chief
A 26. században járunk. Az emberiség háborúban áll a több fajból álló Covenant nevű csillagközi birodalommal, aminek a formája leginkább a teokráciához áll közel. Vallási okokból annyira erőszakosak, amennyire, ám ezen vallási tűzzel táplált tevékenységük célja szinte ismeretlen (a sorozat nézői számára, a Halo veteránoknak nem). Velük szemben áll a Föld haderejét képviselő UNSC (United Nation Space Command). Az UNSC genetikailag és kicsit mechanikailag is felturbózott szuperkatonáival, kiborgjaival, a Spártaiakkal (Spartan) nem csak a Covenant egyik legveszélyesebb fajával, a Sangheili elitjeivel veszik fel a versenyt, de rettegésben tartják azokat az űrtelepes embereket is, akik nem hódolnak be annak a politikai rendszernek, amit az UNSC is kiszolgál, és amiről nem tudunk meg semmi lényegeset az első évadban.
A cselekményt beindító incidens ebben az intersztelláris politikai környezetben kap helyet. Egy eléggé elhagyatott, de ásványi kincsekben gazdag bolygóról indít a sorozat. Itt az UNSC ellen lázadó munkások beszélnek nagyon lesajnálóan a Spartan egységekről és az UNSC szervezetéről. Az itt élő tinédzser és az egyik fő lázadó lánya, Kwan Ha hülyéskedni indul a barátaival, amikor furcsa formavilággal rendelkező űrhajót lát dekkolni egy sziklaszirten. Nem telik el egy fél perc és a Covenant Elitjei tüzet nyitnak a fiatalokra. Csak Kwan jut vissza a munkások bázisára, ahová követik őt a támadó idegenek, és megkezdődik a mészárlás, amit nem tudnak az idegenek befejezni, mert megérkezik a Master Chief John-117 és csapata a Silver Team. Az ember katona, akit a Covenant csak démonnak nevez. Pillanatok alatt kizavarják az idegeneket a munkás bázisról, majd jól meg is kergetik őket. A fogócska vége egy barlangnál ér véget, ahol egy furcsa tárgyra bukkan a Chief, aki nem bír magával és jól megfogdossa. Nem számít rá, hogy az érintése működésbe hozza a leletet, amiből energia tör ki, ami bebikázza a Chief idegpályáit, amitől hirtelen olyan emlékek jutnak az eszébe, amiknek az UNSC nagyon nem örül. A kis intermezzo és a Covenant elkergetése után a leletet bezsákolják, Kwant pedig, mint egyedüli túlélőt, Chiefre bízzák, hogy szállítsa őt az UNSC bázisára kihallgatásra. Közben a Spartan programért felelős dr. Elizabeth Halsey, a történet teljesen etikátlan tudósa az emberiség jövőjét és a Covenant elleni titkos fegyvert látja a leletben és Master Chiefben. Ám nincs könnyű dolga, mert Master Chief az emlékfoszlányok okán szentimentálissá lesz. Hirtelen emberré akar válni, ezért kivágja magából az érzelmeit blokkoló chipet, elkezd nyomozni a múltja után, szinte renegáttá válik és még Kwan Ha-t is megszökteti (akinek, nem mellesleg, a történetéből kerekedik egy olyan mellékszál, ami az első évadban nem tart sehová, de foglalja a helyet). Kicsi politikai játszma, rengeteg karakterizáló expozíció és nem túl jó akciójelenetek fonódnak Master Chief, a Covenant és a titokzatos lelet köré, ami egy még titokzatosabb dolog irányába mutat, amit úgy hívnak HALO. De ez még nem minden! Ugyanis a leletet csak két ember tudja aktiválni. Az egyik a Master Chief, a másik pedig egy lány, Makee, akit a Covenant főpapjai, a San’Shyuum fajhoz tartozó Truth (Igazság), Regret (Megbánás) és Mercy (Könyörület) transzcendentális jellegű céljaik elérése szolgáló eszközként nevelt. A bonyodalom nagy tanulsága természetesen az, hogy dr. Elizabeth Halsey nem különbözik túlságosan a három főpaptól, hiszen ő is azt próbálja elérni, hogy a Master Chief a leleten keresztül repítse az istenek közé az emberiséget. Csupán a módszereik másak. Míg a főpapok szóval manipulálnak, addig Miranda a saját klónjának neuronhálózatát felhasználval létrehoz egy AI-t, név szerint Cortanát, amit a Master Chiefbe ültet be, és parancsra átveszi az irányítást a katona teste felett. Addig viszont nagyon személyes asszisztensként üzemel.
A hosszúra nyúlt szinopszisból arra következtethet az olvasó, hogy ez egy tartalmas sorozat, pedig sajnos nem az. Helyette nagyon hullámzó mind minőségben, mind pedig aktivitásban.
Rengeteg expozíció, nem elég izgalom
Ahogy azt a kritika elején is írtam, az Halo sajnos egy pilot évad. A sorozat láthatóan számított a rajongókra, így nem ad túl sok magyarázatot a fennálló háborúra, politikai feszültségre, UNSC vs. lázadó miértekre. Ami azért lehet gond, mert a Halo-t nem ismerő néző csupán beleesik egy konfliktusba. Nem kap részleteket arról, miért rossz az egyik emberi csoport, miért jó a másik, de kap egy egészen lesarkított, kissé fekete-fehér kontextust, amiből kiderül számára, hogy az emberiség oldaláról nézve az UNSC egy totális, propagandára épített rendőrállam végrehajtó és háborús szervezete, ami nem riad vissza a gyerekeken való kísérletezéstől sem célja elérésében. Ugyanakkor Covenant tükrében ugyanez a szervezet a jófiúk gyűjtőközpontja. S míg ezt a szituációt nem megfelelő részletességgel exponálja, mondhatni rendes világépítéssel nem erőlteti meg magát, addig a szereplőiből, élükön Master Chieffel, nagyon is erős expozíciókkal próbálkozik. Már amennyire a felhasznált toposzokat az írógárda a képességekhez mérten mélyíteni tudta.
Az első négy epizód egy-két akciójelenet kivételével csak a karakterdrámáknak él, a maradék öt epizód pedig csak elkezdi balanszolni az aktívabb, izgalmasabb cselekményt a karakterizálással.
Igaz, az utolsó három epizódra már bőven felpörög a sorozat, de sajnos az évad itt le is zárul, követve az utóbbi idők nagy sorozatkészítési hagyományát: az első évad egy nagy bevezető.
Hihetetlen, hogy ennyi kasza után még mindig nem tanultak a stúdiók egymás hibáiból. Még mindig vannak olyanok, akik abban gondolkodnak, hogy a kevés epizódszám és az ambíciózus történetépítés egy vagy-vagy kérdés. Még mindig szomorú, hogy van olyan, aki úgy gondolja, hogy egy kevés kézműves puskaport ellövő, komótos évad majd jól meghozza a néző étvágyát a még több saját készítésű puskaporra ezen a túlszaturált, telített piacon. A Paramount nem értette meg, hogy egy ilyen versenyben vagy kell mutatni valamit, vagy a termék elveszik a zajban. Ez utóbbi folyamat egyik legjobb barátja pedig a pilot évad.
A Halo sorozat sajnos keveset mutat, amit pedig mutat, az sokak számára könnyedén felejthető lehet. Itt hangsúlyozom, hogy nem a karakterizáció a hiba, hanem az, hogy a műfajhoz képest, ami a militarista akció sci-fi, a szükségesnél kevesebb az akció sci-fi, a karakterizáció pedig nem elég erős ahhoz, hogy széles tömegek számára hosszútávon is elvigye a hátán a cuccot.
Mert a jó karakterdráma a történeti kontextusba megfelelő ágyazással képes akció nélkül is megfogni a nézőt, ám ehhez nagyon jól kell árnyalni és építeni a vezető szereplőt, ha a történet voltaképpen egy hőseposz. A Halo sorozat John-117-tel pedig egy echte hőseposz (játékban még eposzi neve is van, a Reclaimer (Visszakövetelő)). A Showtime Networks illetve a 345 Industries csapata viszont ezen a feladaton sajnos elhasal, mert sematizál, egy kaptafa karaktert alkot. Pedig itt kellett volna lenyúlnia a Mandalóri karaktertípusát: a keveset beszélő, vérprofi, arctalan hősét. Pontosabban nem is kellett volna lenyúlnia, csak maradnia az eredeti Master Chief koncepciónál, ami nagyvonalakban megegyezik az említett Star Wars karakterével. Viszont a készítők nem ezt az utat választották, amit meg lehet érteni, de ha mérlegre tesszük a változatokat, akkor látni fogjuk, hogy a Halo-szűz néző is egy érdekesebb hőst kapott volna az eredeti verzió átemelésével.
Az ugyan örömteli, hogy az írók egy felépített, emberi főszereplőn dolgoznak nagy erőkkel. Ám sajnos nem tudnak a főszereplő karakterizálása szempontjából érdekesek lenni, ellenkezőleg: lecserélték az érdekest a megszokottra, ami kicsinálja a Master Chief “sármot”, és még hozzá is járul ahhoz, hogy a sorozat egy kicsit unalmasabb legyen.
Kicsit pontosabban: Halo sorozat Master Chiefje egy szimpatikus hős, akivel lehet azonosulni, együtt lehet érezni, lehet neki szurkolni. Szerethető, de az összképet nézve egészen sablonos és azok számára, akik a részletek alapján súlyoznak, unalmas.
Mint a Haloért és a Chiefért lelkesedő fazon, kötelességemnek érzem elmondani azt is, hogy miért és mivel hibáztak az alkotók, miért jártak rosszabbul a nézők akkor, amikor ezt a megközelítést választották.
A Halo sorozat Master Chiefje több lenne a kevesebbel
Hogy értse az olvasó a problémát, érdemes elmagyarázni, miért szeretik a rajongók ezt az eredetileg szófukar, roppant pragmatikus űrtengerészgyalogost annyira, és miért utálják, illetve miért hibás a sorozat elképzelése a főszereplőről.
A Master Chief marconaságát többek között az tette a legvonzóbbá, hogy nincs arca.
A sisak nem került le a fejéről mind a mai napig. Ez lehetővé tette azt, hogy bárki John-117-nek álmodja magát. Emberi arc híján a sisak alatt bárkinek az arca megfért, így az a gondolat, hogy “túl csúnya vagyok Master Chiefnek”, nem tudott kirügyezni, mert Chief egy sisak és egy rendkívül kellemes orgánum. Ezzel szemben már a sorozat pilot epizódjában Chief leemeli a fejéről a már szimbólumi erővel rendelkező vödröt, sőt, még a teljes páncél is lekerül róla. Hamar kiderül, hogy nemcsak, hogy arca van a jó öreg Johnnak, de kidolgozott felsőteste és beton kemény segge (vagyok annyira biztos, hogy a férfiasságomban, hogy elismerjem a karakter megformáló Pablo Schreiber geometriai tulajdonságait) is. S ha mindez nem elég, hősünk még kefél is egyet az évadzárót megelőző epizódban. Botrány.
Szóval nem csoda, hogy például az incelebb rajongók egy emberként sikoltottak fel az ominózus epizód még ominózusabb jelenete alatt, hiszen megfosztották őket attól a fiktív karaktertől, akinek a helyében a legkönnyebben tudták beleképzelni magukat. De az új Master Chief már nem ilyen egyszerű. Itt a sisak meg a páncél alatt esztétikum van, egy kárba veszett szüzesség, amit az incel társadalom most hogyan csinálja utána?
Viccet félretéve, és még mielőtt félreértene engem az olvasó, nem azt magyarázom, hogy azok, akik Master Chief új iterációján sopánkodnak, fanyalognak, azok sekélyes és sérült emberek. Azt sem gondolom, hogy egy kis entyempentyem rombolná a karakter nimbuszát. Egyenesen remélem, hogy a rajongók nagy része nem ilyen felszínes okok miatt értékelik adaptációs katasztrófaként a sorozatot, hanem azért, amiért például én is (és amit már egyszer leírtam): mintha nem értenék a készítők a karaktert, de leginkább a karakter hype-jának okait.
Mint azt írtam, Master Chief egy vegytiszta katona, voltaképpen egy kiborg, aki nem ismer olyan fogalmakat, mint érzelem és szeretet, helyette ismer csatatéri best practice-ket, illetve azt, hogy 30 kilométer per órás szélsebességnél milyen szögben és a célponttól milyen függőleges távolságra kell a puska irányzékát helyezni horizontra, ha el akarja találni a tőle 600 méterrel odébb álló ellenséget. A Master Chief a játék cselekményében végig egy céltudatos csataeszköz marad. Ebben a poziciójával párhuzamosan találja meg emberségét Cortanában, úgy, ahogy Grogun (baba Yoda) keresztül a Mandalóri is megtalálja magában a puha papamacit. Master Chiefnek eredetileg ez a karakteríve. A parancsteljesítő harci kiborgból nagyon lassan, de fokozatos, finom átmenettel emberi katona lesz, akinek az embersége kiegészíti a kötelességtudatát, a funkcióját (egészen a Halo 5-ig, ahol a parancs teljesítése helyett Cortanát próbálja megmenteni). De mindezek ellenére sem válik belőle egy csöpögős, hősszerelmes nyálmány, hanem marad egy katona, aki már érzelmi faktorok mentén is dönt, aki a parancsmegtagadással egy bajtárson akar segíteni.
Vegytiszta, puritán férfiasság, férfi eszménykép, ugyanakkor papamaci – hát melyik faszi ne szeretné, hogy így nézzenek rá?
A Master Chief azért izgalmas, mert eleinte a játékos szimpla, klasszikus akcióhősként tekint rá, nincs kötődés, csupán elismerés, mert egy ilyen karakterrel azért nehéz azonosulni azoknak, akik nem tengerészgyalogosok. A Chief nem szarozik, nem szentimentális, teszi amit kell, és azt kurvajól. Viszont ahogy halad előre a sztori a játékban, úgy ad a narratíva többet a sisakba fojtott emberből. A játékos hirtelen megtalálja benne azt az alapszintű, nem mesterkélt, nem személyiségre specifikált emocionális tulajdonásokat. Olyan általános tulajdonságok halmazát, ami a legtöbb emberben, így a játékosban is megvan, ezért a játékos emocionálisan is tud kapcsolódni a Master Chiefhez, könnyen tud azonosulni vele. Rokonszenvet érez iránta, mert valahol ő is be van zárva valami fiktív sisakba, egy maszk mögé, és még nem jött el az a valaki, aki kinyitja ennek a „cellának” az ajtaját (vagy éppen emlékszik arra, hogy akkor jött valaki, és feloldotta). Emellett fel is néz rá, hiszen a Chief felül tud kerekedni az emocionális akadályain, végig professzionális marad, kimért és erős.
A Master Chief azért tudott kultikus karakter lenni, mert azon túl, hogy nagyon eposzi hős, könnyen befogadható, könnyű ráhangolódni. A karaktere fejlődésének ereje abban van, hogy nála minden emocionális megnyilvánulás egy mérföldkő, súlya van.
Ezzel szemben a sorozat túlhumanizálja a Chiefet, amitől a hős egy – az írás megoldasai miatt csak mondhatni – szimplán árnyalt karakterré válik. S ez a “kidolgozottság” sematizálja és sablonossá teszi őt. Mert egyszerűen sablonos az, ahogy összeomlik az emlékei súlya alatt, de azért férfiasan megpróbálja tartani magát, ahogy szembe száll a rendszerrel a jó ügy érdekében, majd megtéríti a bajtársait. Mert a Halo sorozat Master Chiefe tulajdonképpen a rendszerben csalódott és a rendszer által megcsonkított, valamint az öntudatra ébredt katona karaktertípusának egy keveréke, ami nem is mozdul ki toposzok sémáiból. Persze, az eredeti is egy szögegyszerű, banális karakter, viszont a játék dramaturgiája és az narratív időzítések ezt a kevés dimenziót nagyszerűen mozgatja.
Iskolapéldája annak, hogyan lesz egy adaptációs túlgondolástól kevesebb egy karakter, ezáltal a sorozat is. Ebből látszik, hogy a készítők nem igazán értették meg azt, hogy a Master Chief varázsa és sármja ponta kimért “aluldimenzionáltságában van.
Persze, lehetett egy kis gyávaság a dologban, merthát nem merték bevállalni, hogy hosszú epizódokon keresztül egy arctalan, szófukar figura ugrabugráljon (na nem, mintha nem lenne precedens arra, hogy ezek a karakterek lehetnek közönségkedvencek). A nézőnek – gondolják a producerek, és gondolták az írók – arc kell. Pedig ez egyáltalán nem biztos. Mint ahogy írtam, a sorozatban már az első epizód második felében lekerül a sisak Chiefről, ezzel elvéve a karakter egyik meghatározó ismertetőjelét, illetve a titokzatosságát. Ha valamihez ragaszkodnia kellett volna a készítőknek, akkor az a Chief személye és csomagolása, amivel egy erősebb kontúrt adtak volna az ívének. A sisak levétele egy jól felépített és kiérdemelt drámai pillanatnak kellett volna lennie valahol a második évad közepén. A Chiefet a sorozatnak is egy önként vállalt börtönbe kellett volna zárnia, ami a páncélja. Ebből a börtönből kellett volna kilépnie egy jó pillanatban, a jó tényezők hatására, de nem ez történik az első évad alatt. Az sem probléma, hogy a Chief kefélt egy egészségeset. A probléma az, hogy mikor csinálta, kivel csinálta és milyen körülmények között.
Ezeknek a pillanatoknak egy erőteljesebb röppályát kellett volna írnia, olyan cselekménnyel, ami jutalommá teszi ezt a karakterhez kötődő nézők számára is. Azt kellett volna elérni, hogy a néző elégedetten kiáltson fel, hogy na végre, a jó öreg John megérdemelten jut friss levegőhöz és megéremelten „ejakulálta az épületet”. Helyette viszont az történik, hogy John az első epizódban lekapja a sisakot, mint egy szimpla motoros, az évadzárót megelőző évadban pedig lezavar egy gyors numerát hirtelen érzelmi felindulásból. Közben a néző azt gondolja, hogy na, „tudd már le és menjetek vissza lövöldözni!”.
A Halo sorozatban szinte totálisan átépítik a karakterét egy hagyományos szentimentális eposzi hőssé, amit már olyan nagyon jól ismerünk.
Pablo Schreiber (Őrült Sweeney – Amerikai Istenek) ebből a karakterből kihozza, amit a forgatókönyv, a szövegkönyv enged neki, de az első évad alapján, ha jósolni kell, nem válik olyan magasztos karakterré a sorozatbeli John-117 a nézők számára, mint amekkora volumenű kultuszt generáló karakter a játékbéli változat.
Érdekes karakterek, középszerű, de még nem rossz karakterizálás
A Halo erősen foglalkozik azzal, hogy minden fontosabb szereplő árnyalt legyen, aminek az az ára, hogy az évad tempója lassú és hektikus. Bár úgy érezzük, a srácok tényleg egy jó sorozatot akarnak adni, nem csupán fejni egy népszerű tehenet, ez az akarat csupán középszerű, de becsületes szereplőalkotásra elég – pedig a cselekmény szálazása kiváló termőföld az izgalmas karaktereknek. Például több írói krafttal Elizabeth Halsey, nagyszerű belső, mini főgonosz lehet, aki legfőbb művét, a Master Chiefet is képes feláldozni a céljaiért. Illetve ott a lánya, Miranda Keyes, aki szeretné, hogy végre megkapja azt az elismerést mind az anyjától, mind az apjától, amit szerinte is megérdemel, emellett egyben ellenpólusa is édesanyjának.
A Halo sorozat rengeteg karaktert akar mozgatni, aminek az esetében van egy másik nagy hátránya a lassú tempón túl: elszív a hasznos játékidőből. Ilyen Soren-66, a Spartan dezertőr, illetve a Kwan Ha, a lázadó lány szála, ami az első évadban tényleg nem tartott sehová. Feleslegesen túlnyújtott, anélkül, hogy bárhogyan belesződtték volna azt a főszálba. E kettő szereplő teljesen céltalan évődése elvonta az időt a “Halósabb” cselekménytől, meg olyan karakterektől, mint Kai-125, aki a Master Chief csapat- és bajtársa, és aki szintén megfosztja magát az érzelem tompító implantátumot. Ő kevés játékidőt kapott, de abban pont annyira érdekessé tették a karaktert, hogy inkább néztem volna azt, ahogy ő emészti a érzelemteljes világot a Chief mellett, mint két, az évad eseményei szempontjából teljesen irreleváns karakter sorsát.
Kai mellett egy másik, rajongói szempontból szintén roppant lényeges karaktert kezel alul a sorozat, ez pedig Cortana. Az AI egészen az évad végégig csupán egy harmadlagos mellékszereplő, egy narratív eszköz még az első évadban, mintsem egy fontos főszereplő, de ez nyilván változni fog. Jó hír, hogy akik nem ismerik az eredeti verziót, azoknak ez fel sem fog tűnni. Ám ez nem vigasztalja a rajongókat, hiszen Cortana funkciója az teljesen más a sorozatban: az évad elején egy ármány, egy fegyver, nem pedig Chief segítője és barátja. A rajongók számára az sem segít, hogy Cortananak az eredeti verzió szinkronszínésze, Jen Taylor kölcsönzi a hangját.
Szintén kevés játékidőt és roppant leegyszerűsített ívet kap a Covenant által nevelt ember, Makee is, aki elhivatott kiválasztottja az idegen birodalomnak, és személyes sérelmei miatt gyűlöli az emberiséget. A karaktere nincs túlságosan színezve, bár világosak a gyűlöletének okai. Az írócsapat az ő esetében egy klisés és elnagyolt fordulatot használ arra, hogy a Master Chief iránti érzelmei ellenére mégis az emberiség ellen forduljon.
Sci-fi élmény a kétezres évek elejéről
Ha lassú, akkor lassú, de amikor pörög, akkor szexi, ugye? – teszem fel magamnak a kérdést, hogy el tudjam indítani ezt a bekezdést, és hogy azt tudjam válaszolni rá, hogy sajnos nem. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy egy prémium sorozattól várnánk. A készítők nagyon igyekeztek látványos akciójeleneteket injektálni a kissé vontatott cselekménybe, ám vagy rossz csapatnak adták a látvány megtervezését és kivitelezését, vagy kevés pénzt szántak rá. Érdemes elmondani, hogy a Halo nem űrcsatás, hanem “gyalog verekedős” sci-fi, így az akció a földön zajlik. A verekedők pedig páncélt viselő osztagok. Szerencsére díszlet szempontjából a sorozat minőségi. Master Chief és a Silver Team páncélja patent. Ami mindenképpen dicséretes, hogy ezek “kosztümök” nem digitális megoldással (CGI) készültek, hanem jó öreg, minőségi praktikussal, tehát a színészcsapat tényleg fel van öltöztetve szuperkatonának. Ezek pedig dizájnjukban teljesen hűek a forráshoz. Probléma, hogy a mozgásuk benne epizódonként hullámzó minőségűek. Viszont a fegyvereken nagyon látszik, hogy műanyagból készültek. A színészek pont úgy hadonásznak velük, mint a kommandóst játszó gyerekek. A nagyobb akciószekvenciáknál a vágás, a fényelés és a beállítások miatt rendkívüli módon interferál egymással a praktikus és a CGI, az utóbbi ebben az esetben a Covenant pribékek. Zavaróan feltűnő és alacsony minőségű a VFX, ami miatt kap a sorozat egy retro bukét. Hiába az egyébként jó rendezés, a különbség túlságosan szembeötlő. Kicsi túlzással mintha egy régi, de nagy költségvetésű, húsz évvel ezelőtti sci-fi sorozatot néznénk. Aki ezzel ki tud békülni, annak élmény lesz az összes akciójelenet, aki nem, az nagyon jót fog borzongani például az évadzáró epizód nagy összecsapásának helyszínén, ami konkrétan olyan, mintha a Quake Arena című videójáték egyik arénája, vagy mint egy színházi előadás rajzolt díszlete lenne. Egy ilyen nagyszabású sci-fi sorozathoz ez roppant kevés.
Kínosak még az FPS nézetű jelenetek is, ami nagyon kedves gesztus a készítők részéről a játékosok felé, csak ahogy a legtöbb ilyen esetben, úgy itt sem működik. Ügyetlenül néz ki, mert nem tudja átadni azt, amit a játékban látunk, ahhoz túl realista, a pörgő események és a sisak belső kijelzőinek feliratai vizuális élményként meg túl zavaros és kissé kautikus is. (Mindenesetre az dicséretet érdemel, hogy az említett sisakkijelző nagyjából megegyezik a játék szem elé vetített kijelzőjével, azaz HUD-jával, és még a páncél védőpajzs visszatöltésének a hangja is ugyanaz, mint a játéké.) Ezek a hibák leginkább a heves akciónál domborulnak ki. A Covenant főpapjaival készült jelenetek egészen pofásak, az Elit katonák nyugvó állapotban jól néznek ki. Jól észrevehető, hogy a látványért felelős csapat csak a mozgékonyabb pillanatokat nem tudták megfelelő minőségben elkészíteni.
A sorozatot egyébként Budapesten is forgatták. Túl sokat nem látunk a városból, de a Master Chief egy jelenetben felpattan a négyes metróra, amit azért mókás látni. Emellett apró kicsi öröm, hogy a sorozatban elhangoznak magyar mondatok is (A Halo Reach című játékepizódban is beszélnek magyarul), sőt, Nagypál Gábor egy kisebb mellékszerepet is kapott egy nagyobb jelenettel, a karaktere pedig úgy tűnik, még a következő évadban is vissza fog térni.
Kicsit lassú, kicsit unalmas, kicsit csúnya, mégis működik
Bármennyire is savanyú ez az évad, minden nagatívuma ellenére sem tudom azt mondani, hogy a Halo sorozat egy rossz sorozat (ha rugalmatlan hardcore rajongó vagy, akkor számodra nézhetetlen), viszont az első évad „pilotisága” miatt egyes nézők számára felejthetően indít. De mint bevezető évad, a munkáját elvégzi közel tisztességesen. Szerethető karakterek kissé sablonos, sematikus karakterizálással, de felvezeti és bemutatja a szereplőket, a játékosokat. Pozícióba helyezi őket, az alapszituáció pedig a játékéhoz képest is ígéretes. Amint túllendül a szereplők alapjainak lefektetésén, és ha kibírjuk odáig, elkezd egyre érdekesebbé és érdekesebbé válni, aminek az eredménye összességében egy „üzemelő”, működő sorozatévad. A Halo sorozat kezdő évada megragadhat, mert a lassúsága és közepes írása ellenére minden a helyén van. Van mögötte egy átgondolt koncepció, ami felkelti azoknak az érdeklődését, akiket nem zavar, ha a cselekmény a műfajhoz képest lassú. Azt érezzük a sorozat epizódjain – a már említett Kwan Ha szálon kívül -, hogy ebből lesz valami jó, csak idő kell hozzá.
Kicsit olyan, mint az első Witcher évad volt. Persze itt nem zavarosság a baj, hanem a lassúság, de a lényeg: kicsi finomítással ebből egy igazán jó sci-fi sorozat is lehet. Pont úgy fejlődhet, ahogy azt a Witcherből is tette, amiből egy határozottan jobb sorozat vált a második évadra. Persze a rögrajongók számára a Halo sorozat veszett fejsze nyele. Egy istenkáromlás. Viszont mindenki másnak egy elfogadható, vagy éppen jó kaland lehet.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
