Jó alapötletét klisékre és felesleges elemekre pazarolja a Jurassic World: Világuralom. Bár a dínók remekek és gyakran szórakoztató, érezni, hogy közel egy újabb kihalás.
A Jurassic Park és a Jurassic World filmek eddig izolált közegekben játszottak el azzal a gondolattal, milyen lenne, ha visszatérnének a dinoszauruszok. A kihalt titánok (és persze a kis- és középméretű teremtmények) szórakoztatóipari kellékekké válnának, játékos szafarialanyokká formabontó és lélegzetelállító állatkertekben – amíg el nem szabadul a pokol. Amíg újra be nem bizonyosodik az, hogy az emberiség megszállottsága önmagával, a profittal és az öncélú kutatással ellenünk nem fordítja ezeket az egyszer már kipusztult teremtményeket. Még ha az állatkerti közeg nem is kísérte végig az eredeti trilógiát, de az igen, hogy hősei szó szerint elszigetelve küzdöttek életükért. A franchise feltámasztása, ha túl sok új ötletet nem is vitt az elképzelésbe, látványos, szórakoztató akció-kalandot kínált a nézőknek. Viszont a folytatásánal, a Jurassic World: Bukott királyságnál lehetett érezni, hogy kezd kifogyni az új élet „széruma”. Fináléja azonban egy kifejezetten izgalmas elképzeléssel zárta az újabb kitörést: a dínók most már kiszabadultak, és köztünk élnek. ú
Nos, ez az egyetlen igazán kreatív gondolat, amit csírájában fojt el a Jurassic World: Világuralom, hogy klisék közepette megadja a kegyelemdöfést a sorozatnak.
A történet egyszerre feleslegesen komplex és banálisan egyszerű, tele logikátlan fordulatokkal és erőltetett szituációkkal – utóbbiakra leginkább azért lehetett szükség, hogy valahogy beleszuszakolhassák a klasszikus filmek trióját. Owen Grady (Chris Pratt) és Claire Dearing (Bryce Dallas Howard) a nagyvilágtól elrejtőzve nevelik fogadott lányukat, Maisie Lockwoodot (Isabella Sermon). Mivel Maisie egy klón, akinek génjei komoly titkokat rejtenek, az eredeti parkot létrehozó InGen riválisa, a Biosyn meg akarja kaparintani. Ezzel párhuzamosan Ellie Sattler (Laura Dern) egy génmanipulált, borzasztóan nyomasztó gigasáska-hadat tanulmányoz, amely rejtélyes módon pont a Biosyn által termelt gabonát nem rágja le. Összeszedi Alan Granet (Sam Neill), hogy behatoljanak a Biosyn bázisára a Dolomitokban, ahol szabadon bóklásznak a különféle dinoszauruszok, míg a cég kutat és kísérletezik rajtuk és velük. A hely egyik sztárelőadója pedig, aki fülest is adott Sattlernek, maga Ian Malcolm (Jeff Goldblum). Az egészbe belekeveredik egy pilóta is, akit a karizmatikus DeWanda Wise játszik – és kaphatott volna jelentősebb és tartalmasabb szerepet is. Ilyen kesze-kusza módon kerülnek össze hát a régi és új karakterek, a túlzsúfoltság miatt azonban nincs idő senkit sem igazán bemutatni – nem mintha egyébként túl érdekesek lennének. Az eredmény egy nagy összevisszaság, amibe még próbálnak valahogy belepréselni új mellékfigurákat és rövid villanásokra a korábbi fejezetekben látott emberkéket, hogy még zagyvább legyen az egész. Mindez azért is frusztráló, mert feleslegesen hosszúra duzzasztja a játékidejét egy olyan filmnek, aminek sztárjai nyilvánvalóan nem is az emberek, hanem a dinoszauruszok. Ezen a fronton azonban remekel Colin Trevorrow rendező-író alkotása. Elsősorban bámulatosak maguk a lények, legyen szó az animált szerzetekről vagy a mechanikus „jószágokról”.
Uralják a képernyőt, ehhez pedig jelentősen hozzájárul John Schwartzman operatőri munkája, aki kiválóan vezeti a néző figyelmét és teszi izgalmassá a jeleneteket.
Van, hogy a dínók egymással viaskodnak, míg máskor emberekre vadásznak: hol premierplánban láthatjuk őket, hol pedig a rettegő karaktereken van a fókusz, és homályosan vagy csak a perifériában vannak jelen a szörnyek, amitől izgalmasabb és rettenetesebb hatása van a jeleneteknek. A kevés vágásnak köszönhetően folytatólagosak, átláthatóak és logikusak az akciószegmensek, így élvezhetőbbek is. Sőt, kifejezetten találó helyzetek vannak amellett, hogy többféle prehisztorikus monstrumot is bevettek a gárdába. Jelen vannak a kötelező klasszikusok, mint a Velociraptor vagy a T. rex, de „emelik a tétet” új, vadabb állatokkal, mint az Atrociraptor vagy a Giganotosaurus. Természetesen a történelmi hitelesség sosem volt erőssége – vagy célja – a sorozatnak, de itt végre tollas „verziókat” is láthatunk: a szárnyaló Quetzalcoatlust, a vadászó Therizinosaurust vagy az úszni képes Pyroraptort. Üdébbé teszik a menazsériát. Ezen túl azok a legjobb jelenetek, amikben benne vannak – és itt eljutunk a film egyik legnagyobb problémájához.
A Bukott királyság lezárása után arra számíthattunk volna, hogy azt járja majd körbe az új rész, hogy milyen az élet így, hogy a dínók köztünk élnek. Egy rövid, kifejezetten ötletes és kreatív intrót és pár jelenetet leszámítva azonban a film teljesen elengedi ezt a koncepciót. Láthatjuk az elején, hogy milyen, amikor betéved egy építkezésre egy hatalmas szerzet, vagy amikor Gallimimusok kergetnek a tanyán egy kislányt – szuper életképek arról, hogy mennyire megváltoztathatnák a hétköznapjainkat ezek a régmúlt fajok. Helyette ezeket a szakaszokat gyorsan lezavarja a film, hogy hőseit – és nézőit – belekényszerítse jól ismert, klisés szituációkba, ahol a nosztalgia eszközét próbálják bevetni, sikertelenül. Hiába a kiváló színészek és régi arcok, valahogy súlytalan az egész, főleg, mert végig olyan az érzésünk, mintha már láttuk volna mindezt. Nem beszélve arról, hogy értelmetlenül követik egymást a cselekvések, és néha maga a mű sem tudja, milyen műfajt képvisel.
Ez egyébként nem lenne baj, de annyira hektikus és összetákolt az egész, hogy nincs jellegzetes egyénisége. Tele van félig megkezdett mondatokkal, amik nem futnak ki sehova: génmanipuláció, mesterséges élelmiszerválság, állatkínzás, klónozás, és így tovább. A szuper ötleteket elfojtják a bejáratott sémák, hogy egy papírforma sokadik rész szülessen. Szórakoztató, időnként izgalmas, nagyon látványos, de egyértelművé teszi, hogy jelenlegi formájában ez a sorozat roppant közel álll a kihaláshoz. A Világuralom pedig csak taszít rajta egy nagyot. Akciófilmnek tele van értelmetlen sztorizással, ha viszont valaki többre vágyik egy sima dínós hullámvasútnál, akkor sem találja meg a számításait.
Félreértés ne essék: szórakoztató, leköti a figyelmet, de különös szájízt nem hagy maga után. Malcolm után szabadon: annyira azon voltak a producerek, hogy megcsinálhatják a következő filmet, hogy el sem gondolkodtak azon, hogy van-e értelme.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
