Ha dinoszauruszokkal kapcsolatos médiatermékekről van szó, akkor kapásból mindenki a Jurassic Parkot kezdi emlegetni. Pedig jóformán se szeri, se száma a mindenfelé fellelhető dínós kontentnek. A blockbusterek és a szélárnyékukban megbúvó semmirekellő trash fércművek mellett azonban egy méltatlanul elhanyagolt szegletben húzódnak meg az ismeretterjesztő sorozatok. Persze aki gyerekkorától fogva benne ragadt a dínómániában, annak nem sok újat lehet már mutatni. De a Prehisztorikus bolygó még az ő számukra is olyat nyújt, amitől nehéz lesz észhez térni. A David Attenborough által narrált ismeretterjesztő sorozat már most olyan megkerülhetetlen klasszikus, amire nagyon régen volt példa a témában. Prehisztorikus bolygó kritika és ajnározás. Beszéld meg, a többi raptorral a Simogatóban, hogy tetszett!
A őslényrajongók valószínűleg még emlékeznek rá, hogy a kétezres évek elején a TV2 is leadta a korszak egyik meghatározó dínós ismeretterjesztő sorozatát. A Pálfi István narrálta Dinoszauruszok, a Föld urai egy csapásra képes volt felszítani az addig szunnyadni látszó dínó őrületet, és napokig beszédtéma volt a megfelelő körökben. A mai technikai színvonalhoz és tudományos ismeretekhez mérve azonban már lehetnek kifogásolható pontjai a minisorozatnak. A Prehisztorikus bolygó lényegében ennek a BBC minisorozatnak kíván a szellemi örököse lenni, és csont nélkül teljesíti is ezt az elvárást. Nem csak az azóta megjelent fejlettebb képalkotó technológia miatt, de dramaturgiában és szórakoztatófaktorban is jócskán ráver elődjére. A szakmaiság és tudományos háttér David Attenborough jelenlétével van hitelesítve. A tőle megszokott természetfilmes stílus pedig itt is visszaköszön. Hol vizuális kreativitással, hol pedig a dramaturgiának köszönhetően meglepő drámaisággal és érzelmi töltettel.
A Kréta időszak élővilágát bemutató Prehisztorikus bolygó elsőre szembeötlő tulajdonsága, hogy nem pusztán szép, de letaglózóan gyönyörű.
Az animáció minősége szinte emberfeletti módon kidolgozott, mind környezetben, mind karakterekben, mind pedig mozgásban hihetetlenül részletes.
A nézőnek könnyen lehet olyan érzése, hogy az Apple-nél valahogyan kerítettek még néhány életben lévő ősgyíkot. Vagy éppen klónozták őket. Az alkotók szakértők segítségével, a paleontológia legaktuálisabb ismereteire alapozva alkották meg a dinoszauruszokat. Mind külsejüket, mind viselkedésmódjukat tekintve. Utóbbi esetében pedig, ahogy egy jó természetfilmhez illik, igyekeztek az állatokat szokatlan, váratlan helyzetekben megmutatni. A raptorok így, ha nem is robotok, de apróbb méretű, tollas vadászok, a T-Rexet pedig inkább látjuk úszás és párkeresés közben. Ráadásul a felvonultatott fajok sokszínűsége miatt kicsit sem lesz redundáns az öt részes széria.
A dinoszauruszok kidolgozása pedig hiperrealisztikusan élethű. Minden egyes szőrszál, tollpihe, pikkely jól kivehető, ettől pedig hallatlanul plasztikusnak és súlyosnak hatnak az állatok. A valóságérzetet növeli továbbá, hogy a dínók nem egy digitális környezetben léteznek. Az esetek nagy részében valódi tájfelvételeket látunk, ahová rendkívül pontosan illeszkednek az őshüllők.
Amikor pedig a környezetábrázolás digitális segítséget vesz igénybe, szintén nem lehet ok panaszra. Lényegében megkülönböztethetetlenek a CGI képek a valódiaktól.
Ez ritkán csak a vízfelszínre bukó állatok ábrázolásakor szenved halovány csorbát, de a vizuális élvezeti faktort egyáltalán nem befolyásolja. Mert egyébként a dínók szépen együttélnek a környezetükkel. A fények, árnyékok, porfelhők, vízcseppek megjelenítése abszurd módon realisztikus. Ehhez pedig a kameramunka is nagyban hozzájárul.
Mert a dinoszauruszok hiába animáltak, a készítők feltett szándéka volt, hogy a néző egy teljesen valódi természetfilmben érezze magát. Mintha csak a készítők visszautaztak volna az időben, hogy testiépségüket sem féltve kamerázzák a dínókat. Nem csupán arról van szó, hogy lélegzetelállító nagytotálokat láthatunk szép tájakról, vagy éppen különös vízalatti felvételeket. A kameraelhelyezés és a vágás is közrejátszik a lencsevégre kapott valóság pontos imitációjában. Jó példa erre, a két Tyrannosaurus Rex párzási rituáléja, amit mintha csak a környező bokrokból vettek volna fel. Ugyanígy a párkerső Carnotaurus váratlanul cuki tánca a kis karjaival.
Az alkotók még a vizuális ínyenncségektől sem riadtak vissza. Egy tetem belsejéből láthatjuk például, ahol dögevők kopogtatják a kamerát. Vagy éppen éjszakai módban, infravörös felvételen követhetjük egy barlangban vonuló Triceratops csorda vonulását. Ezek a kis gegek viszont amellett, hogy valószerűbbé teszik a jeleneteket, egyfelől fel is hívják a figyelmet a széria konstruáltságára. Műviségről vagy hatásvadászatról persze szó sincs. De az ennyire szabadon kezelt kamerahasználat során kibukik némi mesterkéltség. Ami persze még mindig elenyésző mértékű ahhoz, hogy kizökkentene az élményből. A látvány tehát egyszerre tud félelmetesen hiteles és szemkápráztató lenni.
A Prehisztorikus bolygó ráadásul még érzelmi szinten is jól teljesít. A megfelelő hatások elérése érdekében nemcsak a kortárs természet-, de a játékfilmek dramaturgiai megoldásait is csatasorba állítja. Az őshüllők arcközelijeiben számos érzelem tükröződik. Néhol egészen emberi reakciókat láthatunk. Mint például rögtön az első részben a kicsinyeit elvesztő T-Rex gyászos beletörődésében.
Ez a humanizálás viszont jogosan vetheti fel azt a kérdést, hogy vajon a dinoszauruszuk mimikája és érzelmi intelligenciája lehetővé tette-e az ilyen szintű érzelemközvetítést? Ha az alkotók itt éltek is a művészi szabadsággal, az egyszer biztos, hogy rögtön az elején szépen megalapoztak a nézői elvárásoknak.
Később az ehhez hasonló jellegű érzelmi megnyilvánulások háttérbe szorulnak, de a bemutatott események bőven adnak okot a vidámságra és szomorúságra is. A történések nagy része pedig az életbenmaradáshoz/fajfenntartáshoz szükséges evés-párkeresés-utódnevelés háromszöge körül bonyolódik. A kemény időjárási viszonyok között táplálék után kutató állatok kiszolgáltatottsága, vagy éppen a vérre menő hatalmi harcok jó érzékkel rántják be és tartják meg a nézőt. De a zsákmányállatok elkeseredett menekülése, vagy a fiatal egyedek küzdelme is jó okot szolgáltat az izgalomra.
Mindamellett pedig, hogy a sorozat különös módon szereti sanyargatni a pici dínókat, meglehetősen gyerekbarát. Elkerülhetetlen a halál, vagy fegyverként használt karmok, fogak bemutatása, de a cselekmény szinte vértelen. És a párzási jelenetek sem explicitek. Ha pedig már az érzelmeknél járunk, nem mehetünk el szó nélkül a zene mellett. Hans Zimmer melódiái ezúttal is remekül egészítik ki a képivilágot, akárcsak az általa komponált filmzenék többségében. Ha nem is lesz a soundtrack darabjai közt klasszikussá nemesedő darab, de az epizódok alatt remekül látják el funkciójukat.
A Prehisztorikus bolygó egy kihagyhatatlan természetfilmsorozat. Már most kijelenthető, hogy sokáig emlegetett sarokkővé válhat, ami hosszú ideig meghatározza majd az ősvilág rajongóinak diskurzusait. Apróbb hibáit pedig minden más erényével és érzelmi kilengéseivel képes palástolni. Az új Jurassic World előtti hangolódásra is ajánlott. Vagy éppen helyette.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
