A hetvenes évek második felében az árvaházban nevelkedett tengerészgyalogos, James O’Barr élete szerelmét elüti egy részeg sofőr. A férfi képtelen megszabadulni a gyásztól, dühét és kétségbeesését pedig jó tíz éven át egy képregény fekete-fehér oldalaiba ömleszti, aminek A varjú (The Crow) címet adja. Az írás nem segít: minden egyes oldal elkészültével csak erősödik benne az önmaga és a világ irányába érzett gyűlölet, és amikor elkészül, zavarodottabb, mint valaha. Isten hozott a sötétség szívében. Beszéljünk róla a Raptorsimogatóban!
A bárminemű számítógépes fondorlatot nélkülöző, fekete tintával rajzolt képeket tényleg mintha egy nagyon mérges – és nagyon tehetséges – fiatal kölyök alkotta volna. Bennem felidézte gimnazistakori önmagamat, és azt a pusztító lázadásvágyat, ami akkoriban áthatott. Az alternatív zene iránti rajongással és rajzolás iránti szenvedéllyel aztán ki is merül a párhuzam, mivel a csajom nemhogy elhunyt volna, de inkább én haldokoltam, hogy legyen végre már egy… Na de maradjunk inkább a madaraknál.
A Crow koncepciójának gerince lazán lekövethető ívet formáz.
Eric Draven, a bohócarcú, halhatatlan zombi a beszélő fekete madár segedelmével visszatér, az őt és menyasszonyát kivégző pszichopata bandával kegyetlen mód leszámol, majd ellovagol a Holdtöltébe. Ami kiemeli ezer hasonló történet közül, az a zsigerien nyers tálalás, a drogos gyilkosok utcai szlengjét ellensúlyozó vers- és dalszövegrészletek, valamint a hol éteri tisztaságú, másutt pedig szurokba mártott kompozíciók, amelyek olyan atmoszférát teremtenek, ami egyfajta kulturális fekete lyukként tömegeket szippantott magába. James O’barr főműve hagyatékának nálam szakavatottabbak az underground képregényvonal térnyerését, illetve annak filmes adaptációit mondják; a VHS-korszak (mozit is megjárt) kvalitásbéli hullámvasútjának olyan képviselőit, mint Az Árnyék, a Tank Girl, a Dredd bíró, vagy akár a Penge.
Ezeknek persze egyike sem valósult volna meg a görög-amerikai Alex Proyas rendezte Crow-feldolgozás nélkül, Brandon Lee-vel a főszerepben. Pedig már készítésekor sötét fellegek gyülekeztek felette: először egy Jim Martishius nevű asztalos csatlakozott majdnem a 27-esek klubjához, amikor egy kósza vezeték megérintette a munkájához használt fémdarut, majd – ugyanezen az estén – a stúdió sajtóügynöke szenvedett közlekedési balesetet, illetve egy műszaki berendezésekkel teli teherautó is kigyulladt. Hónapokra minderre az egyik díszlettervező véletlenül csavarhúzót állított a kezébe, szoborépítő kollégája pedig autós ámokfutást követően egy kellékekkel teli tárolóba zuhant. Mindez már-már a röhejesség kategóriáját súrolja, pedig a kisvártatva lecsapó hóviharról még nem is ejtettünk szót, ami két teljes kulisszát a földdel tett egyenlővé. A legrosszabbat és legtragikusabbat hagytam a végére:
A Mókás nevű alvilági alakot megformáló Michael Massee egy 44-es kaliberű pisztollyal halálosan megsebesítette Lee-t, a produkció sztárját, akiért a New Hanover Medical Center orvosai hiába küzdöttek tizenhárom órán át.
O’barr és Proyas összeomlottak, csakúgy, mint a produkció, aminek befejezése ezen a ponton erősen kétségessé vált. Mire Észak-Karolina ügyésze, Jerry Spivey lefolytatta az ilyenkor kötelező vizsgálatot, az elhunyt felesége és édesanyja megadták a folytatáshoz szükséges érzelmi löketet: az akciósztár otthon állítólag élete szerepéről beszélt, és nagyon bízott a filmben. A hét héttel lezáruló nyomozás vétlennek találta a gyártó céget és stábot egyaránt, a produkció megkapta a nehézségek áthidalásához szükséges további nyolcmillió dollárt, Draven karakterét pedig digitális effektusok, valamint a későbbi John Wick-direktor, Chad Stahelski dublőrmunkájának segítségével élesztették fel a hiányzó jelenetekre.
Hogy milyen mértékben tértek el ezek a tervezett végeredménytől, talán sosem tudjuk meg – mindenesetre amit kapunk kellően koherens ahhoz, hogy ne is igazán legyen jelentősége.
A mozgókép formanyelvére ültetett változat jelentősen eltér forrásanyagától, viszont annak ismeretében sem hat idegennek.
Öncélúan szemezgetve: Az operaház fantomjának címszereplőjére utaló Eric valamivel kevésbé eszement figura, a Frankenstein szerzőjéről elnevezett halott menyasszony, Shelley személye pedig a filmben jóval kisebb hangsúlyt kap. A képregény kétharmadánál megjelenő kettős gyilkosság David J. Schow és John Shirley forgatókönyvében a cselekmény elejére kerül, és annak motivációja is kibővül, átalakul. A varjú nem beszél, a Skull Cowboy nevű szereplő kimaradt, a főellenség hangsúlyos ezoterikus köntöst kapott, más a sztori vége stb. stb. Ami kötözködés mentesen is szembetűnő, az a Tim Burton Batman-rendezéseire való hajazás: a sötét város imázsát 1998-ban a Dark City-vel végletekig toló Alex Proyas szinte teljesen mellőzte az eredeti rajzokon megjelenő kontrasztokat, és a „ha darkos a történet, sötétek a filterek is” jeligére hangolta műve vizualitását. Még a plakát is így hirdette:
„Darker than The Bat.”
Az ígéret „fényében” éjfekete madarunkhoz képest bármelyik Denevérember-inkarnációt nézni olyan, mintha egy égő neoncsövet bámulnánk közvetlen közelről, bár azzal, hogy önmagában álló érték lenne a sötétség, már az ötödik osztályos fizikatanárom is vitatkozott. Mindenesetre a szerelemnek a sír sötétje elleni harcbában itt az atmoszférán túl a kreatív halálnemek osztogatásán van a hangsúly, aminek szimbolikája végülis indokolja az égi lámpák leoltását. Ami viszont tökéletesen harmonizáló hidat képez papír és celluloid közt, az a zene.
Arthur Rimbaud, Lois Weakley McKay és Rose Flyeman versei mellett James O’barr munkájában több helyen is megjelennek a Joy Divison és a The Cure dalszövegei (utóbbi neve még alliterál is a The Crow címre, nem beszélve a személyes tragédiára szánt gyógyírról). A reklám- és kliprendezőként debütált Proyas tökéletes egységet dirigált a többségében direkt a Crow-hoz írt taktusokhoz, amiből természetesen nem maradhatott ki Robert Smith bandája, de mellettük olyan nevek kaptak helyet a zenei szekcióban, mint a Rage Against The Machine, a Nine Inch Nails, a Pantera, vagy a Rollins Band.
Az S.P.K. nevű indusztriál akármiben korábban egyébként szintén rockerkedő Graeme Revell dallamai pedig végre szállítanak valami felemelőt abba a bűnös szennybe, amiben másfél órán át gázolunk.
Bevájja magát retinába és a dobhártyába, de útban az agy felé szertefoszlik
– írta az összélményről a korabeli kritika egy helyütt, és most már megállapíthatjuk, hogy történelmi kontextusba emelve azt egyértelműen mellélőtt. James O’barr ugyanis nem tett egyebet, mint vérgőzös, tébolyult formában modernizálta a halhatatlan szerelem toposzát, amit Proyas mesterien értelmezett a saját szakterületére. Brandon Lee eközben egy utolsó gesztussal ki tudott törni az akcióskatulyából – hogy egy gót-noir koporsóban szenderüljön jobblétre –, és halálánál jobb marketinget aligha kaphatott volna utolsó alakítása; visszatekintve viszont már jóval könnyebb elvonatkoztatni ettől. Ide kapcsolódik, hogy az akkoriban fellángoló, még mindig nyitott holló/varjú fordításbéli sajátosságot sem kezdeném bolygatni, lévén bőséges anyag áll erről például itt – remélem, nem kár (pun intended).
A folytatások közül Tim Pope (egyébként Cure-kliprendező) második felvonását tartom említésre méltónak a főszerepben Vincent Perezzel, ami érdekes interpretáció ugyanarra a témára (aki ugyanezt a mutatványt a túloldalról megközelítve felesleges cash grabnek minősíti, azt sem tudom viszont elmarasztalni). A soundtrack-je ennek a résznek is illusztris (Iggy Pop, Filter, Deftones, Korn…), a látványra a végső leszámolás korszakhoz mérten is vérciki CGI-át leszámítva nincs panasz, a BDSM-elemek meg üdítően bizarrnak hatnak. Az Angyalok városából, csakúgy, mint elődjéből bőségesen átsejlik a kilencvenes évek hangulata, de a nosztalgiafaktor nem öklendeztet meg úgy, mint a Marc Dacascosszal forgatott sorozat – link kizárólag saját felelősségre hozzá itt). A megváltás és Sötét fohász című harmadik-negyedik installáció már a hullagyalázás felé menetel.
Júniusban Hollywood re-animátorai hosszú tipródást követően megpróbálnak életet lehelni a szériába: az újrafilmben Bill Skarsgard (Az) és az angol énekesnő, FKA Twigs formálják meg az elátkozott szerelmeseket. A forgatókönyvet Zach Baylin írta (Richard király), a rendező pedig a Páncélba zárt szellem (na nem az anime) és a Hófehér és a vadász felelőse, Rupert Sanders lesz. Egy érdemi újragondolást mindenképp megérne a Crow: hithűt, undergroundot, mocskosat, költőit, tébolyultat, elidegenítőt, személyeset.
Olyat, amilyet valószínűleg úgysem fogunk kapni.
Ha van véleményetek a filmről, osszátok meg velünk a Raptorsimogatóban!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
