Mária Antóniára, azaz Marie Antoinette francia királynőre a történelem nem épp kiemelkedő érdemei, hanem sokkal inkább fényűző életmódja és amúgy valóságban el nem hangzott híres mondata – „Ha nincs kenyere a népnek, egyen kalácsot!” – miatt emlékszik meg. Sofia Coppola azonban – a 2006-os Cannes-i filmfesztivál kritikusainak megbotránkoztatására – elküldte a történelem ítélőszékét pihenni, hogy feltárja egy boldogtalan tinilány álomvilágát. Marie Antoinette divatbemutatóként rendhagyó, mondanivalójában pedig előremutató film volt – mindenképp helye van Rendhagyó kosztümös hetünkön!
Megosztó fogadtatás
Ahogy a film címéből sejteni lehet, Coppola a 14 évesen Franciaországba került Habsburg lány (Mária Terézia 16. gyermeke) életét követi nyomon, pontosabban annak egy viszonylag szűk metszetét: a francia udvarba költözéstől annak a forradalom miatti elhagyásáig. A film alapjait Antonia Frazer Marie-Antoinette c. életrajzi regénye szolgáltatta, ugyanis az általános Marie Antoinette-képpel szembe menve a tinédzserként trónra került lány iránt empátiával fordult. Szemben az eredetileg kinézett könyvvel, Evelyne Lever amerikai közönség számára írt Marie Antoinette könyvével, melynek megfilmesítési jogait Coppola kétszer is megvásárolta. Nem mellesleg a naplószerűen megírt könyv az egykori királynő szemszöge mellett politikai témákkal is foglalkozott könyvében. És pont az utóbbi mellőzése tette többek között megosztó darabbá Coppola Marie-ját.
A filmet először 2006-ban Cannesban mutatták be, ahol az összegségében pozitív fogadtatás mellett számos kifütyülés is kísérte a bemutatót. A megosztottság a film mozis premierje után is folytatódott: sok kritikát kapott a történelmi pontatlansága, politikai kontextus hiánya (a film majdnem legvégéig szó sem esik a francia forradalomhoz vezető előzményekről) és a kortárs zeneválasztás miatt (ezekről később), vagy pusztán Sofia Coppola önkiteljesedésének tartották, esetleg sajátos nagyköltségvetésű divatbemutatójának. A rendező reagált a kritikákra, megmagyarázva, hogy nem teljesen egy történelmi film leforgatása, hanem sokkal inkább választott alakjának megidézése volt a célja.
Az volt a célom, hogy a látványban azt ragadjam meg, ahogyan én képzelem el Marie Antoinette szellemét, lelkét… Szóval a film színescukorka színvilága, atmoszférája és tini zenéje mind azt tükrözik és szándékoznak megidézni, ahogy a világot Marie Antoinette nézőpontjából látom.
Post-punk videoklipen pörgő felnőtté válás
A film 40 millió dollárból készült, amivel az elmúlt 15 év egyik legköltségesebb kosztümös filmjévé vált, ám mozipénztárnál nem hozta vissza a költségeit: 15 962 471 dollárral zárt az amerikai piacon, a nemzetközin pedig 6 917 189-cel. Viszont bemutatója óta egyre többen és többen érdeklődnek a film iránt – nyilatkozta a Vogue-nak Coppola. Ugyanis napjaink népszerű kosztümös darabjai – mint például Nagy Katalin- A kezdetek vagy a Bridgerton-család alternatív történelmi világa – átértelmező posztmodern szemlélete már ebben a 2006-os filmben is megjelent.
Első ránézésre a Marie Antoinette korhű filmnek tűnik: 9 cm magas hajkoronák, rácsos szoknyák, sürgő-forgó udvarság, és történelemóráról vagy életrajzi könyvekből ismert nevek. Ebből a biztonságos történelmi tudatból Coppola sok-sok aprósággal lök ki, de a 18. századra jellemző diszkrét módon. Mindjárt első a nyitójelenet, ahol Sixousie and the Banshee szól, amit Marie Antoinette biztosan nem hallgathatott, a film ikonikussá váló partijeleneteit kísérő Bow Wow Wowról nem is beszélve. A zene mellett pedig olyan apró furcsaságok is megfigyelhetőek, mint például a Marie lába mellett heverő Converse tornacipő.
Az anakronizmusok mind egy célt szolgálnak: megfesteni egy tinédzser lány portréját, akit túl fiatalon szakítottak el családjától és ültettek egy birodalom királynéi székébe, és akinek ilyen körülmények között kellett felnőtté válnia.
A kép megfestéséhez Coppola részben saját tinédzser éveihez nyúlt, amit a zenei világ egy az egyben lekövet. A The Cure és New Order-szerű számok kavalkádjában a francia udvar élete egy hosszúra nyúlt, de ízlésesen összefűzött videoklipmontázzsá alakul. “Olyan érzést kerestem, mint amilyet az Adam and The Ants videoklipjéből árad”.
A film esztétikájában pedig a Bow Wow Wow See Jungle! See Jungle! albumborítóját akarta rekreálni, ami Monet Ebéd a füvön képét értelmezte újra punkos, polgárpukkasztó módon. Mellettük Coppola ismert divatfotósok képeiből is inspirálódott – például a lábmaszírozós nyitójelenetet Guy Bourdin fotója ihlette.
A tinibuliknak is beillő bálok, sütizések, shoppingolások és influencerek haul videóinak is betudható cipő kipakolás egy 21. századi tinilányként festik meg Marie Antoinette-t.
A keretezés közelebb hozza szimpátiában és empátiában is a tinédzser királynőt. A legújabb trendek követése – mint például a kismadarakkal kiegészített magas hajkorona -, kiskutyák, a színes, étvágygerjesztő sütemények, a rácsos ruhákat váltó egyszerűbb habos-babos ruhaköltemények mind egy naiv, de a pillanatot nagyon is megélni vágyó tinilány világa köszön vissza. A konsztratot növeli a tény, hogy Kirsten Dunst felnőttként, 24 évesen játszotta el a 14 éves Marie-t. Tudjuk, Hollywoodban tinédzsereket nem mindig játszanak tinédzserek, sőt, ám a korkülönbség itt szintén sokat tesz hozzá Coppola koncepciójához.
Hajlamosak vagyunk a történelmi alakokat az idő múlásába belefagyott távoli, elérhetetlen felnőtt figurákként elképzelni, akiknek azért nagy felelősségük is van népük sorsában. Marie Antoinette-t a francia nép körében közutálatnak örvendett pazarló életmódja miatt (erre a film is utal többször), és saját nyomorúságuk okának is őt látták. Coppola filmjében viszont ott a felszínen egy kötelességtudó, az udvari viszonyokkal tisztában levő felnőtt nő, de igazából egy szórakozni vágyó naiv lány, aki jobban aggódik Ausztriában hagyott mopszáért, mint az udvarbeli problémáiért. Valahol természetes ez.
Aranykalitkába zárt királyné
Coppola a pezsgőpartik és a toronyparókák hömpölygésében sem feledkezik meg a lány tragédiájáról. Bár történetét nem viszi el a francia forradalom véres eseményeig, az odavezető út Marie-perspektíváját kellően érzékelteti. A rendező tudatosan hagyta ki a politikai szálat a királyné életéből (csak néhány festményen jelenik meg), hiszen a történelmi források szerint őmagát se izgatta ez annyira, sokkal inkább az udvarban kialakított fényűző álomvilága kötötte le – utóbbi az extravagánzs díszletekből is teljesen átjön. Másrészt, miért is foglalkozna azzal a politikával, ami kényelmetlen életéhez vezette (a francia-osztrák béke megerősítése miatt jött létre a frigy), érdektelen férjjel, a királynői principiumra (azaz szüljön francia utódot) mindig emlékeztető apóssal és anyával, agyon szabályozott világgal, ahol amúgy mindig kívülállónak nézik?
Marie érzéseit sosem rágja szánkba Coppola, hanem a diplomácia nyelvezetéhez hasonló apró utalásokkal vezeti fel, és viszi végig a királyné felnőtté válásán keresztül.
Jó példa erre a reggeli jelenetek: a kezdetben mosolygó, mindennek eleget tevő lányból fokozatosan lesz kedvetlen, majd érdektelen nő, aki csak szeretne mindenen túllenni, mielőtt eltávozna barátnőivel az aktuális partiba.
Sorsát a kezdő, az osztrák és francia átadás jelenete is előrevetíti: Marie-tól elveszik otthoni ruháit, majd testére aggatják a francia udvar ruháit. A lány ezzel megszűnt jelképesen az lenni, aki korábban volt, teste fölött pedig egy idegen ország rendelkezik innentől. Szó szerint is értendő, hiszen a reggeli jelenetekben a nemesség színe java látta mindenét, még fürdését is többen figyelték (ezért fürdik Marie hálóingban), a nászéjszakai jelenetről nem is beszélve.
Marie privát szféráját és önmaga feletti rendelkezési jogát a kialakított világán keresztül képes csak visszaszerezni, sőt lázadni is az udvarral szemben. A lázadás eszközeként használja az operában való tapsolást, például, miközben érzi benne idegenségét; lehetőséget lát abban is, hogy elsőszülött gyermeke lány lett, akinek a nevelése fölött ő rendelkezhet, mert sosem lesz dauphin (francia trónörökös). A svéd szeretőjén keresztül pedig a férjétől sosem tapasztalt törődést, bensőséget nyeri el, és igazi nőiségének megélését.
Vége a bulinak, az utolsó pedig kapcsolja le a lámpát!
Saját forradalmát Marie Antoinette megnyerte, ám a valódi száműzte őt Versaillesból. Sofia Coppola ezzel a pillanattal búcsúztatja filmbeli hősét. Bár végig empátiával kezeli az egykori francia királynét, védeni sem védi a végletekig – ezt a politikai kontextus nélkül is érezni, elég csak hanyag pénzszórására vagy a svéd eltávolítása közeléből.
Coppola filmje viszont nagyon jól szolgálja Converse tornacipővel és Bow Wow Wow slágerekkel azt, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni a történelem kapcsán: egy történetnek számos olvasata és perspektívája létezik, akár egymás mellett is.
A történelmet csak így érdemes szemlélni.
Marie Antoinette– amerikai történelmi dráma. Játékidő: 123 perc. Hazai premier: 2007 április 24.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
