A pilot alapján a Supergirl különbözik a DC eddigi sorozataitól, mégis annyira hasonlít, hogy helye van a közös univerzumban.
A tévés DC-univerzum készítői elhozták nekünk az Acélember unokatesóját, hogy National Cityben üldözze a bűnt, aprítsa a gonoszt. A Supergirl, noha a CBS-en adták le és emiatt valószínűleg sosem fog kapcsolódni A zöld íjászhoz és a The Flash-hez, erősen hajaz a CW-s rokonokra. Megvan a kissé gagyi, kilencvenes évekbeli retró-hangulat és a karakterek is kissé alulírtak, valamint a színészi játék erősen hagy maga után kívánnivalót, mégis úgy tűnik, van valamiféle saját hangja.
Csakhogy kétséges, hogy ezt az önálló hangot mennyire sikerült eltalálni, ugyanis eléggé vegyesre sikerült. Míg Arrow küldetéstudattal érkezett vissza a nem-is-annyira-lakatlan szigetéről, Flash pedig az erejével ismerkedik a kezdeti epizódokban, ők eléggé gyorsan és profin beleszoknak a szerepükbe. Ehhez képest Kara Zor-El (földi nevén Kara Danvers) ismeri a saját szuperképességeit, és nincs kimondottan küldetése sem, így ezúttal teljesen különböző eredettörténettel van dolgunk. Ő sokkal inkább azzal törődik, hogy egyengesse karrierjét és legyen valamiféle előrelépés a nem létező szerelmi életében, a szuperhősködésre pedig csupán egy zuhanófélben lévő repülőn tartózkodó (fogadott) testvér szorítja rá. A kényszerhelyzet viszont eléggé megnyomja Kara adrenalinadagját és úgy dönt, ideje kinőnie a celeb unokatestvér árnyékából. Kap segítségül egy űrlényekkel foglalkozó titkos ügynökséget, akik őt is megfigyelik.
Nagyjából ennyi volt az, ami pozitívat el lehet mondani a sorozat saját hangjáról (legalábbis az első rész alapján). A legnagyobb baj, hogy a készítők között valószínűleg nem volt egyetlen darab nő sem. Kara huszonéves létére folyamatosan úgy viselkedik, mint egy magabizonytalan tizenhat éves, még akkor is csak pattogó tini, amikor számon kéri a főnökén, hogy miért nem Superwomannek nevezte el Supergirlt. Emiatt az egész hangulata valamiféle Szex és New Yorkba oltott Dawson és a haverokra emlékeztet, komolyan csak az hiányzott a tökéletes balféktini-összhatáshoz, hogy aktákat ejtsen el, miközben leönti a főnökét kávéval. Mindez persze tinilelkesedéssel, epikus zenékkel és túlfényezett látvánnyal megspékelve (na, azért azt elismerem, a CGI nem lett olyan borzasztó, tévés szinten kifejezetten jó).
Mindezen az sem segít, hogy a Karát alakító Melissa Benoist úgy ripacskodik, mintha legalábbis a Glee-ből kukázták volna. (Ja, hogy tényleg…) Egyébként a ripacskodás tud jó is lenni, bőven elég Christoph Waltz Oscar-díjaira gondolnunk, de ez a sorozat nemlétező feminizmusával ötvözve közel katasztrofális végeredményhez vezet. Mégis hogy lehetséges az, hogy Peggy Carter százszorta erősebb és emancipáltabb női karakter, mikor szuperereje nincs egy deka sem és a negyvenes években gyepálta az ellent?
Színészi oldalon egyébként közel sem olyan vészes a felhozatal, mint A zöld íjász esetében. Calista Flockhart jól hozza a kozmót szürcsölgető, shoppingolgató, embereket sorozatosan kirugdosó főnök szerepét, érdekes kontrasztot képezve Kara döntösképtelen és bizonytalan karakterével szemben. Emellett (dobpergés) találkozunk Jimmy Olsennel, aki inkább a James-et szereti és ő is kifejezetten jól játszik. Na persze a fősodorból kiemelt karakterek közül nyilván Supermant illett volna megmutatni, ehelyett a DC-univerzum Jar Jarjának kell örülnünk, aki szerencsére nem akkora gyökér, mint az eddigi adaptációk bármelyikében volt. És ha már nagy nevek, Kara földi nevelőapját – eddig egy snitt erejéig – az a Dean Cain alakítja, aki a Lois és Clark: Superman legújabb kalandjaiban magát az Acélembert játszotta!
A készítők, úgy tűnik, mindent megtettek azért, hogy ha úgy hozná a sors, be tudják kapcsolni a Supergirlt a közös univerzumba. Szerencsére nem kopizták le a Smallville meteorviharos ötletét a heti gonoszokhoz (azt megtették a The Flash esetében), ehelyett a Krypton szökött űrlény-bűnözőit kell összefogdosnia. A minta tehát adott: az Íjász kapta a sima maffiózókat, a Villám a mutánsokat, Constantine a démonokat, Kara pedig az ufókat.
Mi ez, ha nem közös univerzum, kérdem én? Ha másért nem is fogom nézni ezt a sorozatot (mert mi másért nézné bárki), hát azért követem az utolsó csepp véremig, mert arra fogok várni, hogy mikor kapcsolják be végre a fősodorba. Hiszen a Constantine kaszája is azt bizonyítja, hogy bármi megtörténhet.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
