A Disney némileg cukros bácsit játszik, amikor visszacsábítja Ewan McGregort élete (Jedi)szerepéhez – bár ha valaki, akkor Obi-Wan Kenobi karaktere valóban megérdemelt egy spin-offot. Lássuk, mennyire lett ígéretes az első duplaepizód.
Beszéljünk róla a Raptorsimogatóban!
Bevallom, azt a tábort képviselem, amelyik szerint mióta a Disney megvásárolta a Lucasfilmet, a Zsivány egyesen kívül nem nagyon tett le olyan mozgókép-produktumot az asztalra, amivel különösebb lelkendezésre késztette volna a rajongókat. A televíziós formátumra fókuszálva rendben volt a The Mandalorian, persze, de valójában ugyanazt az unalomig koptatott sorozatformátumot vitte tovább, mint számolatlan más matiné előtte, és ez a „távoli galaxis” vállain állva azért nem volt annyira nagy mutatvány. A cukormázba mártott kölyökkutya bájával bíró, sokáig Baby Yodaként azonosított Grogu rendre elterelte erről a szentimentálisabb nézők figyelmét, nem is csoda hát hogy a The Book of Boba Fett folyamatos lejtmenetét megállítandó is bevetette a stúdió. No de minden csoda három napig tart.
Úgy tűnik, hogy a furcsa droidok/lények, fan service, és „családbarát erőszak” keverése önmagában véve kevésnek bizonyul a katartikus élményokozáshoz, a túlzott múltba révedés pedig mintha meggátolná az érdemi, új karakterek létrehozását. Aki megjelenik, vagy minimalista/funkcionális (lásd Din Djarint, a mandalóriait), vagy kölcsönzött (a cowboy Cad Bane alakja ugrik be hirtelen). Bár a könyvek, képregények és animációs sorozatok rapid tempóban igyekeznek betölteni a kukázott Expanded Universe után maradt űrt, talán mégis okosabb lett volna a régit megtartva, azt bővítve, illetve abból szemezgetve építeni fel a széria mozgóképes világát.
De nem.
Amikor Az Utolsó Jediket követő csalódást a kiábrándult hívek elverték az egyébként annyira azért nem bántó Solo: Egy Star Wars történeten, bebizonyosodott, hogy a márka imázsa közel sem kikezdhetetlen. Bár a szerintem első igazán rossz újhullámos SW-filmre, a Skywalker korára nem lehet azt mondani, hogy anyagi bukás lett volna (275 milliós költségből csinált több, mint egymilliárdos bevételt), még a Lucasfilm-gardedám Kathleen Kennedyhez is eljutott az üzenet:
„Még utoljára odaadtuk a pénzünket, de nem vagyunk elégedettek.”
Válaszként a normál esetben a jegybevételek többszörösét hozó játékfigurák tömegtermelése helyette a franchise-partnerek szinte már csak a gyűjtői vonalakra fókuszálnak, a következő mozifilm terveit pedig egyelőre elhomályosítja a sötét oldal. A Skywalker-név lényegében kifutott: azt Daisy Ridley ha akarná, sem tudná tovább vinni, épkézláb ötlete a következő nagy dobásra pedig Kennedyéknek jelenleg minden jel szerint nincsen. A Disney+-ra viszont kell a csillagháborús kontent, és egy sorozattal azért sokkal alacsonyabb rizikófaktorral lehet kockázatot vállalni – már ha kockázatosnak tartjuk Ewan McGregort újra Obi-Wan Kenobi szakadt köntösébe bújtatni.
Adja magát a cinikus kérdés, hogy egy kamaszodó fiúnak a család idősödő barátja általi, éveken át tartó távcsöves megfigyelése azt a fajta szabad szerelmet sugallja-e, amit a Disney mostanában népszerűsíteni akar.
A válasz szerencsére nem, mint ahogy a Tatuint is hamar elhagyjuk, hála az égnek, bármekkora turisztikai kedvezményt kapott is George Lucas excége az Észak-Afrikai, sivatagos lokációkra.
Az Obi-Wan tíz évvel A Sith-ek bosszúja után játszódik, vagyis kilenc évvel járunk az első Halálcsillagot megsemmisítő Yavin-i csata előtt, a kánon idővonalán pedig a már emlegetett Solo-film és a Lázadók között tartunk. Kenobi Ben álnéven rejtőzködik a homokbuckák közt, és még maga is igyekszik elfelejteni, hogy valaha a Jedi Rend tagja volt. Erre kettős oka van: egyrészt a Köztársaság (nem kis részben korábbi tanítványának, Anakin Skywalker-nek köszönhető) bukásáért érzett személyes felelősség mardossa szüntelenül, másrészt a Birodalom által kiküldött Inkvizítorok vadásznak rá, lebukása pedig pártfogoltját, az ifjú Luke-ot, valamint annak ikertestvérét is veszélybe sodorná.
Tehát egy elgyötört, megtört Obi-Wan mutatkozik be, aki számára a harc elveszett.
Ewan McGregor nem meglepő módon hitelesen mutatja be a figura őrlődését, amit a közeli képeknél megjelenő enyhe kamerarángás remekül támogat meg vizuálisan. Innentől viszont enyhe spoiler-ek következnek.
Ügyes húzásnak tartom, hogy a fénykorán túljutott mestert nem csupán egy történetileg sötét periódusba helyezi a produkció, hanem (ezzel egyidejűleg) személyes mélypontra is, ahonnan út nyílik a karakterfejlődés felé. Ehhez ismét túl kell tennünk magunkat a tényen, hogy sorsának végső válaszait ismerjük, viszont ettől még a köztes időszak tartogathat érdekességeket – nyilván, mert különben neki sem állnánk megnézni a sorozatot. Újabb jó hír, hogy ezúttal nem az epizódokon belüli küldetésteljesítős – a fő misszió felé apránként haladó formátumban halad a cselekmény (Jawa megment, Luke-ot lecsekkol, barlangba hazatér, következő epizód), hanem okosan – és ami még jobb, értelemszerűen – a főhőst az ifjú Leia Organával (Vivien Lyra Blair) boronálják össze a forgatókönyvírók. Itt felsejlik a zabálnivaló manó okos-aranyos kislánnyal való behelyettesítésének vádja – és lássuk be, nem is jogtalanul –, de a formula mindenesetre működőképes, és egyben megágyaz annak is, hogy Az új reményben miért öreg barátjáért szalajtotta a droidokat a hercegnő.
Elhagyjuk tehát a világegyetem középpontjától legtávolabb eső bolygót, hogy a Daiyu nevű, drogkereskedőkkel és rohamosztagosokkal benépesített planétán keressük az elrabolt Leiát. A neonfényes sikátorok látványa egészen pofás, és – talán az átoltottságnak köszönhetően – végre élőnek hat, nem csak néhány statiszta lófrál a háttérben, á la The Book of Boba Fett. Mivel Ben korábbi önmagával egyetemben az Erőtől is eltávolodott, a józan paraszti eszének és némi pusztakezes nyomásgyakorlásnak a segítségével (akár még Teräs Käsi is lehetne, bár tudtommal azt Jedik ellen szokás bevetni) tör utat a fertőben.
Obi-Want és Leiát leszámítva az Inkvizítorok vonzzák legjobban a szemet; per pillanat ők az Obi-Wan nagy antagonista-gurításai, köztük a másodhegedűs rangjából mindenáron kitörni akaró Harmadik Nővér Revával (Moses Ingram). Bennem az ő karaktere szította fel leginkább a kritikus hangokat, lévén sértődött fruska és gátlástalan pszichopata között ingázik kétes hitelességgel, nyomokban Kylo Renre emlékeztetve – remélem, hogy őt nem fogják teljesen „félreírni” a végére. Lézerkardot is csak az Inkvizítorok kezében látunk, akik nem is félnek azt használni: nem sokkal az első trilógia jeleneteiből összeollózott felvezetést követően már hullik is egy szerencsétlenül járt civil jobbja, jelezvén a gyermekközönségtől való távolodást. Ezt üdítő döntés nem a brutalitás puszta igenlése miatt, hanem mert már az 1977-es Star Wars sem gyerekfilmnek készült (igaz, majdnem azt a besorolást kapta), ami varázslatossága mellett nyúlt érettebb gondolatisághoz.
És ha valamit, hát ezt jó lenne végre átmenteni belőle.
Az első két rész alapján élhet bennünk a remény.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
