Ha a Daredevil első évada nem is reformálta meg a sorozatok műfaját, minden kétséget kizáróan igen magasra tette a lécet a képregényekből adaptált szériák számára, s egyben ki is köszörülte azt a csorbát, amit a Marvel ezen a fronton művelt eddig. Ezt a szintet ugyan most nem tudta megugrani a második évad, de az akadályt így is vette az apró hibák ellenére. (Spoilermentes).
A Netflixnek megvan az az előnye, hogy nem szükséges belőnie korhatárokat, nyugodtan belefér a sztoriba
egy kar levágása vagy egy arc szétloccsantása shotgunnal.
Persze egy sorozat nem ettől lesz jó, de jobban elhiszem, hogy van tétje annak, hogy emberek spandexet húznak és vásárra viszik a bőrüket a kikötőben, miközben ír kábítószercsempészekkel vagy a jakuza martalócaival harcolnak.
Godoljunk csak Heat Wave-re és Captain Coldra a Legends of Tomorrow-ból, ahol fegyvereik jelentősége szinte abban merül ki, hogy szép piros és kék – nem pedig abban, hogy valójában szarrá fagy és szarrá ég az, akit ezzel eltalálnak:
Daredevilt pedig már az első évadban is példátlanul sokszor verték péppé, s ugyan a második szezon első epizódja arról (is) szól, hogy új, kevlárral bélelt rucijában milyen egyszerűen legyakja az egyszerű ékszertolvajokat, hamar kiderül, tetteinek következményei vannak, ő sem sebezhetetlen, pláne, ha egy legalább annyira keménytökű csávóval találkozik, mint saját maga (Megtorló). Emellett azonban van számos más kérdése is az évadnak, amik folyamatosan pattognak egymás mellett és néha már érezni, sok történetszálat akartak beleerőszakolni a 13 részes évadba (és még így is vannak sallangok).
Az első évad sem volt tökéletes (csak ahogy írtam fentebb, a szubzsáneren belül a legjobb), mert a két sidekick, Foggy és Karen okvetetlenkedése néha túlontúl idegesítő volt, ráadásul a Netflix-sorozatokra generikusan jellemző túlírt picsogások is előkerültek, de az egész feketepólós Daredevil-karakter, Wilson Fisk meg úgy en bloc Hell’s Kitchen annyira badass, a sztori pedig annyira csavaros volt, hogy még ezen hibáit is hajlamos elfelejteni neki a néző (Itt jegyezném meg, hogy ez az igazi realisztikus és „darkos” történetmesélés, nem pedig az, amit az Acélember, neadjisten a Batman Superman ellen képvisel).
Szóval mi is ez a rengeteg történetszál?
- Megtorló megjelenése és motivációi
- Elektra feltűnése és Hell’s Kitchenbe érkezésének okai
- Ezáltal két új eredetsztori
- Ezáltal Matt Murdock és Elektra közös múltja
- Matt Murdock szerelmi élete
- Matt Murdock privát és igazságosztó munkásságának összeférhetetlensége
- Ezáltal Foggy picsogása a Nelson & Murdock munkájának optimalizálása kapcsán
- Wilson Fisk a böriben kavar
- Claire Temple nővér és a kórház élete
- A Hell’s Kitchen-i alvilág ármánykodásai
- A Hand piszkos ügyei és Stick feltűnése
- Egy rejtélyes Blacksmith bevű figura
- Az évszázad pere
Ez véletlenül pont 13 storyline, amit szépen bele is lehetne pakolgatni ugyanennyi epizódba, de ezek érthető módon egymást kuszálva jelentkeznek, ezt pedig már alig bírja az évad.
Túlságosan eklektikus lett minden epizód, s talán szerencsésebb lett volna Megtorló és Elektra megjelenésének arányait jobban szeparálni az évad során.
Bár, ha jobban belegondolok, a Megtroló-szál már most is olyan, hogy ha egy az egyben kivennénk a sztoriból, az évad úgy is értelmes maradna.
A rétegeltség hatására talán túlságosan is gyorsan esünk túl „az évszázad perén”, ami már Polgárháborús vizek felé tereli a sztorit, s amire egyébként már a Jessica Jones-ban is van apró utalás. Ezúttal azonban szemet szúróbb módon jelenik meg a problémakör, Matt Murdock védőbeszéde során szinte saját magáról és álarcos igazságosztó tevékenységéről beszél metaforikusan, sőt, többször előkerül a kérdés más szövegkörnyezetben is, hogy Daredevil mennyivel jobb, mint Megtorló, hiszen igaz, hogy előbbi ugyan nem öl embereket, de senkitől sem kapott felhatalmazást arra, hogy szuperhősködésbe kezdjen.
Mindezen fentebbi apró hibák ellenére ez az évad is rendben van, és a
Marvel képregényeiben otthonosan mozgó geekek elégedetten csettinthetnek
Megtorló és Daredevil első összecsapásánál (a képregényes hasonlóságok miatt), azon, hogy a szereplők ruházata miként változik az évad során, és milyen szépen jelennek meg a lapokról ismert arcok mellékszerepekben, a többi kis okos utalásról nem is beszélve.
A színészek amúgy továbbra is zseniálisak, Charlie Cox minden idegesítő manírja ellenére kiváló Daredevil, Jon Bernthal egy állat Megtorlóként (pedig féltem, hogy túltolja majd), Elodie Yung pedig remek Elektra, aki ráadásul jól megírt femme fatale szerepében teljesen szétbassza Matt Murdock életét. A pazar színészi interakciókon kívül azonban kapunk rengeteg akciót is, legalább kétszer annyit, mint korábban. Ráadásul, aki kedvelte az előző évad folyosós jelenetét, akkor ebben a szezonban két kiváló öklözős vizuális cupákot is kap: az egyik szintén Daredevilhez kapcsolódik és egy lépcsőházban zajlik, míg a másik Megtorló által egy böriben.
Egyetlen nagy hibája van az évadnak, hogy 715 percig szinte remek, aztán az utolsó 5 percben van 6 befejezése a szezonnak, pedig már az első is elégséges lett volna.
Pálinkó Tibi tavalyi kritikájában azt írta, hogy
Egy olyan sorozatot dobott a piacra a Marvel, hogy azt lehetne tanácsolni nekik, minden mást kaszáljanak el, hogy a Defenders-témára minél több dollár legyen, és minél hamarabb tudják folytatni.
A második évad után én is csak ezt tudom mondani, mert hiába lesz izgi (remélhetőleg) az Amerika Kapitány: Polgárháború és brutális crossover az Avengers 3, de most jobban érdekel, mi lesz Megtorló, Elektra és Matt Murdock sorsa, milyen lesz az önálló Luke Cage-sorozat, miként birkózik meg a mágiával az Iron Fist széria, és hogyan muzsikál majd Jessica Jones-szal kiegészülve ez az egyelőre elég eklektikusnak tűnő Defenders.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
