A maffia szülte, majd annak hóhérjává vált – A keresztapa film 50 év távlatából

Ötven évvel ezelőtt jelent meg A keresztapa, ami 1972-es debütálásával nemcsak a hollywoodi filmek világára, hanem az amerikai társadalomra és magára a valódi maffiára is hatással volt. Vito Corleone és családjának története, a szicíliai maffia köré épített narratíva és az olasz származású amerikaiak ilyen jellegű ábrázolásmódja a mai napig éreztetik hatásukat. Az alkotás egy komplex, cinikus mű egy elavult patriarchális társadalomról, az erőszak nyelvéről és a polgárok érdekeit védő hatóságok elégtelenségéről, ami egy olyan korban jelent meg, amikor a társadalmi erők aktívan küzdöttek az ilyen rendszerek hagyatékai ellen. Egy elképesztően fontos mű, ahol a rá gyakorolt hatások ugyanannyira izgalmasak és érdekesek, mint utóélete és szociokulturális mondanivalója.

 Egy visszautasíthatatlan ajánlat

A film Mario Puzo óriási sikerű, azonos című, 1969-es regénye alapján készült, bár a Paramount Pictures már két évvel korábban tudomást szerzett az alkotásról, és meg is vette a jogokat, amellett, hogy anyagilag is támogatta a könyv elkészítését. Az adaptációhoz a stúdió pedig mindenféleképp olasz származású rendezőt szeretett volna, végül pedig Francis Ford Coppolának ajánlották fel a munkát. Coppola előző filmje, Az esőemberek nem kapott valami pozitív fogadtatást, így abban bíztak, hogy ezért alacsonyabb fizetésért és kisebb költségvetésért is belemenne a projektbe – ami így is lett. Érdekes módon Coppola kifejezetten gagyinak tartotta a regényt, de pénzügyi gondjai miatt és családja unszolására végül elvállalta a munkát. Mario Puzo, a könyv írója Coppolával együtt volt felelős a forgatókönyvért – ketten két külön verziót írtak, miközben folyamatosan egyeztettek egymással. Coppola a családot, a hatalmat, a karaktereket és az olasz kultúrát akarta előtérbe helyezni, és fontos volt számára, hogy amellett, hogy izgalmas gengszterfilmet csináljon, hű legyen az olasz és olasz-amerikai háttérhez is. A Paramount már a könyv megjelenésének évében megerősítette, hogy filmet készít, amire felfigyelt az Olasz-Amerikai Polgárjogi Liga, ugyanis aggódtak, hogy túlzottan sztereotip módon ábrázolják majd az olasz-amerikaiakat, ahogy tette ezt számos film korábban. A szervezet élén azonban egy bizonyos Joseph Colombo állt, aki vezetője volt a filmben is fontos szerepet játszó, New York városát uraló öt maffiacsalád egyikének. A liga „aggályai” tehát inkább a szervezett bűnözés védelmét szolgálták, és emiatt ragaszkodtak ahhoz, hogy a „maffia” és a „Cosa Nostra” szavakat vágják ki a forgatókönyvből.

 A szervezet folyamatosan zaklatta az alkotókat: a producer, Al Ruddy kocsiját követték és feltörték; elloptak drága kellékeket; Robert Evanst, a Paramount egyik fejesét pedig felhívták, és megfenyegették feleségét és újszülött gyerekét. A stúdió ekkor hívott össze egy megbeszélést Colombóval, és megegyeztek. Coppola felhívta a figyelmet arra, hogy a forgatókönyvben csupán kétszer szerepelt a „maffia”, míg a másik szókapcsolat egyáltalán elő sem fordult. A narratíva semmilyen módon nem módosult, a liga pedig teljes támogatásáról biztosította a filmkészítőket. Az ilyen közvetlen hatáson túl a történet azonban számos valódi eseményből és személyből merít ahhoz, hogy ne csak egy magával ragadó és komplex történetet meséljen el, hanem az hitelesnek is tűnjön. Akit egyébként kifejezetten érdekel a téma, az április végén a The Offer című minisorozatból is megtudhat többet, ami a film keletkezését dolgozza fel.

A valódi “keresztapák”

A Marlon Brando által alakított legendás Vito Corleone különféle valódi maffiózók által összegyúrt karakter. Joe Profaci, a már említett Colombo-család alapítója Vitóhoz hasonlóan olívaolajjal kereskedett, ezzel leplezve illegális tevékenységét, míg Carlo Gambino, az „öt család” egy másik feje csendes, kevésbé látványos módon küzdötte fel magát a szervezett bűnözés élére. A legközelebbi párhuzam pedig Frank Costellóval, a maffia „miniszterelnökével” vonható, aki gyakran az erőszak helyett inkább a diplomáciával és jelentős kapcsolataival próbálta megoldani a problémákat, hogy ne hívja fel magukra a figyelmet. Marlon Brando meghallgatta Costello hangját egy a vallomásakor rögzített felvételen, és erre alapozta lágyabb, érdes stílusát. Ebből is látható, hogy Vito Corleone karaktere, jelleme és stílusa nem állt távol a valóságtól – bár tény, hogy idealizáltabb, a néző számára szimpatikusabb módon prezentálták. A keresztapa mellett ráadásul több mellékkaraktert is valódi emberekről mintáztak.

A sármos énekes, Johnny Fontane – akit Al Martino alakított – karrierje elején a maffiától kapott segítséget, hogy kikerüljön egy kedvezőtlen szerződésből. A trubadúr a film alatt visszatér a donhoz, hogy ismét közreműködését kérje: egy hollywoodi szerepet akar megkapni. Ez a fohász vezetett az ominózus, levágott lófejes jelenethez, amikor a rasszista olasz jelzőket kiabáló filmes fejes reggel kedvenc lovának a fejével ébred véráztatta ágyában: Fontane – nem túl meglepő módon – megkapja a szerepet ezután. (A lófej egyébként valódi volt, Coppola egy mészárszéktől vásárolta, ahol a lovakból kutyaeledelt készítettek – és persze a filmes mogult alakító John Marleynak erről nem szólt, így sikolyai hitelesek voltak.) Fontane-hez hasonlóan a híres énekes, Frank Sinatra saját, maffiózó keresztapja segítségével „szabadulhatott fel” szerződése alól, és keringtek pletykák arról is, hogy a gengszterek segítettek neki, hogy megkapja szerepét a Most és mindörökkében – bár utóbbi nem bizonyított, érthető okokból.

A Las Vegasban található kaszinó és hotel tulaja, Moe Greene – akit Alex Rocco keltett életre – segített a maffiának aktivizálnia magát a városban, ahogy a valóságban Bugsy Siegel is tette. Siegel és gyerekkori barátja, Meyer Lansky a zsidó – vagy „kóser” – maffia kulcsfigurái voltak, akik az olasz-amerikai szervezett bűnözésben is fontos szerepet játszottak. A duó fő mozgatórugója volt a Las Vegas Strip – a közel hét kilométeres, szálloda-kaszinó komplexumokkal szegélyezett sáv – kiépítésének. A jóképű és karizmatikus Siegel leplezetlenül díszelgett a közéletben, és egyike az első „celeb gengsztereknek”, akik büszkén virítottak a magazinok címlapjain. A maffiózó bérgyilkosként szerzett tekintélyt és befolyást, de utolérte a vég, amikor a maffiától lopott pénzt – és ahogy a Corleone családdal tiszteletlenül viselkedő Moe Greene, ő is szemgödrébe kapott golyót, majd vállalkozásaikat a maffia vette át.

A film egyik meghatározó jelenetsora, amikor Al Pacino karaktere, Michael Corleone, a kezdetben kívülálló, de végül a család vállalkozását átvevő fiú egy olasz étteremben találkozik New York korrupt rendőrkapitányával és az egyik fő konkurens bűnözővel, Sollozzóval, hogy „megbeszéljék” nézeteltéréseiket. Michael egy bizonyos ponton elvonul a mosdóba, ahol egy vécétartály mögül az előre bekészített pisztollyal végez ellenségeivel. 1931-ben Charles „Lucky” Luciano, az amerikai szervezett bűnözés egyik legmeghatározóbb alakja szintén egy olasz étteremben találkozott akkori főnökével – amikor pedig elment a mosdóba, bérgyilkosok rontottak be és lőtték szitává a „felettest”. A balhé után Michael Szicíliába menekül, ahol beleszeret egy helyi nőbe, és el is veszi feleségül. Vito Genovese – szintén az „öt családfő” egyike – szintén  az olasz szigeten várta ki, hogy ejtsék ellene a vádakat Amerikában. Luciano pedig deportálása után onnan menedzselte vállalkozásait, és szintén helyi nővel élt annak élete végéig.

A valós, történelmi párhuzamok nem merülnek itt ki, de ennyi talán elég ahhoz, hogy a film meglepő hitelességéről megbizonyosodhassunk. Ez azonban közel sem lett volna elég ahhoz, hogy sikeres legyen ez a bűneposz. Sőt, akkoriban valószínűleg senki sem számított arra, hogy egy legendás mestermű készül épp. Coppola kasszabukásai, Marlon Brando leszálló csillaga, és a regény ponyvaszerű megítélése mellé egy sor ismeretlen vagy (akkor) B-kategóriás színész társult, így nem csoda, hogy a megjelenésig kevesen számítottak ekkora mérföldkőre, ami egy elég cinikus, kemény ábrázolása az amerikai álomnak – és annak elérhetetlenségének.

Az amerikai (rém)álom

„Hiszek Amerikában” – nyitja a művet Bonasera, egy halottasházas, aki Vitotól akar segítséget kérni, miután lányával brutálisan elbánt fiúja és barátja, akiket a bíróság felmentett. Amerikainak nevelte, amerikaiként viselkedett, mégis ezt kapta – mondja dühösen a férfi. Vito megkérdi,  miért csak akkor jön hozzá, amikor bajban van, de ettől függetlenül garantálja, hogy megbosszulja, amit a lánnyal tettek. A Corleonoe család – és a maffia – a filmben azt a szerepet tölti be, és azoknak, akiket a hagyományos igazságszolgáltatás és a társadalmi hierarchia kifelejt vagy kizár. Az olasz Cosa Nostra is a kezdetekben azért jött létre, hogy olyan ügyekben biztosítson védelmet és garanciát, amikor a rendőrségre vagy a hatóságokra nem lehetett számítani. Természetesen naiv és túlromantizált lenne azt állítani, hogy modern Robin Hoodokként a gyámoltalan civilek érdekeit védik – és szerencsére a film ennél árnyaltabban mutatja be őket –, de kétségtelen, hogy a kiábrándultaknak menedék és megoldás volt a maffia akkor, amikor a korrupt, intézményi szinten rasszista amerikai kormány semmibe vette őket. Ez egyébként általában igaz az amerikai szervezett bűnözésre, függetlenül attól, hogy melyik kisebbségi csoport oldja így meg a gondjait. És természetesen a bűnözés megfelelő elemzése sokat elárul a kapitalista társadalmak hiányosságairól: elvégre egy igazságos és egyenlő világban nem lenne szükség ilyen megoldásokra. Az amerikai álom kecsegtető lehet ugyan, de egyre többen és többet szembesültek és szembesülnek azzal, hogy a kevesek és hatalmasak azok, akik megvalósíthatják. Ezért is kifejezetten fontos, hogy mikor jelent meg a film: a vietnámi háború és a Watergate-botrány rossz szájíze szegélyezett évtized ez, amikor a fekete erő és a feminizmus szárnyalni kezdtek. Visszatekintés volt az 1940-es és ’50-es évek patriarchális, szűklátókörű időszakára egy olyan érában, amikor ezek ellen aktívan küzdöttek már. A keresztapa szereplői erőszakkal és manipulációval magukhoz ragadták a hatalmat, hogy saját, férficentrikus családjukat gyarapíthassák, ahol a nőknek semmi helyen nincs a belső körökben.

A maszkulinitás alapú hierarchikus felépítést a legjobban Carlo esete tükrözi, aki Vito Corleone lányának, Connie-nak a férje – utóbbit egyébként a rendező testvére, Talia Shire alakítja. Carlo szeretne aktívabban részt venni a család ügyleteiben, de – mivel kívülálló – nem igazán szeretnék, ha jobban belefolyna a dolgokba. Idővel Carlo ezt a frusztráltságot feleségén vezeti le, akit nagyon csúnyán ver. A James Caan által életre keltett, impulzív Santino „Sonny” Corleone bosszúból az utcán szétveri Carlót, aki a megaláztatást nem tudja annyiban hagyni. Ismét brutálisan megveri terhes feleségét, tudva, hogy Sonny indulatosan elindul majd megbosszulni: a testvért azonban egy konkurens család kivégzőosztaga várja egy útsorompónál, ahol szitává lövik. Michael később kivégezteti Carlót, de egyértelmű, hogy Sonny gyilkossága miatt, nem Connie bántalmazásáért. „Ez az ő dolguk” – hangzott el Vito feleségétől, Connie anyjától egy ebédnél. A lány esküvőjénél is a családi üzleten és az apán a fókusz, minden más csak körítés. Ebben a világban a nők alárendelt szerepet kapnak, amit a könyv jobban ki is hangsúlyoz – bár ott többet is szerepelnek. Michael a könyvben  Kaynek kifejti, hogy a felesége lesz, de nem egyenlő partnere – elvégre a nőnek nem ez a dolga. Michael és Vito azért ideálisak, mert nem adják át magukat impulzusaiknak, hanem ridegen és racionálisan tudják kiterjeszteni irányításukat: Sonny túlzottan lobbanékony, Fredo pedig szeleburdi és mohó. „Ne sírj mint egy kislány” – mondja Vito keresztfiának, amikor segítséget kér tőle; miközben az egyik vendég az esküvőn „maszkulin gyerekeket” kíván a családnak. Michael szörnyeteggé válásának ugyanannyira a története ez a film, mint egy elavult, patriarchális világszemlélet bemutatása. Vito persze érzékeny is tud lenni, de ez inkább a fiúkra terjed ki: amikor sajnálatát fejezi ki, hogy Michaelnek kell átvennie a családi vállalkozást; és amikor siratja a kivégzett Sonnyt. Igazán őszinte, de csak a férfiakra kiterjedő pillanatok ezek: amikor Michael tervezett szenátusi karrierjét lamentálja az öreg Vito a kertben a „hatalomátadás” pillanatában, és amikor a fiú magára hagyott, meglőtt apja életét menti meg korábban a kórházban. A család és a kötelékek mindenek felett állnak a történetben, és aki ellene vét, annak vége.

Corleonék, a példaképek

A keresztapa fontossága az olasz kisebbség ábrázolásmódjában is megnyilvánul. Végre olaszok készíthettek olaszokról filmet, amikben ezek az emberek nem bizarr módon öltözködő, túltolt akcentussal magyarázó, degradált figurák: komplex jellemek, összetett karakterek, árnyalt szereplők. Michael második világháborús hős és tanult ember, akinek politikai karriert szántak. Maffiózók tehát, de emberi lények is, vágyakkal, reményekkel és persze megbánásokkal és kételyekkel. A film megmutatta, így is lehet, és sikere kaput nyitott Hollywood új hullámának: kritikusabb történetek születtek komplexebb és összetettebb szereplőgárdával, araszolva el a káros sztereotípiáktól. Persze maga is ráerősített arra, hogy az olasz-amerikaiak a maffia tagjai: míg az amerikaiak közel háromnegyede gondolta, hogy ez a kisebbségi csoport kötődik a szervezett bűnözéshez, egy kutatás rávilágított arra, hogy a 0,01 százalékot sem érte el az arányuk. Ettől függetlenül azonban irányt mutatott – lehet így, és persze lehet máshogy is filmeket készíteni. Szintén formabontó volt erőszakossága is, ami azonban egyáltalán nem volt öncélú: kiválóan demonstrálta, hogy bár érző emberi lényeket látunk, az erőszakosság a konfliktuskezelésük egyik fő módja. A brutalitás, a vérbosszúk és a folytonos megtorlások a hétköznapok részei. Természetesen a rendőri és politikai korrupció is előkerült témaként, elvégre akkor – ahogy most is – a túlkapások és a színfalak mögötti kegyetlenségek behálózták Amerika – és a világ – valóságát. Michael apját politikusokhoz és egyéb vezetőkhöz hasonlítja, míg barátnője, Kay naivitására hívja fel a figyelmet: hiszen Vito embereket öl. Michael erre pedig visszakérdez: „Mégis ki a naiv?” Hiba lenne elvégre azt gondolni, hogy a jelenlegi társadalmi rendszerben a becsületesek és igazságosak állnak csak az élen – hiszen nem kell messzire mennünk, hogy akár a jogállamiság leple alatti korrupcióval, akár a kormányzat és a szervezett bűnözés összefonódásával találkozzunk. A keresztapa ebből a szempontból még aktuálisabb: a „maszkulin, erős gengszter” lett egy bizonyos csoport vezetőideálja. Míg a film remek példázat ennek a veszélyeiről, embert, lelket és környezetet mérgező jellegéről, sokan követendő példaként tekintettek rá – ami a maffia egyfajta halálát jelentette.

Mindenki Vito, Sonny és Michael akart lenni, az alkotás pedig már-már toborzó jelleggel működött: az olasz maffia vonzóvá vált, elvégre fontos értékeket képviselt, és kiállt az elnyomottak mellett. Bekerült a hétköznapi lingóba a korábban egyáltalán nem használt „keresztapa” kifejezés, sokan „elutasíthatatlan ajánlatokról” beszéltek, a leghűbb tanácsadók pedig consiglierik lettek – ahogy Robert Duvall karaktere, az örökbe fogadott, ügyvéd Tom Hagen a Corleonecsaládnak. Az olasz zeneszerző, Nino Rota ikonikus zenéje bömbölt a gengszterek autóiból, és mindenki büszkén vállalta, hogy egy „család” része. A forgatáson az egyébként a publikumtól tartózkodó Marlon Brando megismerkedett egy donnal, és körbevezette a forgatás egyik helyszínénél, James Caan pedig az ott lógó gengszterek stílusát tanulta el, hogy az egymásra hatás sajátosan egyedi módon valósuljon meg – a filmhez olyanok lettek, mint „ők”, majd „ők” olyanok akartak lenni, mint a filmesek. Ez a fajta díszelgés azonban szembement az omertá, azaz a „halálig tartó némaság” elvével: előbb mennek egymás helyett börtönbe, mint köpjenek a zsaruknak vagy csorba essen a maffia hírnevén. Aki nem tartja magát az eskühöz, az könnyen holtan végezheti – a titoktartás kódja pedig egészen a XIX. századig visszanyúlik, bár tradíciója jóval túlmutat ezen. A maffia pont a hallgatás miatt maradhatott eddig életben: a család, az élvezetek és az üzlet egy közeli, szoros köteléket hozott létre, ahol mindenkinek a tettei komoly következményekkel lehettek a közösség egészére. A rendőrségi technikák fejlődésével, a lehallgatásokkal, a spiclik beszervezésével egyre többen többet tudtak erről az eredendően titkoskodó csoportról, köztük  Hollywood is. A filmgyárnak köszönhetően pedig az átlagemberek Amerikában és a világon is rengeteget megtudhattak a maffiáról. A titok megszűnt titoknak lenni, és előtérbe került a gengszterek egy új generációja is, amely egyre inkább hajlandó volt megszegni az omertát és köpni, ha úgy érezte, sajátjai igazságtalanul bántak el vele. Erre remek példa John Gotti, a „fess don”, a Gambino család egyik feje, aki a ’80-as években megölette főnökét, átvette a helyét és nyíltan, élvezettel szerepelt a médiában. A kirívó stílusú és szókimondó fejes egy tanúfenyítésekkel, esküdtszék-manipulációval és egyéb csalásokkal teli tárgyalássorozat után fel lett mentve, és, mivel egy vád „sem tapadt meg rajta”, már „teflon donnak” becézték. Vígan keresett milliókat évente, amíg egyik kulcsembere hajlandó nem volt tanúskodni ellene és bizonyítékot nyújtani tetteiről, miután arról értesült, hogy el akarják tenni láb alól. 

A keresztapa film miatt elterjedő, egyre kirívóbb, felvágósabb maffiózók – szemben az alkotás mondanivalójával – könnyebben magukra haragították társaikat és a hatóságokat, így egyre több gengszter végezte holtan vagy rács mögött. A film így, közvetetten ugyan, de hozzájárult a Cosa Nostra megtizedeléséhez és fokozatos bukásához.

Kedves Raptoriánusok! Elindult Facebook csoportunk, a Raptorsimogató! Várunk téged is. FB csoport elérése itt.