Az új Batman bámulatos és könyörtelen, de megköveteli a türelmet

Az igazságszolgáltatás a társadalmak és államok állandó kérdése, az ezzel kapcsolatos megközelítések és megoldások pedig folyton változnak, alakulnak. Egyesek úgy vélik, a börtön egyfajta rehabilitációként kell, hogy szolgáljon, míg mások kizárólag büntetésként és elrettentésként tekintenek rá. A kellő visszatartó erők hiányában a bűnözés jobban terjedhet a társadalom minden szintjén. Míg vannak, akiket a szociális háló nem fogott meg, mások hatalmuk és vagyonuk gyarapítása érdekében mernek egyre pofátlanabbul visszaélni helyzetükkel. Az így létrejövő korrupció pedig egy olyan kultúrát szül és termel ki újra, amely a közjót magán célokra szipolyozza ki, tovább gyötörve a nincsteleneket, eltorzítva az igazságosság fogalmát és a bűnüldözők, hatóságok szerepköreit. Egy ilyen rendszer fokozatosan válik önigazolóvá, ahol mindenki úgy érzi, egyrészt megteheti, amit mások, másrészt meg is kell tennie, mert ez az életben a fennmaradás egyetlen módja. Az ilyen szituációkban felbukkanhatnak önbíráskodók, akik az igazságszolgáltatást saját kezükbe veszik, hogy az elnyomottak bajnokaként bosszulják meg azt, amit a társadalom elszenved. A kérdés ilyenkor, hogy ez miben nyilvánul meg? Bizonyítékok összegyűjtésében és szivárogtatásában? Mi van, ha elhallgattatják a forrásokat? Fajulhat ez az egész az erőszakig? És ha igen, ki ellen és milyen formában? Az önbíráskodás egy veszélyes módszer, mert olyanokat is feljogosíthat, akik nem ismernek határokat. Nem beszélve arról, hogy – bármennyire is hajtja az igazságérzet – az aktuális „bajnok” sem mindig tudhatja, mi a helyes, tettei pedig üzenetként szolgálhatnak: „A bosszú az út”.

Matt Reeves Batman adaptációja egy realisztikus szuperhős-krimi-noir, ami ezeket a kérdéseket járja körbe könyörtelen, sötét, komor hangnemmel, az összkép pedig egy komplex társadalom- és lélekrajz, ami – sajnos – nagyon is aktuális.

Hősünk igazságosztó „karrierjének” első éveiben járunk, a film nyitányában pedig remekül lefekteti az alapokat. Batman – a megárvult, milliárdos Bruce Wayne alteregója – könyörtelen és brutális, és bár nem öl, péppé zúzza az utcai bűnözőket: tolvajokat, rablókat, rongálókat és erőszakoskodókat.

Egy hadnaggyal, James Gordonnal már szövetséget kötöttek, így ha szükség van rá, az ikonikus, denevérjeles reflektorfény fellövésével jelzik: itt az ideje, hogy életre keljenek az árnyékok, és felemésszék a bűnösöket. Az alvilág ezzel tisztában is van, és tudja, hogy a sötétből bármikor lecsaphat a maszkos önbíráskodó. Véget nem érő hajsza ez azonban, és hiába lebeg ott folyton a hős Damoklész kardjaként a gengszterek felett, a bűnözés megfojtja Gotham városát. Batman szüntelenül küzd, de odáig még nem jutott el, hogy megkérdezze: miért termeli újra magát a bűn? Egy nap azonban egy rejtélyes gyilkos végez a polgármesterrel, és különös rejtvényeket hagy a denevérembernek, fokozatosan fedve fel a Gothamet ellepő korrupciót és a befolyásos szereplők kizsákmányoló játszmáit. Batmannek pedig újra kell értékelnie saját pozícióját, családja helyzetét és a városról kialakított képét, továbbá új szövetségeket kell kötnie, miközben törtet a rejtélyes módon mindig egy lépéssel előrébb járó Rébusz után.

Elképesztő belegondolni, hogy Batman karaktere 1939-ben bukkant fel a Detective Comics (innen a DC elnevezés) 27. számában, a publikációban előtte pedig kemény krimisztorik és nyomozós kalandok dübörögtek, amíg a „sötét lovagra” nem terelődött a fókusz. Reeves most ezekhez a gyökerekhez nyúlt vissza, hogy elsősorban egy nyomozós, pszichológiai noir thrillert alkosson, és másodsorban egy szuperhősös filmet. Batman és Gordon helyszínről helyszínre járva próbálják megfejteni Rébusz üzeneteit és kibogozni cseles nyomait, bizonyítékot gyűjtenek és gyanúsítottakat, szemtanúkat faggatnak. A kiváló sztorivezetésnek köszönhetően pedig a film is egy lépéssel előttünk járhat, de elég jelet és időt hagy ahhoz, hogy ha ravaszak vagyunk, kikövetkeztessük a következő csavart – bár szépsége nem is abban rejlik, hogy fordulatot fordulatra halmoz, hanem abban, ahogy fel van építve az egész narratíva. Reeves és írótársa, Peter Craig pedig kiváló karaktereket konstruáltak ehhez, amit a remek alakítások keltenek életre igazán.

Robert Pattinson remek választás volt, és – szerencsére – elődeihez képest Batman és Bruce újabb interpretációját láthatjuk vele és általa.

Bár Batmanként csak kifejezéstelen, márványból faragott állkapcsát, sötét maszkjából villanó szemeit és dörmögő hangját hallhatjuk, ezekkel is képes kiválóan játszani, és átadni azt a nyers, bosszúálló erőt, amit a „hős” itt megtestesít. Wayne-ként pedig távol áll attól az aktív közösségi életet élő, a vendégekkel smúzoló filantróp milliárdostól, akire a legtöbben asszociálnak: a családi tragédiák miatt visszavonult, nem hajlandó egyéb kötelességeinek eleget tenni, zilált, zsíros haja pedig meggyötört tekintetébe lóg. Nem is akkora talány, hogy igazán önmaga akkor lehet, amikor kosztümbe bújva oszthatja a kegyetlen igazságot.

Pattinson karakterének kidomborításában pedig fontos szerepet játszik a mellékszereplő-gárda, akik hasonló, színvonalas alakításokkal teremtenek egy koherens jellempalettát. A történet során legfőbb társai a hű szövetséges Gordon, akit Jeffrey Wright mély hangjával és bizalmat közvetítő kisugárzásával alakít, valamint a besurranó tolvaj Selina Kyle – vagy Macskanő –, aki Batman kétpólusú moralitását árnyalja. Kyle pincérként dolgozik egy alvilági klubban és az ott kikapcsolódó hatalommal rendelkező vendégek között népszerű, de eltűnt barátnőjét kutatja amellett, hogy ügyességével besurranó tolvajként próbálja fenntartani magát. Zoë Kravitz emberséggel ruházza fel Kyle-t, hitelesen demonstrálva a sokrétű moralitást és azt, hogy nem mindenki azért bűnöző, mert kapzsi vagy gonosz. Andy Serkis egy újabb fajta Alfredet játszik, aki apja helyett apja próbál lenni Bruce-nak, aki viszont magába fordulva őt is kizárja. Serkis rátermettséget és melegséget kölcsönöz Alfrednek amellett, hogy korábbi szakértelmét is hitelesen közvetíti, a duó dinamikája pedig – bár kevés jelenetben villoghatnak együtt – pazar.

Paul Dano – akit ugyan maszk nélkül kevesebbet látunk – a téboly peremén ingázó Rébusz megszállottságát, frusztráltságát és őrjöngését a tőle megszokott, kiváló módon iktatja karakterébe, amivel egy nyers, de precíz tervek mentén haladó „szupergonoszt” kapnak a nézők. A figura ráadásul rémisztően realisztikus, és a filmszerű fondorlatosságot leszámítva egy olyan társadalmi réteget képvisel – a való életben is –, amely felgyülemlő, erőszakos frusztráltsága és kiábrándultsága puskaporos hordó. Az önbíráskodási érme másik oldala, amely sem mértéket, sem határt nem ismer, ráadásul Batman tettei miatt feljogosítva érzi magát arra, hogy gunyorosan és brutálisan rántsa le a leplet a velejéig rothadt Gothamről.

A gengszterek frontján pedig a felismerhetetlenségig maszkírozott Colin Farrell az említett alvilági klubot működtető Pingvin bőrébe bújik., Még nem az a maffiavezér, aki a képregényekben és korábbi adaptációkban volt, hanem egy nagyravágyó, gyakran alábecsült középvezető. Farrell nagy gesztikulációval és nyájasnak álcázott habitusával olyan gengsztert kreál, aki lazasága mögött feltűnik a kíméletlen ambíció. Főnöke a legendás John Turturro alakította Carmine Falcone, aki sajátos, nyájas stílusával egy igazán könyörtelen vezért formál.

A remekül megírt forgatókönyvnek és a kétségtelenül hosszú játékidőnek köszönhetően van ideje és tere lélegezni a karaktereknek, hogy átfogóbb társadalmi rajz születhessen Batman városáról. Átlátjuk a politikai mozgolódásokat, az átható korrupciót és a különböző motivációkat és háttérhatalmi játszmákat. Gotham – sajnos – hiteles és valódi városnak tűnik, ami még ütősebb a jelenlegi politikai klíma miatt, még így is, hogy Greig Fraser bámulatos operatőri munkája szinte kizárólag az árnyoldalra fókuszál. Elképesztően sötét képekkel találkozhatunk a film során, és számtalan olyan jelenet van, amely kimerevítve is csodálatosnak hat: sötét sziluettek és zord helyszínek várnak, míg az akciójeleneteknél a vaksötétben felvillanó torkolattüzek momentumaiban láthatjuk az eseményeket. A nézőre is rátelepszik az árnyvilág, ahol Batman eggyé válva a sötétséggel próbál rendet teremteni. A mű teljes képi világa egyszerűen gyönyörű, és a reneszánsz chiaroscuro fény-árnyék dinamikáját idézi mesterien elrendezett kompozícióival: érezni, hogy minden tudatosan van ott, ahol, a fény pedig annál értékesebb ebben a sötét világban.

Ez a már-már monokróm tónus pedig nem csak a vizualitásra, hanem a zenére is igaz. Michael Giacchino elképesztően hatásos kompozícióval húzza alá vastagon az eseményeket, igazán egyszerű, de hatásos dallamokkal. A karakterek mind saját vezérmotívumokkal – vagy leitmotifokkal – rendelkeznek, amikkel már csak a hang alapján beazonosíthatjuk, hogy épp ki vesz részt a jelenetben: ezek közül Batmané a legdominánsabb dübörgő, grandiózus, már-már a nézők (illetve hallgatók) fölé tornyosuló, súlyos hangzásával. Rébuszé egy sejtelmesebb, kísérteties, hátborzongató, majd hirtelen drasztikusan frenetikussá váló melódia, míg a Macskanőé egy stílusához igazodó, komolyzenei dallam vonós hangszerekkel és zongorával – mindegyik remekül illeszkedik a karakterek jellemeihez. Ráadásul az interakcióknál ezen zenék keverednek és egymásba fonódnak, tökéletesen leképezve a történéseket és a felszín alatt rejlő érzelmeket, indulatokat.

Természetesen szuperhősös filmről van szó, ahol a főszereplő rendszeresen elpüföl egy adag ellenséget, de ezekben az esetekben is inkább a történetet és a cselekményt szolgálják az összecsapások, és nem szorítják azt háttérbe. Zsigeri és kevésbé hat koreografáltnak, Batman pedig – azon kívül, hogy nem öl – nem törődik ellenfelei biztonságával, gyakran ropogtatva csontokat és törve be koponyákat. Indulatos és impulzív, az álarca és páncélozott ruhája pedig sokkal merészebbé teszi, amit az akciójelenetek is remekül tükröznek. Ezek az összecsapások is csak jobbá válnak az operatőri munka miatt, ahol a fénnyel – és persze árnyékkal – való játék még közelebbivé teszi a bunyókat.

Amellett, hogy önmagában is egy kiváló alkotás, nagyon pozitív, hogy Reeves saját Batman-világot kreált, ami stílusában és hangulatában is más, mint elődeié. A komor megközelítés első körben Nolan mesteri trilógiájával idézhet párhuzamokat, de szinte minden szempontból egy teljesen egyedi identitással rendelkező filmről beszélhetünk. Ez a Batman egyébként a XX. század meghatározó noir krimijeiből ugyanannyira merített, mint a ’80-as és ’90-es években létrejött, a hős jellemét formáló Nulladik Év és Hosszú Halloween képregényekből. Nem hagyományos eredettörténet – szerencsére –, hanem egyfajta korkép Batman lencséjén keresztül: arról, miként szembesül saját múltjával és felelősségével.

A Batman egy elképesztően erős nyitánya a tavasznak, és egy fenomenális adaptációja a sötét lovagnak. Magával ragadó, könyörtelen, nyomasztó és, sajnos, pont ezért elképesztően aktuális. Ugyanannyira egyszemélyes történet a felelősségvállalásról és a világ sokszínű moralitásának megismeréséről, mint a szinte kiirthatatlan korrupció kultúrájának tanulmánya. Realisztikus, hiteles és nem számítógépes effektek és masszív, bombasztikus jelenetei, hanem bámulatos operatőri munkája és fényjátéka miatt látványos. Közel 3 órás játékidejéből itt-ott lehetett volna nyesni, ugyanis így kissé öncélúnak érződik néhol, de ezzel együtt is minden idők egyik legkiválóbb szuperhősös filmje született: talán pont azért, mert nem csak egy szuperhősös film.