Anna Sorokin története 2017-ben kavarta fel az amerika sajtót. Az orosz származású, magát gazdag német család előkelő örökösnőjének kiadó szélhámos Anna Delvey néven az amerikai elitet megtévesztve dollárszázezreket csalt ki ismeretségei révén, és hatalmas adósságokat halmozott fel szállodai számlákból, mire letartóztatták. Négy év börtön után jelenleg feltételes szabadlábon van. Anna történetét Jessica Pressler újságírónő írta meg a New York magazinban, aki a sorozat másik főszereplőjét, Vivian (Anna Chlumsky) karakterét inspirálta. A cikk alapján a Grace klinikát jegyző Shonda Rhimes készített 9 részes sorozatot a Netflix számára.
Az Inventing Anna lassan indul be. Az Anna körüli rejtély először inkább szkepticizmust kelt: mi van ebben a nőben, hogy ekkora izgalmat vált ki egy újságíróból meg a körülötte lévő emberekből? Ennek oka, hogy a sorozat pár részig még a szaftosabb konkrétumok visszatartásával próbálja meg képernyőhöz szögezni a nézőt, illetve a rejtély hájpolásával Vivian szemén keresztül. Eközben leginkább a karakterek felépítésével van elfoglalva, és azt sem feszes tempóban teszi.
Így könnyű az első részeknél lemorzsolódni, ám utána elkezdődik a beígért nagy leleplezés. Akiből a harmadik, negyedik rész után sem vált ki érdeklődést Anna története, annak egyértelműen nem való a sorozat.
A széria főszereplője valójában nem Anna, hanem az újságíró Vivian, aki első terhessége utolsó heteiben próbálja megírni élete sztoriját, ami reményei szerint helyrebillenti félresiklott karrierjét. Vivian alakja szépen felépített, hibákat és megkérdőjelezhető döntéseket messze nem nélkülöző karakter, és bár az ő személyes drámája kissé felemásan passzol az alapanyaghoz, végül ő szolgáltatja a legtöbb izgalmat. Anna Chlumsky kedvesen szerencsétlen, keresetlen arckifejezései pedig pont ráillenek a szerepre. Így az Inventing Anna a felszín alatt az anyaság-önmegvalósítás konfliktus és a hiteles újságírás drámája is, és ezekben összességében sokkal kompetensebb, mint a bűnözőkkel szimpatizáló közönség falhoz állításában, amivel egyébként próbálkozik.
Míg Vivian egyfajta anyai hozzáállást testesít meg Anna felé a történetben, ennek párjaként ügyvéd Todd (Arian Moayed) a kétgyerekes, önmegvalósítási és házassági problémákkal küzdő ügyvéd inkább apai, mint ügyvédi dilemmákkal néz szembe. A játszmák ő és Anna között egy hisztis kislány és az apukája harcait idézik: Annát nem egyszer konkrétan kényszerítenie kell arra, hogy felöltözzön, így szervesebben kapcsolódik Annához, mint Vivian, mégsem kap annyi figyelmet.
Vivian számára a legtöbb információt Anna három barátnője szolgáltatja. Egyikük a pihentagyú, ezoterikus bölcsességeket pufogtató sztáredző Kacy (Laverne Cox), másik a szállodában dolgozó wannabe filmrendező Neff (Alexis Floyd), aki őszintén hiszi, hogy Anna a barátja, de a nézőben ébredhetnek kétségek. A harmadik pedig Rachel, aki hármójuk közül a legrosszabb pénzügyi rémálmot kénytelen elszenvedni Anna miatt. Rachel kálváriája kafkai minőségeket súrol, és az őt alakító Katie Lowessnek sikerült igazán szerencsétlenné és sajnálnivalóvá tenni az anyagi stabilitást kétségbeesetten visszaszerezni igyekvő balekot.
A mellékszereplők közül még a Vivian kollégáit alakító színészeket érdemes kiemelni; a három kiöregedőfélben lévő újságíró, akik mellé büntetésből ültették őt, a legszórakoztatóbbak a sorozatban. Az Író-Szibériának csúfolt irodai sarok lakói bár hárman vannak (Anna Deavere Smith, Jeff Perry, és Terry Kinney) együtt tulajdonképpen egy karaktert játszanak, ettől függetlenül jól oldják a feszültséget.
Julia Garner a címszerepben hibátlanul hozza a felsőbbrendűségi komplexusos, arrogáns libát, ennek ellenére Anna karaktere mégis felszínes, de ez nem a kifogástalanul teljesítő Garner hibája. Anna Delvey mint kitalált személy, mindössze egy koncepció, és a kilenc epizód alatt nem is lesz több ennél; kicsit sem kerülünk közelebb az álarc alatt rejtőző Anna Sorokinhoz, pedig bőven lett volna rá alkalom. Amikor úgy tűnik, Anna végre megnyílik, akkor is átver. Írói szempontból önmagában nem rossz döntés Annát puszta koncepcióként kezelni, hiszen a sorozatot láthatóan nem ő, hanem az általa kiváltott hatás érdekli.
Azonban e döntés rögtön megkérdőjelezhetővé válik, mikor a többi szereplő, főleg az ügyvéd és az újságírónő személyes érintettsége kibontakozik a sorozat végén. Todd önfeláldozó lojalitása és Vivian szinte már anyai aggodalma a lányért teljesen indokolatlan, hiszen Anna lekezelő és arrogáns viselkedése végig nehezítette mindkettejük életét és a munkáját. Nem, Anna az a személy, akinek összeszorított fogakkal, udvariasan megköszönöd a közös munkát, aztán veszed is a kabátod, remélve, hogy soha többet az életben nem lesz semmilyen közöd hozzá. Nem pedig egy kedves ügyfél, aki még hiányozni is fog. Bónuszként az ügyvéd és az újságírónő közt egy baráti kör is elkezd kialakulni (duplarandi férjekkel és feleségekkel), ami kedves ugyan, de szakmailag hitelteleníti mindkettejük figuráját.
Az Anna iránti szimpatizálás kicsúcsosodásaként még a közeli ismerősök is láthatóan elítélik azt a szereplőt, aki megpróbálta pénzre váltani a történetet, ahogy Anna átverte.
Nem a legszerencsésebb sunyinak feltüntetni valakit, aki minden lehetséges eszközzel megpróbál pénzt keresni, miután egy barátja kisemmizte.
A homlokráncolásra késztető szereplők közti dinamikát csak tetézi, hogy a körülbelül 60 percesre vágott epizódok 45 percesként is megállnák a helyüket. Ennyi idővel gazdálkodva az Anna-effektus nyerhetett volna több alátámasztást is. Anna imázsának kevésbé elnyújtott felépítésével és kevesebb szereplővel egy pörgősebb néznivalót kaptunk volna. Az amúgy is sokszereplős történetben például az ügyvéd felesége, a fotós karaktere és az első részekben szereplő divatszakértő Val figurája sem tölt be pótolhatatlan funkciót; mind beolvaszthatóak lennének egy másik szereplőbe.
A sorozat tehát nem a legjobb eszközökkel próbálja meggyőzni a nagyközönséget arról, hogy szimpatizál a csalókkal, és ez a következetlenség fals szájízt hagy maga után. Ha valamire a széria rávilágított, az inkább az, hogy a bűnözők sztárolásában a média legalább annyira felelős, mint a közönség, legyen szó szerkesztőkról, írókról vagy éppen producerekről.
Az Inventing Anna a közönséget próbálta meg felelőssé tenni, de annyira kilóg a lóláb, hogy a médiát legalább annyira sikerült. Hibái ellenére nézésre érdemes, elgondolkodtató darab a közösségi média hazugságairól, a magunkról prezentált képről, kapzsiságról, hiszékenységről, a hiteles újságírás nehézségeiről és arról, hogy semmi sincs ingyen.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
