A Grand Guignol Budapest horrorszínház alapítójával beszélgettünk múltról, jelenről és a horrorszínház legszebb hagyományairól.
A hosszú ideje hallgató Grand Guignol Budapest horrorszínház új darabbal jelentkezik. Eddigi sikertelenségei ellenére a társulat igazán érdekfeszítő dolgokat művelt az aktív időszakában, ám most talán újult erővel vághat bele a munkába. Az alapító Preiszner Miklóssal beszélgettünk a társulat múltjáról és jelenéről, valamint arról, hogy milyen az, amikor egy színész igazán Mikulássá válik.
Mit érdemes a Grand Guignol Budapestről tudnunk?
Három évvel ezelőtt két barátommal, Csapi Andrissal és Herbszt Gyurival kezdtük el a Grand Guignol Budapest építgetését. Színházat szerettünk volna létrehozni, ami valamiként ötvözi a horrorházak (afféle túlpörgetett elvarázsolt kastélyok) hangulatát az élő szerepjátékkal, több helyszínen, több színésszel, kortárs multimédiás eszközöket bevetve, de egy ilyen darab gyakorlatilag finanszírozhatatlan. Olyan előadást akartunk csinálni ugyanis, amelyben drága jelmezeket, díszleteket, kellékeket használunk, tizen-X színész szerepel benne, de egyszerre maximum öt-hat nézőnek játszhatunk! Könnyen ki lehet kalkulálni, hogy milyen jegyárak mellett kellett volna dolgoznunk. Eredetileg a cél tehát az lett volna, hogy a klasszikus párizsi horrorszínház, a Théâtre du Grand-Guignol (nyersfordításban: „nagy paprikajancsi színház”) hagyományait vigyük tovább, az interaktív színház eszköztárával kombinálva, de végül úgy döntöttünk, hogy lemondunk az interaktivitásról, és megmaradunk úgymond „csak” horrorszínháznak, és igazi kompromisszummentesen sokkoló előadásokat viszünk színre.
Mi a szereped pontosan a társulatban? Úgy tudom korábban te magad rendeztél.
Eredetileg úgy terveztem, hogy majd írok, rendezek, és esetleg játszom is a társulatban, de amióta találkoztam Laboda úrral, ez a helyzet megváltozott: most már úgy érzem, a rendezői és egyáltalán az alkotói munkát nyugodtan rábízhatom, legfeljebb szükség esetén zeneszerzőként közreműködöm. A feladataim mostanában jórészt a háttérmunkára korlátozódnak: egyrészt próbálok a próbafolyamathoz megfelelő, nyugodt körülményeket és anyagi forrásokat előteremteni, és egyengetem a társulat útját, hogy minden rendben menjen. Másrészt pedig, mivel eléggé pontos vízióm van arról, hogy a Grand Guignol Budapestnek minek kellene lennie, egyfajta erkölcsi és esztétikai értelemben vett zsinórmértékként létezem a társulatban.
Tehát egyfajta fundraiser, asszisztens és apufigura vagy?
A legfontosabb feladatom, hogy én vagyok az a személy, akikhez a színészek bizalommal fordulhatnak, ha problémájuk van. Nyugodtan kisírhatják magukat a vállamon, ha Laboda úr túl keményen bánt velük, de az is az én feladatom, hogy pótoljam őket, ha nem bírják a megpróbáltatásokat…
Hogy ismerkedtél meg Laboda Kornél úrral?
Néhány éve a csepeli Burattino iskolában, ahol dolgozom, Laboda úr volt a Mikulás. Gyakorló pedagógusként rengeteg Mikulást láttam már, és sajnos pontosan tudom, hogy ez tipikusan olyan szerep, amelyet a színészek túlnyomó többsége nem vesz komolyan. Jön egy bánatos fószer valami álszakállban, dörmögő hangon beszél, de már egy minimális színházi rutinnal rendelkező ember számára is azonnal lebukik a dolog… Laboda úr azonban egészen más volt: olyan iszonyatos jelenléttel érkezett az iskolába, hogy aki látta, elhallgatott. Nehéz ezt megfogalmazni, de a kollégákkal azt éreztük (bár persze tudjuk, hogy a Mikulás nem létezik) hogy ez az ember nem eljátssza a Mikulást, hanem ő maga a Mikulás. Félelmetes volt… Azonnal tudtam, hogy ő az emberem, ezért a Mikulás-ünnepség után beszélgetni kezdtem vele.
Könnyen szót értettetek?
Először kicsit nehezen ment a kommunikáció, mert még egy ideig szerepben maradt, így el kellett mesélnem, hogy hogy viselkedtem az előző évben és hasonlók, de aztán egy idő után ki tudtam faggatni a módszeréről. Számára nincs kis szerep, nincs jelentéktelen feladat, bármit is csinál, abba mindent belead, és nem ismer kompromisszumot: csak a tökéletesség elfogadható számára, és ezért kész bármilyen áldozatot meghozni. A Mikulás szerepre is heteken át készült: jégakkukkal töltötte fel az ágyát, hogy jobban tűrje a fagyot, mindent megtudott a rénszarvasokról, amit lehet, szóval megtett mindent, hogy valódi Mikulássá váljon. A beszélgetésünk végén megkérdeztem, hogy lenne-e a társulatunk rendezője, és ő igent mondott. Hát így kezdődött a közös munkánk.
És mire utalt Laboda úr a Kívánságkosárban?
Az első darabok, amelyekbe belekezdtünk, rendre zsákutcába jutottak, elsősorban a színészek tűrőképessége és Laboda úr beteges perfekcionizmusa miatt, de persze ezekből a munkákból is rengeteget tanultunk… Három év után, amikor már én is kezdtem kicsit elbizonytalanodni, Laboda úr elküldte nekem Csehov Medve című művét és mellékelte mellé a rendezői koncepciót… Tudtam, hogy meg vagyunk mentve.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
