Végéhez ért az új Tini Nindzsa Teknőcök-sorozat első nagy sztorijának magyar kiadása. A történet teljes egészéről a benyomásunk pedig röviden az, hogy aki egy könnyed retro limonádéra vágyik, amelynek még hatalmas szíve is van, az bátran tegyen próbát a Holdkelte kiadványaival. Képregénykritika.
Nincs mese, ez már a végjáték! Miután Szecska Mestert elrabolták, a Teknőcök apjuk segítségére sietnek, ám nem is olyan könnyű megtalálni őt egy nagyvárosban, főleg ha az ember úton-útfélen mindenféle kellemetlen és titokzatos alakba botlik. Szerencsére velük tart a már szinte családtagnak mondható vagány Casey Jones és a szintén talpraesett April O’Neil, így az akciót talán siker koronázza. Ám mivel a Múlt árnyai névre hallgató kötet a finálé, a Teknőcök legendáriumának majdnem összes fontosabb genyója is képviselteti magát.
Emiatt egy kissé kaotikus és kapkodó is az új Tini Nindzsa Teknőcök első nagy záróakkordja. Az eddig kitüntetett szerepben tetszelgő Hobb, a mutáns macska karaktere például úgy tűnik el, mintha eddig itt sem lett volna. De egy nagyobb, intergalaktikus fenyegetést magában rejtő szál is csak éppen hogy beteszi a lábát, pedig az előző számban még alaposan berúgta az ajtót. És persze az sem mellékes, hogy a Casey és April között kialakuló románc is kicsit parkolópályára kerül. Ám minden karakter- és történetbeli sutasága ellenére messze kielégítő a zárás, hiszen a lényeg működik: a Teknőcök – legalábbis ideiglenesen – felülkerekednek a Gonoszon, mert bár különböznek, mégis összetartoznak, ez pedig mindent felülmúló erőt ad nekik a harcban.
A másik nyári megjelenésben, a finálé előtt játszódó, négy különálló spin-off sztorit tartalmazó „mikro-sorozat” kötetben is csak úgy zakatol a Tini Nindzsa Teknőcök esszenciája, sőt a széria eddigi legtartalmasabb darabja sült ki belőle.Minden teknőc kapott egy sztorit, amiben szépen megmutatkozik saját személyiségük, érdeklődési körük, de közös sorsuk kíméletlen, keserves velejárói is.
A három testvérétől elszakadva az utcán nevelkedett Raffaello nehezen bízik meg teljesen másokban, de ez bizony jól jön akkor, ha egy ismeretlen harcossal hozza össze éjszakai őrjárata. A bohókás Michelangelo egyszerűen csak azt szeretné, ha végre egyszer nem kéne bújkálnia, ha egyszer nem kéne önmaga lennie (milyen szomorú is ez!), és erre a szilveszteri maszkabál kiváló alkalmat szolgáltat. Donatellót mindig leintik a társai, ha a kütyükről kezd áradozni, de egy tudóskonferencián végre kiélheti magát (és végre találkozik chatszobás haverjával is). Leonardo pedig, aki egyedüliként emlékszik előző életükre és anyjuk kivégzésére, a múlt és a jelen démonai által űzve csak keresi és keresi elrabolt apját.
A kiszolgáltatottság, a kitaszítottság, a másság, a barátság buktatói, no meg az eltéphetetlen családi kötelék és a vele járó kötelességtudat kérdésköre – ezek mind ott vannak a történetekben, amelyekre rávetül egy szomorkás, de mégis reményteli hangulat.És a poénoktól sem kell elköszönnünk. Az pedig már csak hab a tortán, hogy mindegyik teknőchöz más-más rajzstílus dukál: a harcosabb Raffaello és Leonardo sztorija egy kicsit sötétebb, karcosabb tónust kapott, a szeleburdi Michelangelo egy girbe-gurba, karikatúra-alakokkal benépesített világban járkál, Donatello pedig egyszerű, letisztult közegben, már-már laboratóriumi körülmények között.
A Teknőcök kalandjai még biztosan folytatódnak, a fentiek alapján pedig mondanunk sem kell, hogy érdemes becsatlakozni, hiszen aki szeretné felidézni első képregényes emlékeit, és szeretne egy ugri-bugri matinét és egy traumákkal terhelt hősképregényt olvasni, annak tökéletes választás a Holdkelte Stúdió kiadványa.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.