A szabad akarat kérdése már évezredek óta foglalkoztatja a gondolkodó embert, aki filozófiai, szociológiai és tudományos szempontból is próbálta már megközelíteni ezt az oly nehezen megragadható fogalmat. A különböző vallásoknak és hiteknek is szerves része, és nem meglepő, hogy az irodalom és a popkultúra is számtalanszor feldolgozta már ezt a témát. Mivel az emberiség ennyire zsigeri és léti eleméről van szó, sosem válik elcsépeltté, ugyanis mindig aktuális, és az is lesz – már ha létezése be nem bizonyosodik egyszer, avagy épp meg nem cáfolják. Nem is csoda tehát, hogy a Marvel film- és sorozatuniverzum is hozzányúlt a témához, és egy ennyire megfoghatatlan, csalóka „jelenség” – már ha lehet annak nevezni – kiválóan passzol a cselszövés istenéhez, a legendás Thor egyszerre szerethető és utálható testvéréhez: Lokihoz.
A jelenleg két évadosra tervezett sorozat kiindulási pontja a Bosszúállók: Végtelen háborúhoz nyúlik vissza, amikor a címadó hőscsapat a múltba utazva próbált segítséget találni ellenségük legyőzéséhez, egy akciójelenet közbeni röpke pillanatban pedig a Tesseract nevet viselő, óriási erővel bíró eszköz az akkor bilincsbe vert Loki közelébe esett, aki kapva a remek alkalmon rávetette magát, hogy megszökjön és új terveket szőhessen a világ meghódítására. A távoli sivatagba kerülve épp a helyieket fűzte volna meg egy jó kis ármánykodásra, amikor felbukkant az „Idővariációs Hatóság”, és elviszi antihősünket. Hamar kiderül, hogy az „időzsaruk” célja egy uniformizált, a feletteseik által elképzelt, és ennek megfelelően egyengetett „Szent Idővonal” fenntartása, aki pedig az ő előre megírt szerepével ellentétben cselekszik, azt előállítják, kihallgatják, majd megsemmisítik – bármely idősíkon kövesse el a bűntettet. Sőt, nem csak ezeket a „variánsokat” iktatják ki, hanem az általuk létrejött „alternatív” idővonalakat is, amelyek még a régmúltban egy hatalmas háborúhoz vezettek: a hatóság célja ennek az elkerülése. A sorozatban szereplő alternatív Lokinak persze esze ágában sincs megsemmisülni, így mindent megtesz azért, hogy kiismerje ezt a rendszert és kiszabaduljon újdonsült béklyóiból.
Tom Hiddleston remekül kelti életre karakterét, és kifejezetten jól is áll neki, hogy ezúttal ő került a fókuszba. Loki heves gesztikulációit, eltúlzott hajhátradobásait, brit akcentusát és változatos szókincsét kiválóan testesíti meg úgy, hogy továbbfejleszti ezt az összetett figurát, aki eddigi kissé vicces, kissé utálnivaló boxzsák szerepéből teljes és komplex személyiséggé fejlődhet – anélkül, hogy elvesztené önmagát. Sőt, Hiddleston és színésztársai között remek a kémia és a dinamika: útközben más variánsaival is találkozik, mint például a Sophia Di Martino alakította női verziójával, a narratívának pedig fontos szereplője Mobius, akit Owen Wilson játszik – ha a sorozatról írt kritika érdekelne, azt a lenti linkre kattintva találod.
Keresztény és skandináv predesztináció
A Loki sorozat egyik fő motívuma az eleve elrendeltetettség, és ebből fakadóan a szabad akarat. A Hatóság felettesei a múlt, a jelen és a már megtörtént jövő között bármikor tudnak közlekedni, és ha bármelyik ponton valami olyan történik, amelyet a legfőbb erők nem a „terv” részeként értelmeznek, akkor kigyomlálják és a létezésből is kiiktatják az „elkövetőket”, valamint az ezáltal létrejött idővonalakat.
A predesztináció fogalma a keresztény teológiában leginkább Szent Ágostonhoz köthető, aki úgy vélekedett, hogy Isten előre szánt sorsot ad az embereknek, akik – persze tudtuk nélkül – mind ezen haladnak végig. A Hatóság doktrínája erősen hajaz a kálvinista tradíció részeként létrejött presbiteriánus egyház egyik kulcsfontosságú mozzanatára, a westminsteri hitvallásra, amely a következő módon fogalmaz:
Isten dekrétuma által, az Ő dicsőségének megmutatása végett egyes emberek és angyalok az örök életre predesztináltattak, mások pedig az örökkévaló halálra rendeltettek.
Teológiai szempontból ez azért is fontos, mert a mindenható Isten és a szabad akarat egyszerűen összeegyeztethetetlen egymással. A sorozat vonatkozásában pedig ez egy különösen lényegi kérdés: Loki letér útjáról, ezért azonban megbüntetik. Az alapvetően negatív karakterek tehát csak akkor válhatnak pozitívvá, ha a „bábmesterek” ezt megítélik – ez pedig a jóságot is megkérdőjelezi, ugyanis a hősök is csak azért cselekedhetnek ezen fogalmak szerint, mert eleve ezt rendelték el nekik. Nem beszélve arról az ideológiai alapról, hogy hitvallási értelemben a bűnös nem is élete során követi el a bűnét, hanem bűnössége már előre ismert – Isten pont ezért ítéli az örök kárhozatra. Nem csoda tehát, hogy antihősünk szembe szeretne ezzel szegülni: elvégre ez a megközelítés minden rossz és jó cselekedetet súlytalanná tesz, illetve felmenti a döntés terhe alól az emberiséget.
Az eleve elrendeltetettség persze nem csak a kereszténységben jelenik meg, hanem Loki „szülőirodalmában”, a skandináv mitológiában is. Érdekes módon a legtöbbször férfiként ábrázolt és értelmezett Istennel szemben a skandináv kozmológiában a sors megteremtői és irányítói a női Nornok (vagy Nornirok), akik így még maguknál az isteneknél is hatalmasabbak: elvégre a sorsnak ők is alá vannak rendelve. A Völuspá a skandináv mitológiába alapos betekintést engedő Verses Edda egyik legfontosabb műve, ami a világ létrejöttéről és végéről szól: ebben
a Nornok egy triót tesznek ki – a múltat, a jelent és a jövőt –, akaratuk pedig megmásíthatatlan. Pont emiatt bizonyíték sincs arról, hogy valaha is hódoltak volna ezen isteni lények előtt, ugyanis a kor népe – és a vikingek is – egyszerűen elfogadták a sorsukat: ha így van, így kellett lennie.
Bár a konszenzus szerint a skandináv hitvilág is az idő lineáris múlásán alapul, felfedezni benne egyfajta ciklikusságot is. Mivel a linearitás a judeo-keresztény narratíva eszköze, a legtöbb, az északi mitológiáról íródott anyag pedig már a kereszténység korában született, nem lenne meglepő, ha az értelmezés során kiveszett volna az elbeszélésekből és költeményekből az idő „körforgása”. Utóbbi pedig tökéletesen beleilleszkedne a mondavilágba, és nem mellesleg kiválóan passzol a Loki sorozathoz is, ahol az eleve elrendeltetettség és a ciklikusság béklyóiból akarnak kitörni a karakterek.
„Az idő egy lapos kör”
A közcím idézete a legtöbbeknek a True Detective első évadából lehet ismerős, amit a Matthew McConaughey által alakított Rust Cohle egyik filozófiai gondolatáradatának részeként mondott. Maga ez a gondolat azonban a XIX. századi német filozófus, Friedrich Nietzsche írásainak egyik fontos gondolata, amivel a Vidám tudományban és az Im-Igyen szóla Zarathustrában is találkozhatnak a filozófia iránt érdeklődők.
Mi lenne, ha egy napon vagy éjszakán egy démon utánad lopakodna legmagányosabb magányodba és így szólna hozzád: ’Ezt az életet, amelyet most élsz és amelyet éltél, még egyszer és még számtalanszor újra kell élned; és nem lesz benne semmi új, hanem minden fájdalomnak, kéjnek, minden gondolatnak és sóhajnak, életed minden kimondhatatlanul apró és nagy eseményének ugyanúgy kell visszatérnie hozzád, ugyanabban a sorrendben és egymásutániságban [… ] A lét örök homokóráját újra meg újra megfordítják – és téged vele együtt, te porszemek porszeme!’ Nem vágnád magad fogcsikorgatva a földhöz, átkozva a démont, aki így beszél? Vagy megéltél már valaha olyan feledhetetlen pillanatot, amikor azt válaszoltad volna neki: ’Isten vagy és sohasem hallottam még istenibbet ennél!’
Nietzsche gondolata – ami eredhet egyébként Heinrich Heine korábbi írásaiból vagy az indiai vallásokból – nem feltétlenül amellett érvel, hogy ez az „örök visszatérés” tényszerű és ebben a formában is valósul meg, hanem rávilágít a tettek és döntések súlyára: a ciklikussággal hívja fel a figyelmet arra, hogy a döntéseinkkel együtt kell élnünk – ráadásul újra és újra. A szabad akarat tehát itt már egyfajta béklyóként köszön vissza, ugyanis amit megteszünk nem csak, hogy következményekkel bír, de teher is valamilyen formában. Az idő „lapos kör” jellege értelmezhető tehát egyfajta morális ciklikusságként is, ahol cselekedeteinknek ismétlődő, az utókort jelentősen meghatározó következményei vannak.
Nincs olyan műszer, amivel meg lehetne állapítani, hogy az ember döntése helyes-e vagy helytelen. Ezért az ember minden döntése után tele lesz szorongással, hogy helyesen döntött-e” – mondta Jean-Paul Sartre, a XX. század egyik legünnepeltebb és legelismertebb, Nobel-díjas filozófusa,
aki szerint az emberi létet az teszi igazán gyötrelmessé, hogy minden döntésünknek – legyen apró vagy nagy – súlya van, ráadásul olyan súlya, amely kizárólag minket terhel. Ennek a tudatában minden cselekedetünk alapján elszámoltathatóak vagyunk, a Loki írói pedig remekül szövik bele ezt is a narratívába. A teológiai determinizmus teljes ellenpontjaként morfondírozhatunk mi is ezen a megközelítésen: ha mindenünk eleve el van döntve helyettünk, akkor egyik érzésünk sem valid vagy valós, ha viszont minden, amit teszünk a saját döntésünk, akkor mindennel együtt kell élnünk. Kezdetben kétségtelenül a második opciót választaná mindenki, de hosszas elmélkedés után – amire lehetőséget ad a hatrészes évad is –, talán nem ilyen egyszerű válaszolnia erre a kérdésre mindenkinek, főleg összevetve Nietzsche gondolatmenetével. Nem beszélve arról, hogy a társadalom- és az orvostudomány is aktív elméletekkel rendelkezik ezen a téren, amit a Loki is beépített mondanivalójába.
Öröklés vagy környezet?
Szociológiai szempontból sem lehet figyelmen kívül hagyni egyéb tényezőket, ami már az ókorban is megjelenő „öröklés-környezet vita” visszatérő gondolata: egy hátrányos helyzetben lévő ember kevesebb lehetőség közül választhat, akit pedig már gyerekkorában megbélyegeznek, és valamilyen módon nevelnek, az nehezen törhet ki saját közegéből. John Locke, XVII. századi angol gondolkodó és a felvilágosodás kulcsfigurája a „tabula rasa”, azaz „fehér lap” koncepcióját arra alapozta, hogy az emberi viselkedés kizárólag a környezeti hatásokból alakulhat ki, a modern felfogás szerint azonban mindkét tényező jelentősen hat az egyénre – és persze egymásra. Több – gyakran testvérekre és ikrekre fókuszáló – kutatás is született arról, hogy az emberek személyisége örökletes is lehet, ahogy arról is, hogy jelentősen meghatározza azt a környezet, amelyben felnőnek.
Az orvostudomány pedig biológiai szempontból vitatja a szabad akaratot: lehet, hogy a genetika és a korábbi tapasztalatok, élmények alapján, ösztönszerűen – impulzívan – hozunk döntéseket, az agy pedig utólag éli ezt meg tudatos, szabad választásként. A biológusok a XX. század második felében jutottak arra a következtetésre, hogy agyunk előbb hoz meg döntéseket mint mi, friss kutatások azonban ennek az ellenkezőjéről számoltak be. Benjamin Libet agykutató nem is a szabad akaratra, hanem az általa „szabad nem akarásra” fókuszált, aminek a lényege azon döntés, hogy ne tegyünk meg valamit. Egy – bizonyos körökben vitatott – kutatása során azt kérte az emberektől, hogy először gondoljanak egy gomb megnyomására, majd arra, hogy nem nyomják meg, és tegyenek is így: míg az „igen” esetén az agyhullám a döntés előtt volt érzékelhető, addig a „vétók” esetén nem volt új hullám. A döntés viszont megszületett, így Libet arra jutott, hogy ez alátámasztja a szabad akaratot. Ironikus módon a materialista kutatók és tudósok pedig pontosan erre hivatkozva cáfolják azt: gyakorlatilag mindenki úgy interpretálta, ahogy akarta.
Loki – illetve a „Lokik” – a körülmények áldozatai.
Hiába nőtt fel mindegyik verziója más-más körülmények között, eleve elrendelten a bajkeverő istenségek szerepét szánták nekik. Függetlenül attól, hogy ez egy olyan magányhoz vezet, amely megviseli őket, és ami ellen tenni szeretnének – már amelyik változata tenni szeretne –, a kirótt sorsuk miatt, ha megpróbálnak tudatosan kilépni ebből, ha mernek máshogy cselekedni és döntést hozni, akkor a Hatóság kiiktatja őket. A szabad akarat a Lokik esetében is a tagadásból ered: ha nem a cselszövés istenei akarnak lenni. Ennek azonban itt nincs helye, és minden erre utaló megnyilvánulás üldözendő és kiiktatandó devianciának számít.
A szociológiai és a biológiai ágazatokból érkezhetünk el egy nem teológiai determinizmushoz, miszerint emlékeink, tapasztalataink, múltunk, társadalmi közegünk és persze környezetünk olyan szinten hatással vannak ránk, hogy a döntéseink semmiféleképp sem alakulhattak volna máshogy – ergo teljesen mindegy, hogy létezik-e szabad akarat, ha a genetika és a környezet egyszerűen nem ad lehetőséget más döntéseket hozni
Hugh Everett amerikai fizikus vetette fel először a kvantummechanika sokvilág-elméletet, miszerint minden létező eshetőségnél létrejön egy külön világ.
A híres „Schrödinger macskája” kvantummechanikai paradoxon értelmezése ebben a formában az, hogy létezik egy világ, ahol a macska halott, míg egy olyan is, ahol él. A Lokiban a Hatóság az általa nemkívánatosnak ítélt „világokat” semmisíti meg, tudatosan korlátozva a szabad akaratot: mivel az önálló döntések alkotják az alternatív univerzumokat, azok megsemmisítése a szabad akarat önkényes pusztításához vezet.
A „szent idősáv”, amit a Hatóság egyenget és véd így erősen tükrözi a társadalmi berendezkedést, ahol a mindenkori vezetők igyekeznek kigyomlálni mindent, ami egy picit is devianciaként értelmezhető: de ki határozza meg azt, hogy mi a norma, és ki nevezi ki annak fenntartóit? A szabad akaratból eredendően adódik nem csak a metafizikai vagy biológiai, hanem a társadalom és a mások által ránk rakott béklyók levedlése: a szabad döntés lehetősége úgy, hogy legyenek egyáltalán döntési lehetőségek. Érdekes módon egy kvantummechanikai tudományos elmélet erre a komoly és aktuális társadalmi kérdésre világít rá.
A következő rész már spoilereket tartalmaz!
A Loki sorozat egyik főszereplője a címadó isten női változata, aki a Sylvie nevet választotta magának. Sylvie arra szentelte életét, hogy kiderítse, ki vagy mi áll a Hatóság mögött, mi a végjátéka az intézménynek, és miért történik egyáltalán mindez velük. A fináléban megtudhatjuk, hogy a Hatóság kiötlője egy olyan zseniális tudós, akinek variánsai az idővonalak közötti háborút eredményeztek: ezért döntött úgy, hogy az interdimenzionális mészárlás elkerülése érdekében a teljes szabadságot, de így pusztulást is hordozó káosz helyett a totális rend útját választja. Emiatt jött létre a Hatóság, és emiatt törlik azt, ami eltér a kiötölt, minden apró variálást mellőző, rendezett világképtől. Sőt, a rendszert különféle variánsok tartják fenn, akik nem is tudnak arról, hogy egykor volt egy életük, és most azért vannak itt, mert mertek mások lenni. Ha az egyensúly megbomlik, akkor az „alkotó” saját variánsai ismét háborúzni kezdenek – Sylvie azonban inkább ezt az utat választja, ugyanis ez áll a legközelebb a szabadsághoz.
A sokvilág-elmélet egyfajta hurokká válik, ahol az idővonalak egymásba ívelnek azért, hogy uralhassák egymást.
A masszív, feltételezhetően a következő évadban bekövetkező káosz azonban a Lokik számára egy igazán kedvező kincset hordoz: a szabad akarat, és így a szabad döntés lehetőségét. Innnentől kezdve önmaguk lehetnek, és saját morális iránytűjük, illetve közvetlen környezetük határozza majd meg, hogy helyesen cselekednek-e – és nem egy mindenhatóként titulált egyén, aki a rend saját verzióját látja csak járható igazságként.
Tenni vagy nem tenni?
Nehéz és mély gondolatok ezek, a Loki pedig – bár természetesen nem ennyire mélyen, de ezekből merítve – izgalmasan és humorral közelíti meg a témát, összefonva szórakoztató, látványos és kalandos jelenetekkel. Kifejezetten jó, hogy nem csak a főszereplő, hanem a hierarchia több szintjén elhelyezkedő karakter állásfoglalásait is megismerhetjük, ahogy egyre közelebb jutnak saját igazságaikhoz. Számos, a hétköznapokra is reflektáló kérdést dolgoz fel továbbá.
A sorozat másik nagy előnye az a metaszint, amellyel egyfajta kommentárja önmagának, illetve a Marvel Filmuniverzumnak. A Marvel egyfajta filmekből álló sorozatként már a kezdetektől elképzelte, hogy merre tart majd a történet, így bár a különálló filmeken belül szabadon mozoghattak az írók és a rendezők, a kezdő- és végpontok kötöttek voltak annak érdekében, hogy fokozatosan eljussunk a Bosszúállókig, valamint a Thanosszal vívott végtelen háborúig. A „nagy finálé” azonban nem volt valóban finálé, a filmek és sorozatok pedig folytatódnak, az íróknak pedig most talán sokkal több lehetősége van kibontakozni. A Loki egy multiverzumot teremt, amiben lubickolhatnak az alkotók: ez eljutott egy „szingularitásig” – már sokkal több irányba ágazhat, sokkal jobban lehet játszani a karakterekkel, és sokkal több mindent engedhetnek meg maguknak, ahogy a WandaVision is szemlélteti.
Ezért is izgalmas sorozat a Loki, mert egyfajta tanulmánya a Marvel jelenlegi állapotának, miközben egy igazán gondolatébresztő boncolgatása a szabad akarat kérdésének és annak, hogy maga a kérdés mit vált ki az emberből.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
