“Miért nem nézünk több európai filmet?” Ez az egyik kérdés, ami felmerülhet abban, aki épp most látta A beszéd című francia vígjátékot. Igen, egy unásig csépelt témát dolgoz fel, amiről azonban úgy képes (viszonylagosan) újat mondani, hogy közben igyekszik semmiről sem beszélni. Kritika.
Lánglelkű szerelem, amelyet napról napra olt ki a hétköznapok szürkesége és a megszokás bénító ereje. A lopva egymásra mosolygó párból lassan nem marad más csak két szemét forgató félidegen a kanapén. Egy napon az egyik úgy dönt, véget vet a gyötrődésnek és elmegy, otthagyva a másikat az összes kétségével és fájdalmával. Hogy hányszor láttuk már ezt a történetet visszaköszönni a vászonról, talán találgatni is felesleges. A kapcsolatunk a szakítós filmekkel pont olyan, mint maga a szerelem, eleinte jó és izgalmas volt látni ugyanazt a szenvedést, amit mi magunk is átélünk olykor, mostanra viszont maga a téma vált szenvedéssé. Ezért fenntartásokkal fogadunk bármit, ami ebben a témában készül. Ez a prekoncepció azonban még jól is jöhet Laurent Tirard romkomjának, mert tovább élesíti a különbséget a rutinból dolgozó hollywoodi darabok és A beszéd között.
Sonia (Sara Giraudeau) egyik pillanatról a másikra felpattan a szófáról és bejelenti, hogy szünetre van szüksége, Adrien (Benjamin Lavernhe) pedig összeomlik. A gyász lépcsőinek fordulóiban gubbaszt, várva, hogy élete szerelme jelezze: véget ért a szünet. De az üzenet csak nem érkezik, így néhány hét múlva ő ír neki egy lazának tűnő sort, amellyel átadja magát a kiszolgáltatottságnak és csak várja, hogy Sonia visszaírjon. És miközben az elküldött üzenetre nem jön válasz, az élet van olyan ignoráns, hogy megy tovább, tekintet nélkül arra, hogy az ember semmi másra nem képes gondolni, mint arra a telefonpittyenésre. A család és a barátok pedig képesek olyan témákkal terhelni Adrient, mint a padlófűtés vagy egy köszöntőbeszéd, amire felkérik nővére esküvőjén.
A férfi agya azonnal tobzódni kezd az alternatívák között, hogy miként mehetne tönkre ez a beszéd és vele együtt minden, de természetesen mindegyik verzió Soniaban fut össze. Az üzenetre várva Adrien ráébred, hogy a lehetőség az újrakezdésre majdnem olyan képtelen, mint a képzelgései, sőt az eddigi reménye is talán csak egy közülük.
Ahogy említettem a szakítós filmek piaca jócskán telített, és hiába a szélsőséges érzelmek és a könnyű átélhetőség, mondhatni primer poénnak számít már erről beszélni. Hollywood – mint mindenből – ebből is igyekszik hatalmas, meglovagolható eseményt csinálni. Válás/szakítás után a megénekelt fél vagy szingli életét kezdi kompenzálásképpen nagykanállal habzsolni (Őrült, dilis szerelem; Hogyan legyünk szinglik?), vagy miután elvesztette a párját, egy sajátos lelki El Camino után új önmagával esik szerelembe (Doktor Szöszi; Ízek, imák, szerelmek). Amennyiben viszont a nagynevű stúdiók nem romkomba fektetnek, akkor a ló túlsó oldalára esve komor, gyötrelmes drámákban dolgozzák fel a témát (Egy makulátlan elme örök ragyogása; Házassági történet). Bár tény, hogy utóbbiak kiemelkedő darabok, de még így is csak igazolni tudják azt az állítást, hogy Amerika szinte mindig szélsőséges, nagy emóciókkal operál az eladhatóság érdekében.
Összehasonlításképpen érdemes megnézni hogyan oldja meg ezt a feladatot Európa. Itt van mindjárt a mi darabunk ugyanerről, Reisz Gábor Rossz versek című alkotása, aminek mintha francia remake-je lenne A beszéd.
Bár utóbbi jóval közönségbarátabb, kevésbé elvont és személyes, mégis ugyanúgy igyekszik vegyíteni a dráma és a vígjáték műfaját (mondanom sem kell, hogy a legvidámabb barakk filmje sokkal bőkezűbben bánik a keserű, drámaibb jegyekkel).
Ezúttal nem merülünk el gyógyulásképp a pezsgő nagyvárosi éjszakában, nem váltjuk meg a világot és nem zarándokolunk Indiába, hogy megtaláljuk önmagunkat. Az utazás egy sokkal veszélyesebb terepre vezet, a legrosszabbra, ami egy szakítás után létezik: a saját elménkbe. Valóság és képzelet elválaszthatatlanul összekeveredik, ahogy az idősíkokat is összekuszálja a folytonos visszaemlékezés az együtt töltött időre. A beszéd vígjátéként sem hagyja cserben a nézőt: bár túl kézenfekvőnek tűnhet egy idétlen, szorongó, szinte már szánalmas figurát állítani a középpontba, a karakterkomikum nem válik a humor kizárólagos forrásává. Az ismétlődő szituációk sem veszítenek az erejükből, még ha adott poénok gyengébbek is, a történet maga nem válik ötlettelenné vagy unalmassá. Tirard a játékidő alatt a kezdeti komédiába finoman adagolva, jó arányérzékkel vegyíti a drámai elemeket, így a végére – zavaró, kizökkentőem éles múfajváltás nélkül – egy egészen érzelmes, valódi üzenettől sem mentes filmet kapunk.
Igaz, hogy egy bizonyos értelemben vett monodrámától nem várhatunk eszeveszett cselekményt, de a készítő (szerencsére) nem is próbálja ezt ellensúlyozni extrém fordulatokkal vagy indokolatlanul érzelgős nagyjelenetekkel. Azt mutatja meg, ami a valóság: egy szakítás utáni kínlódást, ami annyira fájdalmas, hogy szinte már nevetséges, ahogy a tudatunk különböző úton-módon próbál menekülni belőle.
Mindent összevetve A beszéd, miközben jó francia film módjára segít szerelembe esnünk az apró dolgokkal, mint a kávézóban ücsörgés vagy egy kívánságfa jelensége, még valódi értékkel is szolgál. Megadja a lehetőséget, hogy újra örömmel, sőt akár várakozással üljünk be egy romantikus vígjátékra, a szégyenérzettől, vagy a köldöknézegetéstől való félelem nélkül.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
