Tolnai Klára és Tolnay Klári nem egy és ugyanaz a személy, ám egy valami közös bennük: mindketten filmes világban mozgó színészek. Tolnai Klárát számos magyar tévésorozatban láthattunk (A mi kis falunk, Munkaügyek, 200 első randi, Apatigris), ám utóbbi időben egyre több Netflix-szériában is: a Budapesten forgott The Last Kingdomban, a The Alienistben legutóbb pedig a fantasy sikersorozatban, a Shadow and Bone-ban. Az említett sorozatokon kívül arról is beszélgettünk, hogyan hatnak a nemzetközi produkciók a magyar filmgyártásra, vagy milyen egész nap prosztetik maszkban lenni. Interjú.
Hogyan kerültél be a Shadow and Bone-ba?
Miután elhívtak a castingra, beszereztem a könyvet és teljesen magába szippantott a Grishaverzum világa. Az, hogy a különleges képességek miként bontakoznak ki egy emberben, mindig is nagyon vonzott. A többfordulós casting után, végül megkaptam Tabitha szerepét. Az első személyes találkozásom a rendezővel, Lee Toland Kriegerrel (Adaline varázslatos élete, Te, Sabrina hátborzongató kalandjai) és a szereplőkkel az olvasópróbán volt, amit a Vajdahunyad várában tartottak meg. Megtisztelő volt, hogy ott lehettem, így volt alkalmam beszélgetni a rendezővel, aki nagyon figyelmes volt, és beszélhettem a sorozatban játszó színészekkel is, akiket áthatott egy fiatalos lendület és kíváncsiság, ami a forgatás hangulatát is jellemezte. Jessie Mei Li (Alina Sztarkov) nagyon közvetlen és szikrázó személyiség, Ben Barnes (Kiligan) nagyon karizmatikus és közvetlen volt, valahogy ez az attitűd jellemezte az egész csapatot.
Mesélj nekünk Tabitháról: Ki ő és mit kell tudni róla a sorozatban?
Tabitha a Vadaskertben dolgozik. Egy enigmatikus karakter. Az Inejt alakító Amita Sumannal volt közös jelenetem, akinek nagyon szuggesztív a személyisége. A sorozat megálmodója és showrunnere Eric Heisser és a rendező, Lee Toland Krieger, aki a rendezője volt annak a résznek, amiben játszottam, nagyon családias és impulzív hangulatot teremtettek, miközben egy hatalmas profi stáb dolgozott a produkción. A rendező nagyon figyelt a részletekre, a finomságokra. Figyelmesen instruált, meghagyva az időt minden momentumra.
View this post on Instagram
Ha választhatnál, kit játszanál el a Shadow and Bone-ból?
Nagyon izgalmas számomra a Napidéző, Alina karaktere. Mostanában mélyen foglalkoztat az a kérdés, hogy ha valakinek valamihez különleges képessége van, azt mennyire meri felvállalni. Szerintem minden embernek van valami adománya, csak fel kell fedeznie saját magában, és van, hogy nagyon mélyre kell ásni ahhoz, hogy megtalálja, a sok félelem és megfelelési vágy ellenére. Sokszor pedig az ember akkor fedezi fel a belső erejét, amikor nagyon mélyponton van. De sokan még csak el sem indulnak ennek megkeresésére, mert nem bíznak saját magukban. Pedig szerintem mindenkinek van valami feladata, amiért itt van. Ha pedig már felfedezted, hogy mihez van képességed, azt érdemes gondozni, mert a képesség önmagában nem elég. Alinánál is, ha nem tanulja meg használni az erejét, akkor random történnek a dolgok, amivel épp úgy lehet rombolni, mint ahogy építeni.
Fontosnak tartom a tudatosságot az ösztönösség mellett. Ne azért tudjon valamit megtenni, mert a másik kikényszeríti belőle, hanem azért, mert ő maga képes a saját ereje irányítására. Ezt a varázserőt, a napidézést szimbolikusan is lehet értelmezni. Sok ember hasonlóan létezik, mint Alina: megtorpannak, amikor valóban érzik, mi lenne a feladatuk, és hogy mibe kéne beleállni, de aztán felülkerekednek és elindulnak az útjukon.
És olyan is van, hogy hiába érzik a hívást, nem aszerint cselekednek. Mert félnek, hogy nem elegek hozzá, elrontják, nem felelnek meg az elvárásoknak. Hányan vannak, akik olyan állást választanak, amit a szülők akarnak, vagy amivel jól keresnek, de nem tudják szenvedéllyel csinálni, mert nincs meg belül hozzá a tűz? Ha azt csinálnák, amit valóban szeretnek, akkor nagyobb volumenű dolgokat tudnának létrehozni. Lehet, hogy valakinek a hangjában van az ereje, és ha elkezd énekelni, megnyitja azoknak az embereknek a szívét, akik hallják, valakinek az írásban van, a történeteivel emlékeztet másokat a lényeges dolgokra, valakinek abban, hogy nagyon empatikus a többi ember felé és ezáltal úgy tud segíteni nekik, hogy pontosan érzi, hogy a másiknak mire van szüksége.
Rég szállított olyan jó fantasyt a Netflix, mint a Shadow and Bone
A valódi felnőtté válás szerintem arról is szól, hogy beleállunk az erőnkbe, felvállaljuk azt, akik vagyunk, mindenestül. Mindig az életfeladatba az egyik legnehezebb beleállni, de mikor ez megtörténik, akkor nagyon nagy erőt kap az ember.
A streamingszolgáltatók folyamatosan igyekeznek betölteni a Trónok harca utáni űrt – erre egy kísérlet a Shadow and Bone, a Witcher, vagy az Amazonnál jelenleg forgó Gyűrűk Ura előzménysorozat. Milyen fantasysorozatban szerepelnél még szívesen?
A Trónok harcában például, de abban ki nem? (nevet) Különösen megérintett Daenerys Targaryen karakaktere és történetszála minden szédítő mélységével és magasságával együtt. A Gyűrűk urában főleg a tündék vonala vonz. De engem az Outlander is nagyon magával ragadott.
A Shadow and Bone nem az első munkád a Netflix-szel. Korábban láthattunk már a The Last Kingdomban Sihtric feleségeként, az The Alienistben pedig Ruth-ként. Hogyan kerültél kapcsolatba a Netflix-szel?
Rendszeresen jártam az itthon forgatott külföldi filmek castingjaira, amikből rengeteget tanultam, láttam, hogy mit kérnek a rendezők, dolgoztam az angolomon, a kiejtésemen, a színészi játékomon kamera előtt, továbbá azt is, hogyan lehet jól felkészülni egy szerepre. Sok tanácsot kaptam azoktól, akik castingoltak, amikért nagyon hálás vagyok. Próbáltam minden meglátást magamba építeni és fejlődni általuk. Van olyan, akivel már baráti, mentori kapcsolat alakult ki. A meghallgatások van, hogy többfordulósak, próbafelvételekkel, jelenetekkel, aztán kiderül, hogy kiválasztottak-e. Nagyon örülök, hogy a nemzetközi merítésben helyem lett, és hogy teljesen különböző korokban és műfajokban is lehetőségem van játszani, kezdve a mai kortól, egy középkori viking történeten át a fantasyig.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A S&B-hoz képest a The Last Kingdom sokkal puritánabb környezetben forgott: hideg idő, sáros terep. Ez mennyiben jelentett kihívást?
Az első forgatási napomon azonnal beleszerettem a The Last Kingdom atmoszférájába. Az volt az első alkalom, amikor ilyen monumentális díszletek közt forgathattam, ami egyből visszarepített 9. századba. Szeretem azt a hangulatot, amit megmutat ez a sorozat, és azt is, hogy színészként kicsit „időutazó” lehetek. A 2. évadban még főként nyárias időben forgattam, a 3. évadban már sokszor volt télies hideg, de mindig nagyon figyeltek rá, hogy melegen legyünk: melegítőtapaszt raktak ránk, még a cipőnk is ki volt bélelve. Az ottani csapatot már nagyon megszerettem, családias hangulatot teremtettek, miközben nagyon profi munka folyt, így különösen közel áll a szívemhez ez a sorozat. Sihtric feleségét játszom benne, aki egy fejlődőben lévő szerep több évadon keresztül.
A Shadow and Bone-ban, amikor megérkeztem a helyszínre, olyan érzésem volt, mintha egy másik dimenzióba kerültem volna: ámulatba ejtett a hatalmas díszletek különleges és misztikus hangulata.
Lenyűgözött a látványvilága. Ott megtapasztaltam a késő őszi hideget, minden jelenet előtt és után adták ránk a nagykabátot, melegtapaszok voltak ránk ragasztva, forró tea a kézben! De nem kell félteni, nem vagyok cukorból! Sőt, a forgatások alkalmával mintha valami átkattanna bennem, hisz olyankor nem érzem úgy a hideget, a meleget, az idő múlását, néha még enni is elfelejtek. Ilyenkor hajt valami belső tűz. Nagyon szeretem ezt az érzést.
Ha ilyen régóta képernyőn van Sihtric felesége, akkor feltehetőleg a közönség is pozitívan reagált rád.
Rengeteg kedves üzenetet kaptam a The Last Kingdom sorozat rajongóitól különböző social media platformokon, és többször is posztoltak arról, hogy szeretnének még többet látni a Sihtric család életéből és a karakteremből. Egy harcos, aki közben családcentrikus, csatákba jár, mégis hűséges a feleségéhez, törődik a gyerekével, ez szimpatikus lehet a nézőknek. A család egy olyan háttér, amivel tudnak azonosulni az emberek. Nagyon jó hangulatban teltek ezek a forgatások, különösen mert a férjemet játszó Arnas Fedevariciusnak nagyon jó humora van!
Korábban színházi darabokban játszottál (Bárka Színház, Átrium Film – Színház, Bethlen Téri Színház stb.), jelenleg viszont inkább sorozatokban, filmekben dolgozol. Van-e különösebb oka annak, hogy magad mögött hagytad a színházi világot?
Igazából nem hagytam magam mögött, most is próbálok egy színházi darabot. De az tény, hogy az utóbbi időben nagyobb szerepet kapott a filmezés az életemben.
Szeretem, amikor piciben, finoman lehet valódi érzéseket megmutatni. Elég csak gondolnom valamire és már megjelenik az arcon. Éppen ezért a kamerának nem lehet kamuzni. Mindent lát.
A színházat meg azért szeretem, mert ott a közönség, és amikor játszunk, az itt és mostban, közvetlen reakciókat kapok tőlük. Az is nagyon szép ebben az utazásban, hogy az elejétől a végéig lineárisan tudom végigélni a karakter történéseit, kudarcait, örömeit és jellemfejlődését. A filmben viszont ugrálni kell: megesik, hogy a végét az elején vesszük fel, ezért nagyon tudatosnak kell lenni, mentálisan is képben kell lenni, és érzelmi rugalmasságot is kíván, ha egy nagyon felszabadult, könnyed jelenet után veszünk fel egy súlyosabb, drámai jelenetet. Szükséges, hogy gyorsan tudjon váltani az ember. Engem nagyon felvillanyoznak az ilyen helyzetek. Kiélesedem tőle.
Ha már a nagyobb volumenű dolgokat említed, hamarosan elkészül A Karantén Zóna, Magyarország első közönségfinanszírozásában készült nagyjátékfilmje, amiben te vagy az egyik főszereplő. Tudnál erről mesélni nekünk?
Zsótér Indi Dániel (a film rendezője és írója) talált meg ezzel, pont amikor karanténban voltam, szóval épp ráértem. Elolvastam a forgatókönyvet és imádtam! Daninak szeretem az abszurditását, a fekete humorát és azt, hogy ilyen csavartan látja a dolgokat. Egyébként bennem is ott van ez az abszurditás, csak aki nem ismer, nem feltétlen gondolja rólam! Teljes izgatottsággal töltött el a Karantén Zóna már vázlatszerű könyv korában is, így igent mondtam, hogy bármilyen őrültség lesz is ebből, én vállalom! Nagyon tetszett a próbafolyamatban az is, hogy nem csak arról volt szó, hogy Zsótér Dániel és Vida Orsolya (a Karantén Zóna forgatókönyvírója) írnak egy könyvet, és utána forgatunk, hanem, hogy beszélhettünk róla, mi színészek is mondhattunk ötleteket akár jelenetekkel kapcsolatban, akár szövegekkel. Örültem, hogy ennyire nyitottak voltak ezekre.
Érkezik az első karantén geekfilm, de rád is szükség van hozzá
Milyen szerepben láthatunk?
A Karantén Zónában Pannit játszom, aki egy sminkes influencer lány. Krausz Gergővel játszunk egy párt, akiknek viszonylag friss a kapcsolatuk, és a karantén helyzet elég másfajta színeket kényszerít ki belőlük, mint amit eddig megszoktak egymástól. A szerep miatt beleástam magam a beauty influencerek világába, mert nem igazán voltam ebben otthon. Érdekes volt megfigyelni, hogy milyen tartalmakat készítenek, és hogy mennyi embert mozgatnak meg vele. Magamnak, a szerepre való felkészülés miatt még készítettem plusz videókat, hogy Panni milyen tartalmakat oszthat meg még a rajongóival, miken gondolkozhat nap mint nap, milyen praktikus bölcsességekkel lepheti meg a követőit, mi hozza lázba, milyen listákat készít, mik az elvei, mi az ő kreativitása ebben. Aztán elküldtem Daniéknak, hogy emésszék! (nevet)
Mivel lesz a filmben párkapcsolati konfliktus is, ezért ebben a témában is elmélyedtem, a saját életemből is hoztam fel olyan dolgokat, amik fájóak voltak régebbi kapcsolataimból.
A forgatás nagy részében prosztetik maszk volt rajtam a testem különböző felületein, és voltak olyan napok, amikor még WC-re se nagyon tudtam egyedül elmenni.
Ezekben a napokban szüneteim se voltak, mert hajnal 5-től kezdődött a nap, hol a sminkben ültem, hol jeleneteket vettünk, hol a prosztetiket rakták rám. Fizikailag nagyon megterhelő volt, viszont annyira élveztem, hogy újra végigcsinálnám! Egyébként is feldob, ha extrém kihívás van.
Jövőbeli tervek?
Most kezdtük el fesztiváloztatni a családon belüli erőszakról szóló Légszomj (Stifled) című kisjátékfilmünket, amit Bánovits Ottó rendezővel közösen írtunk, és már nyert is díjat a Canadian Cinematography Awards filmfesztiválon legjobb dráma kategóriában. Azért is áll közel a szívemhez, mert a családon belüli erőszak egy fontos téma, amivel keveset foglalkoznak, hogy mi megy a négy fal között, főleg most a karantén idején. Mi van akkor, amikor otthon nehéz a helyzet, és a gyerekek nem tudnak ebből kiszabadulni? Mit lehet akkor csinálni, hogyan lehet segíteni? Fontos szólni azokért, akik esetleg még nem tudnak szólni saját magukért. Akik lehet, hogy pont azért nem szólhatnak, mert pont az bántja őket, akihez fordulniuk kéne, ha baj van.
A címlapképet Kurta István készítette.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
