Szépreményű, kaotikus bűnös élvezetként indul, de már a negyedik epizód után kiderül, hogy az 30 ezüst pont ennyit is ért: kis szütyőben egy markényi, ukrán fémpénzt. Álex de la Iglesia fekete komédia és horror művész mélypontja ez a sorozat, ami inkább szappanopera, mint komolyanvehető horrormutatvány. Spoileres 30 ezüst évadkritika.
A 30 ezüst története – ki nem találnánk – Júdás fizetsége köré épül, megtéve azt központi motívumnak, mint a legnagyobb erővel bíró kegytárgyhalmaz, mert ugye több érme van. Darabjai nyomában gonoszság, halál, pusztítás meg ilyen romlott dolgok járnak, de hát mit várnánk úgy általában a pénztől, mint a társadalom mozgatórugójától.
Ezt a harminc ezüstöt gyűjtögetik szépen csendben a katolikus egyház berkeiben egy titokban tevékenykedő szekta tagjai, akik valamilyen perverzió útján nem mennek teljes erővel az érmék aktuális alkalmi birtokosának, hanem játszanak vele. Ebbe a „szerezd meg hát mind” projektbe csúszik bele egy igazából inkább díszes falunak tűnő város (aminek a rendőrsége 2 főből áll pluszmínusz 1), Pedraza lakossága, azon belül is a gyönyörű, de legalább nem okos faszi, Paco, a szintén kiváló genetikával megáldott állatorvos, friss érmetulajdonos, sokszor indokolatlanul frusztrált, mérges és impulzív Elena, valamint a nemrégiben érkezett pap, Vergara atya, akinek köze is van a szektához, meg nem is, vagy mitszámít – Igen, szomorú, de ilyen „mitszámít” logikával meséli a 30 ezüst történetét az sorozat írója és rendezője, Álex de la Iglesia.
Ahogy azt a pilot kritikánkban már leírtuk, a sorozat ölelnivalóan elmebeteg módon indul. Kezd a rémisztő bulvárhírekbe valóval: egy tehén fiúgyermeknek ad életet. A meglepetés erejének sokkjától a nem túl okos polgármester, Paco, és az állatorvos, Elena – hallgatva az egybegyültekre – úgy határoz, hogy inkább az új pap, Vergara atya véleményét kérdezik, minthogy orvoshoz meg illetékesekhez forduljanak (rendőrség, gyámhivatal, tehén).
Vergara nem túl bizalomgerjesztő. Leginkább úgy fest mint Gödény, akit egy maratoni házkutatás és őrizetbevétel után szellemileg és mentálisan is megterhelt a szólásszabadság demagóg pajzsának magasban tartása.
Ránézésre olyan 8-10 év letöltendő van a háta mögött, szóval ha valaki, akkor ő már láthatott ilyen szart, ha máshogy nem, de legalább messziről. Persze atyánk titkolózását szkepticizmusnak álcázza: Isten a tehenet hambinak és tejautomatának teremtette, nem az atyámfiak inkubátorának. Szerencsére mindenki kételkedik (ebben a laposföldes világban ez nagy dolog), így megpróbálják kinyomozni, kié a gyerek. Rábízzák a babeszt a helyi családra, közben a sorozat meglebbenti Vergara atya ördögűzői és militáns papsági múltját: fegyverek a szekrényben, meg ilyesmi. Még az is kiderült, hogy a papnak van egy érméje, amit egy megszállott fazon bőre alól szedett ki az egyik ördögűzése végén. Ezt őrizgette, de aztán szimplán odaadta Elenának, mert miért ne. A babesz közben rendellenesen cseperedik, nevelőanyja ezt örömmel és pszichózissal látja: késsel és horgolótűvel hadonászik, pamuttal felköti a férjét a mennyezetre. Közben a gyerek meg amolyan Carpenter és Cronenberg testhorrorját idéző pókszerű (nem tehén) dologgá változik, ami kergeti az érmét. Izgalmas, ronda és szeretnivaló.
A 30 ezüst első ránézésre egy isteni, igényesebb horrortrashnek tűnik, amit szappanopera-ívek motívumaival oltottak be a tespedős szórakoztatás maximalizálása érdekében. Aztán folytatjuk a sorozatot…
Ő pedig cserben hagy minket annak ellenére is, hogy Iglesia nem győzi a horrorzsáner-motívumok halmozásával élvezetesebbé tenni ezt a sokszor tényleg rettenetesen C- kategóriás történetmesélést és karakterizálást. Carpenterből és Kingből merít: lények, megszállás, kísértet – ezek mind esélyt kapnak az elborzasztásra, de a készítő nem tudja használni. Nem tud járni a kikövezett úton többek között azért se, mert minden főszereplő tökéletesen viszi végig a latin szappanoperák temperamentumát, cselekvéseit és párbeszédeit.
Minden résszel egyre reménytelenebbé válik az, hogy a 30 ezüst koherens és működőképes legyen. A főszereplők és a mellékszereplők életszerűtlen beszélgetésekkel és reakciókkal haladnak előre ebbe a keresztény egyházat megcélzó horrorsztoriban, s emiatt teljesen komolyanvehetetlenné válik. A baj csak az, hogy a 30 ezüst nagyon is komolyan veszi magát.
Az évad felétől a sorozat egyre jobban és jobban szétcsúszik. Minél tovább bontja ki a keresztény egyházban megbújó összeesküvését, annál logikátlanabbá és lyukacsosabbá válik az egész narratívkoncepció.
Olyan, mint amikor leülsz a haverokkal a tűz köré rémtörténetet mesélni, csak menet közben beüt a nyolcvan fokos Spitz rum, amiből kétpercenként fogyasztottál négy centet. Ilyenkor a történeted elkezd ad hoc formát ölteni némi csuklással ízesítve.
S amikor azt írjuk, hogy a sorozat szappanopera szintjén alakítja a karaktereit és a cselekményét, abszolút nem túlzunk. Csak példaként az egyik epizódban Elena rendelőjét a helyi lakosság krémje a gonosz hatása alatt állva felgyújtja, mivel keresik az érmét. Másnap a polgármester gyűlést tart ezeknek az embereknek, ahelyett, hogy szándékos gyújtogatásért éppen a fogdában gondolkoznának azon, hol csúszott félre a békés kis életük. A polgármester félve próbálja őket rávenni arra, hogy valamivel kompenzálják a dolgot. A falubeliek egyetértenek, abszolút megértőek és felelősnek érzik magukat egészen addig, míg Paco polgármester úr be nem dobja az ötletet: dobjanak össze a felújításra. Innentől kezdve az elkövetők tiltakoznak. Helyette jobb ötletük van. Rákennek mindent a papra, Vergarara. Nyilván, ha eltávolítják a városból, Elena rendelője renoválódik úgy, magától – s ez még csak nem is a jéghegy csúcsa. Egy későbbi jelenetben ezek a kis egyszeri vandálok és gyújtogatók már Elenára szólnak rá, hogy ne játssza az áldozatot a leégett rendelője okán. Bár valóban létezhetnek ilyen típusú emberek, de ilyen koncentrációban egy helyen már inkább életszerűtlen. Ez nem realista írás, ez slendrián. De haladjunk tovább.
A legfőbb motívum ebben a horrorsztoriban a mágikus keresztény tárgyak, annyi problémával, hogy a sorozat csak fél mondatokban beszél róluk, de hogy milyen erővel bírnak, az nem igazán derül ki. Helyette ködösít. Annyira értékesek és nagyhatalmúak a szentek vérei, testrészei, kegytárgyai, hogy szét vannak szórva, látszólag véletlenszerűen, templomokban, így a Pedrázába is. Nem őrzi őket a Vatikán, csak úgy, szétdobálják őket a világban. – Természetesen a történetek tartalmazhatnak olyan hibákat, amelyek nem feltétlen tükrözik a valóság logikáját és működési mechanizmusait. A suspension of disbelief elve segíthet minket túllendülni ezeken, de a 30 ezüst inkonzisztenciáján már ez sem segít. Rémesen lusta az, amikor fontosnak és döntőnek beharangozott sztorielemek súlyát azzal gyengíti, hogy a saját kereteinek ellentmondva szétdobálja őket a történetben csak azzal a céllal, hogy a cselekmény tovább tudjon haladni, ami miatt a sztori „véletlenei” is roppant mesterségesnek tűnnek.
Így van ez a Jézus oldalát megdöfő longinuszlándzsával is, amit a szekta konkrétan egy törhető üveg mögött tart egy kiállításon úgy, hogy közben később kiderül: fontos eleme a szertartásuknak. Voltaképpen az egyik legfontosabb tárgyuk nagyon könnyedén lopható bárki számára. A lándzsa sorozatbéli “sorsa” a másik kiváló példa arra, hogy a 30 ezüst abban is következetlen, amit legalább valamelyest rögzít. Az egyik epizódban Vergara konkrétan rámarkol erre a kegytárgyra. Mit tesz? Ledöfi az őt megtámadó pókszerű cronenbergi lényt, majd eldobja. Mindezt úgy, hogy előtte ő mondja el, hogy hatalma van a tárgyaknak és mennyire rossz az, ha az ellenség kezébe kerülnek. De mit várunk attól a karaktertől, aki az egyik ezüst érmén is túlad könnyedén úgy, hogy később kiderül, pontosan tudja, kik keresik az érmét, meg milyen „mellékhatásai” lehetnek?
De ugye, legalább a 30 ezüstről kiderül, hogy milyen hatalma van? – kérdezheti az olvasó érdeklődő igényességgel. Nem, nem derül ki. Hatalma van, oszt kész. Annyit tudok meg róla, hogy fel kell őket ragasztani egy pápai süvegre és akkor minden jó. Legalábbis a rosszaknak. Nincs valós mitológiája, nincs legendája a nyilvánvalón túl, csupán annyit közöl velünk a sorozat, hogyha együtt vannak, a kereszténység megsemmisül. A sorozatban nincs értelme az okkultizmusnak, nincsenek rögzített szabályrendszerek, csupán valami rossz, mert rossz és jó, mert jó. Nincsenek tisztázva a szekta céljai, motivációi. Kevés bitben léteznek. Ők is rosszak, mert rosszak. Azt tudjuk csak meg, hogy dögfetisiszták: imádnak fehér ruhában felszentelő partyt és szertartást tartani úgy, hogy közben rohadó állatok hulláival díszítik fel a termeket funkciótlanul – ennyire volt öncélú és hatásvadász a végére Iglesia.
Ahogy fentebb írtuk, a szekta működése is lyukacsos. Amint szétszóródik a harminc ezüst a földön, már mennek is ölre a darabjaiért. Egyszerűen érthetetlen, hogyan juthat bárki is magas szintre ebben a rendben anélkül, hogy ne lenne minimum három kés a hátában. Ezt a szörnyen inkonzekvens történetet tovább súlyosbítja, hogy az évad közepén felvillan az értelem, a gondolat, a kvázi teológiai elmélet, amivel csodákat lehetne művelni egy jó író segítségével. Ugyanis a sorozat egy tiszta és derűs pillanatában Vergara és Paco beszélgetnek arról, milyen elmélet állhat emögött az érmevadászt mögött, miért van az érméknek ilyen spirituális súlya. Itt Vergara a predesztináció teológiai elméletéből levezeti a „bűn, mint a legszentebb áldozat” – elméleti megközelítést, miszerint minden cselekedetünk és döntésünk Isten által elrendelt, úgy Júdás árulása lényegében Isten munkája és akarata, amire ő rábólintott. Ő hozta meg a legnagyobb áldozatot gyarlóságával, mivel árulásával a saját lelkét áldozta fel Krisztusért. Ebből kiindulva minden rossz cselekedet, minden bűn szükséges, emiatt jó cselekedet, mert az Isteni rendet és utat támogatja. Aki rossz, az jó, sőt, a bűnös jobb mint a bűntelen, mert a lelkéből, és/vagy a lelkét áldozza az oltáron. –
Nagyon érdekes gondolat, a 30 ezüst pedig úgy hagyja cserben, mint eb egy másik kutya szarát.
Nem foglalkozik vele, megy tovább a következetlen útján, amire csak lapátol egy nagy adag földet a rettenetesen kimunkálatlan karakterisztikával.
Az egyébként Eduard Fernándes által nagyszerűen alakított Vergararól, a valódi főszereplőről igazából nem tudunk meg semmit. Mintha menet közben, epizódról epizódra módosítanák a hátterét, így nem tudjuk, hogy ő most egy hitehagyott pap, egy ex-szektatag, egy hitében erős pap, vagy minden egyszerre, esetleg egyik sem. A sorozat ki és be kapcsolja őt. Egyik pillanatban egy jó fizikumú de jámbor pap hittel, aztán hirtelen egy elcsüggedt, közel hitehagyott „nemtudjamihezkezdjen”, de a fináléban azért egy golyóálló mellényben dupla Uzival rohangáló Rambó, akit szívrohammal (!!) fegyverez le egy általában animékben látható szörny, aminek a felbukkanása, a sorozatban létezése is teljesen ésszerűtlen és kontextusidegen megoldás.
Vergara mellett Elena és Paco karaktere sem kimunkált. Ők konkrétan civilek, akik a csatamezőre keveredtek. Sokkal inkább elnagyoltak és buták, akiknek a legfontosabb funkciójuk a sorozatban, hogy egymást kergetik, meg a magánéletükön nyünnyögnek, és amin keresztül reagálnak bután a körülöttük megtestesülő, világnézet formáló természetfelettire. Egyedül Elenának lett volna helye az egyik ezüst okán a cselekményben, ám a forgatókönyv kiírta a kezéből az érmét, így teljesen feleslegessé válva átalakult egy romantikus sorozatelemmé.
Nincsenek igazi ívek. Kevés bittel topognak egy helyben a karakterek és bár a sorozat próbálkozik Vergara árnyalásával, egyszerűen nem sikerül neki megfelelő, dinamikus (vissza- vagy tovább fejlődő) szereplőépítő keretezést adni.
A sorozat egyetlen jó része azok maguk a horrormotívumok, azonban ezekből is túl keveset ad ahhoz, hogy ellensúlyozni tudja azt a töménytelen osotobaságot, amit kifejt a fő- és mellékszereplőiből. Vélhetőleg a büdzsé miatt keveset adnak a szörnyeiből, a titokzatos démoni és kísértet jelenések pedig érdektelenek. A pár izgalmas okkultista és misztikus pillanat egyszerűen túl kevés, aminek az sem kedvez, hogy az évad tempója egyszerűen kiegyensúlyozatlan és többször lefullad, különösen akkor, amikor a történet hirtelen szétdobálja a karaktereit (Vergara például indokolatlanul utazik két országot).
Mindezek mellett a sorozat – ahhoz képest, hogy a horror zsáberében fogant – abszolúte nem félelmetes és ami még szomorúbb, hogy nem is feszült. Minden erősebb pillanatnak elveszi az élét a már említett slendrián írás és a következetlenség. Iglesia szériájából hiányzik az a horroresszencia, ami odaláncol minket a fotelbe, az ágyra, a képernyőre. Ha létezik impotens horror, akkor Vergara atya szappanoperája az.
A 30 ezüst egy ígéretes és kezdetben szórakoztató horrorsorozatból egy roppant buta és csámpás káosszá vált, amin ül a logikátlan és ad hoc megoldások penésze. Az HBO spanyol horrorsorozatát csak azoknak tudom ajánlani, akik el tudják engedni a szappanoperára jellemző butaságokat, karaktereket és nem zavarja a sok ponton teljesen következetlen cselekmény. Magyarán: a 30 ezüst azoknak lehet szórakoztató, akik tudnak úgy is élvezni valamit, hogy annak a valaminek nincs sok értelme. Álex de la Iglésia sorozata rettentően szedett-vetett. A 30 ezüst csupán egy jó ötlet, amit eltaposott a kidolgozatlanság. Az egyházon belüli démoni összeesküvés koncepcióját pedig a két évadot megélt The Exorcist sorozat sokkal izgalmasabban hozta úgy, hogy közben igyekezett hű lenni az eredeti műhöz és nem változott következetlen cselekményhalmazzá.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
