Elindult a Marvel Cinematic Universe (haveroknak csak MCU) negyedik fázisa egy igen kísérletezgető jellegű tartalommal, a WandaVisionnel. A Disney+-exkluzív sorozat rögtön kettő epizóddal és furcsa koncepciójával próbálta megragadni a nézők figyelmét. Nos, azt nem tudom, hogy a nézők többsége mit érez a bevezető részek után, annyit viszont a magam részéről elmondhatok: ebből a sorozatból még kiemelkedő tartalom is lehet.
Úgy érzem, hogy a bevezetőben említett kísérletezgetős jelzőt érdemes kicsit jobban kifejtenem, mert amit eddig láttunk a sorozatból, nos az, koncepcióját tekintve nem új. Az MCU-pápa Kevin Feige maga is elismerte, hogy a sorozat nagyban merít a Mutánsvilágból, és akár elnagyolt párhuzamokat is észrevehetünk – persze a két rész és az előzetesek alapján – Tom King A Vízió című nagyszerű alkotása és jelen széria között, de a nem-újdonsága igazából a koncepció fundamentumában érhető utol. Rengeteg fantasztikus és sci-fi sorozat élt már a lehetősséggel, hogy hőseit váratlanul, sompolyogva belehelyezi az alternatív/virtuális valóság-szituációba, ami vagy az ellenség fondorlatos terve, vagy a főhős pszichés egérútja a rá nehezedő érzelmi stresszt kivédendő. – Ez igazából egy cselekmény-sablon, kis túlzással trópus, ami egyszerre boncolgatja a „mi lett volna, ha…” kérdést és íveli tovább a karakterisztikáját az adott hősnek, hiszen az alternatív jó élet illúziója helyett is szikár, hónaljszőrös, becsületes valóságot választja és persze a saját küzdelmeit, amiket mindenkinek meg kell vívnia- jelleggel. Ezt a nagy „fordulatot” évadok közepén, vagy a többedik évad indításaként szokták ellőni, amolyan nézői adrenalin fokozóként. Első blikkre a WandaVision ezt a narratív sablonmegoldást használja fel. (Mondjuk már a címe is két szinten működik: az egyik jelöli a két főszereplőt, a másik szint pedig utal Wanda hamis víziójára a kellemes, békés családi életről megboldogult szerelmével, a Vízióval.)
Ebből rögtön adódik a kérdés, hogy miért írom kísérletezgetőnek a szóban forgó sorozatot, ha voltaképpen egy baromi nagy klisére épül az egész?
Nos, egyrészt azért, mert az MCU ezt a klisét magas minőséggel és úgy néz ki, hogy koncepciózussággal tálalja, másrészt meg azért, mert az MCU-tól a nagyepikai hősies pózokat, menő humort és nagy bunyót várnánk himnikus zenével, nem pedig egy 50-es 60-as évekbeli szituációs komédiát a csattanók után hallható műnevetéssel.
A történet szerint Wanda és Vízió kertvárosba költöznek, szó szerint fekete-fehéren élik boldog mindennapjaikat, képességeiket titkolva próbálnak normálisan élni, mókázva szeretni egymást. Ám a nézők számára nyilvánvaló, hogy itt valami furcsaság van, hiszen láttuk az utolsó két Bosszúállók felvonást. Itt nagyon tőrbe csalták Wandát (Csak Wandát, mivel Vízió halott, vagy mégsem?), az világos. De, emellett és a számos, kicsit mesterkélt, lágyan ülő, jópofa, a korra jellemző szituációs vicc között a sorozat ad némi nyomot, ami nem csak a szereplők számára teszik gyanússá helyzetüket, de a nézőkben is generál pár kérdést. Például Wandáék nem emlékeznek, mikor keltek egybe, Vízió nem tudja kideríteni, hogy a vállalat, ahol dolgozik, tulajdonképpen mit termel, mit szolgáltat, mi a célja. Wandának néha ki-ki szól a rádióból egy hang, azt kérdezve: ki teszi ezt veled? A nézőket pedig „szünetekben” felbukkanó reklámok vezetik, amikben éppen vagy a Stark Industries szuper kenyérpiritóját mutatják meg (aminek olyan a hangja, mint amikor Vasember páncélja kikapcsol), vagy a „Stücker” órát promótálják, amit a HYDRA gyárt.
Kevin Feige és csapata komolyan gondolta: az első két rész tényleg egy 50-60-as évekbeli fantasztikus Dick Van Dyke-féle szituációs komédia, ami az erre a műfajra jellemző stílusjegyeket, de még fényképezést és a vágást korabeli megoldásait is magáévá teszi. És ami a legfontosabb, mind a két epizód töri a lándzsát a koncepció mellett. Hiába várjuk azt, hogy a második rész felére már mindenkinek tisztázódik a helyzet és próbálnak megszökni a kamu valóság börtönéből, nem ez történik. Mintha fogták volna az MCU két eleddig méltatlanul elhanyagolt és alulkezelt hősét, és csináltak volna nekik egy retro vígjáték sorozatot, aztán vagy nézi a paraszt, vagy nem.
De nem ez a helyzet. A WandaVision annyira érdekes, annyira működik, hogy mindenképpen kíváncsiak leszünk – még akkor is, ha nem tetszik –, hogy mire fut majd ki az egész a nyilvánvalón túl.
Az alternatív “mi lett volna ha…” valóság börtönének kliséje ellenére a koncepció izgalmas és szórakoztató. Hogy miért? Mert a show 90 százaléka egy valódi szituációs komédia, egy kalapemelés a letűnt kor szórakoztató televíziózása előtt. Feige-ék a megfelelő minőség érdekében konzultáltak Dick Van Dyke legendás komikussal, illetve az epizódokat is élő közönség előtt vették fel. Az első két epizód fekete fehér, de még a képarány is a korabeli sorozatokra jellemző 4:3-as. Ebbe a teljesen kidolgozott komédiába adagolják be a gyanús és izgalmas, sokszor közel pszichothriller-szerű nyomokat (az egyik vacsorajelenet kifejezetten thriller volt).
Persze, a dolog nem működne még így sem ilyen jól, ha Elizabeth Olsen és Paul Bettany nem értenék annyira piszkosul jól a dolgukat és nem lenne a két színész között ennyire erős a kémia. Egyszerűen érzik és élvezik a szerepüket, a játékukon meg mintha azt látnánk, hogy ott volt a bakancslistán az, hogy egyszer házastársat játszanak egy 60 évvel ezelőtt vígjáték sorozatban.
Verdiktként felesleges az első két rész alapján megítélni a WandaVisiont , mert ez így egyszerre lehet a legvégére egy igazán újszerű és friss élmény, illetve egy fájdalmasan kihagyott ziccer is. Az mindenképpen tényszerű, hogy a Marvel most valami új, firnyákos dologgal próbálkozik, ami nagyon megsüvegelendő. Az epizódok sajnos rövidek (első epizód 26 perc, második 33 perc), csak úgy, mint egy sit-com és éppen emiatt nem is biztos, hogy érdemes hétről hétre követni. Mert ha valóban egy erős és átgondolt, kvázi innovatív koncepcióval van dolgunk, akkor ez a fajta daraboltság csak elvesz az intenzitásából és az inputjaiból (azt se felejtsük el, hogy sit-comot is jobb nagy adagokban fogyasztani), tehát érdemes megvárni a minisorozat egész évadát. De hogy a jó kérdésre is válaszoljak: érdemes a WandaVisionnel foglalkozni?
Amit eddig láttam belőle, az alapján azt tudom mondani, határozottan igen.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
