Az emberré válás tragikus Víziója

A Stan Lee, John Buscema és Roy Thomas alkotta Vízió először 1968-ban bukkant fel a The Avenger 57-ik számában. A karakter egy szintezoid, ami annyiban különbözik egy androidtól, hogy az anatómiája szintetikus, az emberiéhez hasonló (vagy csaknem megegyező) szervekből áll. A képregény univerzumában, pontosabban a 616-os sorszámot viselő valóságban Víziót – Phineas T. Horton professzor segítségével – maga Ultron teremtette azzal a céllal, hogy a szintezoid elvégezze azt a munkát, amire ő nem volt képes: végezzen a Bosszúállókkal.

Vízió nem más mint Ultron a bosszú, a harag és halál multifunkciós, céleszköze. Ez az ő funkciója, létezése végső és egyetlen célja.

Ultron terve szilárdnak és reményteljesnek tűnt, azonban nem volt nagy sakkjátékos, nem látta előre a lehetséges, számára kellemetlen válaszlépéseket. Nem sejtette, hogy Horton ott szabotálja Víziót, ahol a legkevésbé várná: a szintezoid elméjében. Vízió tudatát ugyanis egy régebbi jóindulatú android szuperhős, az Emberi Fáklya (The Human Torch) agyhullámaiból és emlékeiből alkották meg. Így Vízió valójában a Fáklya kvázi reinkarnációjává vált, amit Ultron nem hagyott szó nélkül: megölte Hortont, Víziót pedig „rebootolta” immáron egy másik, egyszer jó, máskor rossz hős, Simon Williams agyhullámaival. Ultron ezúttal biztosra ment: Vízió homlokára egy kontroll-kristályt helyezett, amely regulázza a makrancoskodó szintezoidot, az „önjáró csatabárdot”. Amint biztos támaszként értékelte Víziót, Ultron elküldte őt elintézni az elintéznivalóját. A szintezoid megmérkőzött a Bosszúállókkal, akik természetesen diadalt arattak felette. A világ legnagyobb hősei a vörös arcút androiodot vizsgálva ismét életre keltették Víziót, aki – engedelmeskedve atyai programozásának – újfent nekirongyolt a csapatnak, ám a rövid csetepaté után átértékelte a dolgait és a pozícióját.

Így történt, hogy Vízió szembeszegült a programozásával, nemet mondott apjának, elfordult predestinált sorsától, céljától, úgy döntött, hogy az egyetlen, ami beállíthatja és szabályozhatja a funkcióját ebben a hatalmas univerzumban, az ő maga lesz. Így lett a Bosszúállók nyaktilójából a Bosszúállók egy hűséges tagja. Így lett Vizió célja az, hogy jó legyen, mi több: emberré váljon.

Az évek során rengeteg hőstettet hajtott végre, 37 alkalommal mentette meg a világot, az emberiséget a végső pusztulástól. Beleszeretett hőstársába, Wanda Maximoffba, azaz a Skarlát Boszorkányba (Scarlet Witch), feleségül vette, édesapává vált, nevelte szerelme gyermekeit, annak ellenére is, hogy tudta, ők nem léteznek, csupán egy infernális ármányok, támadás a Boszorkány ellen. Ott volt a felesége mellett akkor is, amikor kiderült az igazság, támogató volt akkor is, amikor Wanda beleőrült és pusztított. Megismerte a szakítás, az elválás fájdalmát, érezte magát elhagyva, összetört szívűnek, amit igyekezett a logikával ellensúlyozni.

A Mutánsvilágban bontakozik ki igazán Skarlát Boszorkány potenciálja

Vízió az útja során volt boldog, volt szomorú, találkozott a tragédiával, az örömmel és rengeteg döntést hozott. Szikár, gépies logika eredményeképpen született döntéseket és emberi döntéseket. Olyan emocionális alapokon nyugvó döntéseket, hogy talán észre sem vette azt, hogy több már benne a humánum, mint a szintezoid.

Vizió minden halandó, húsvér nyűg ellenére emberré akar válni. Ő a Marvel Univerzum hányattatott Pinokkiója, aki azzal akarja végleg megtagadni Gepettóját, az atyai determinizmust, hogy teljesen eltávolodik önmagától és „beasszimilálja” magát azok közé, akik közé nem is biztos, hogy van értelme, vagy egyáltalán megéri.

Vízió androidként egy végső, logikus rend, viszont, ahová tartozni akar, az a random, érzelmi káosz; de ragaszkodik ehhez, hiszen ez jelenti a megváltást, a szabadságot a „fejsze árnyékától, ami ott lebeg minden öröme felett”!

Vízió nem tágít. Rögeszmésen ragaszkodik ahhoz, hogy az emberként kezeljék, hogy azzá váljon mások szemében, ha már a tükörben nem képes rá. Egykori családja mintájára feleséget készít magának, a felesége és a saját agyhullámából pedig ikreket alkot, Vivet és Vinnt. Így válnak ők egy családdá és így esik, hogy, szeptember végén, amikor a levelek még épp csak susogni kezdtek a közelgő őszről, a virginiai Vízió család beköltözött az arlingtoni Hickory Branch Lane 616-os szám alatt lévő házba.

Ahhoz, hogy Tom King A Vízió című 2015 és 2016 között futó sorozatát teljesen megértsük, legalább nagyvonalakban ismernünk kell a hős előtörténetét. Ezt a célt szolgálta a rövid Vízió-történelem a cikk elején, de most térjünk a lényegre.

A szerző a szóban forgó képregénysorozatában a Vízió magára erőltetett kispolgári életéből szépen lassan kivirágzó tragédiát írja körül nagy gonddal és szívvel.

A történet ugyanis tragikus egyrészt a cselekménye miatt is, másrészt azon üzenet okán is, hogy Vízió egy olyan víziót erőltet magára és mesterséges családjára, amibe ők nem is illenek igazán bele. A szintezoid egyik nagy tragédiája a rögeszmés szerepbe helyezkedés, aminek sosincs jó vége, csak a keserűség.

A cselekményben a mesterséges család igyekszik beilleszkedni a kertvárosi életbe. Annak ellenére is, hogy a többség elutasítja őket, hiszen ők külsőleg sem emberek. Szépen berendezik a lakást, kiteszik a keretezett közös fotókat, a szobát feldíszítik a hősöktől kapott relikviákkal, fantasztikus, varázserővel bíró ereklyékkel. Kis tapéta itt, apró terítő ott. Vízió öltönyt visel, Virginia úgy tesz, mintha egyszerű családanya lenne, a gyerekek pedig úgy járnak iskolába, hogy semmi szükségük nincs rá, hiszen szuperszámítógépek. Enni nem esznek, de étkezések helyett csak leülnek az ebédlőasztalhoz és kommunikálnak. Mint egy átlagos család, mínusz a csámcsogás meg a böfögés.

A férj és feleség tudja, hogy az emberek világa izzadtságszagú, embernek lenni kellemetlen és értelmetlen, sokszor józan ész nélküli értelmetlen f*szságok rakása, amit azért megpróbálnak bekenni cukormázzal és megszórni csokireszelékkel. Ennél ők sokkal logikusabbak. De Vízió ragaszkodik a normális, emberi élethez, mert ez lehet a végső kiút az atyai átok alól.

Azzal viszont nem számol, hogy a humánum teljes mímelése magával hozza annak szarságait, kezdve a hazugságtól a titkolózáson át a pusztító bűntudatig. Egy nap, míg Vizió dolgozik, Virginiát és az ikreket saját otthonukban támadja meg a Nagy Kaszás (The Grim Reaper), Vízió testvére – egy bizonyos szempontból. Az indíték zavart féltékenység. A kaszás nem akarja elfogadni, hogy ez a mesterséges asszony meg a két gyerek bármilyen rokoni kapcsolatban állhat. A gonosz súlyosan megsebzi Vint, Virginia pedig a dühtől elvakultan agyonveri a kaszást, majd félve az idill és a beilleszkedés-emberré válás tervét bomlasztó tettének következményeitől, a hullát egyszerűen elássa a házuk udvarának hátsó részében, Víziónak meg azt hazudja, hogy a tettes elszökött.

A Kaszás halálával ledől az első dominó feldöntve a többit, a láncreakció nyomán pedig még több halált és szomorúságot vesznek a nyakukba Vízióék a kényelmes, kispolgári, emberi élet helyett.

Kedvet kaptál, hogy elolvasd?

Ha szeretnél minket támogatni, vásárold meg a könyvet ezen a linken keresztül

Megveszem

Tom King Víziója egyfajta társadalmi egzisztenciális krízis erős parafrázisa. Annak az elkeseredett ragaszkodásnak a hozadékáról, következményeiről mesél, amivel minden embernek számolnia kell akkor, ha erőszakosan, önmagát kényszerítve, rögeszmésen akar egy olyan közösségbe tartozni, ahová nem csak hogy nem illik, de nem is tetszik neki igazán, mivel a közösség tagjainak működési mechanizmusai nem észszerűek az ő „ízlésének”.

A Vízió család esetét Tom King tökéletesen járja körbe, ahogy a nagy elánnal elkezdett integráció alatt elkezdődik a beilleszkedés tervének védelmében a hazudozás, a etikai-erkölcsi elvek megtagadása, a pszichés és lelki leselejteződés, aminek nyomán már nem csak a külvilágból beesőket, de egymást is bántják akaratlan.

A Vízió egy kitűnő, 12 felvonásos, képekben és szövegben elmesélt színdarab, egy valódi dráma, tragédia. Egy mesterien koncepciózus alkotás, amiben minden pillanat, minden dialógus átgondolt, és a hatásmechnizmus maximalizálása érdekében lelkes stratégiával elhelyezett.  

Példaként, a történetet, az eseményeket, Vízió és családja gondolatait folyamatosan narrálja valaki. A lila szövegdobozban létező szövegek rendkívül erősen hangsúlyozzák az eseményeket. Narratív punktuációk és kiegészítő gondolatok, amelyek a szomorúbb pillanatokat még szomorúbbá még hangsúlyosabbá teszik. A narrátorok őszinték, egyenesek és tárgyiasak, szinte spoilerezik a halált, a tetteket, mert a történet nem az okozatról szól, hanem az okokról.

És, ami tényleg felértékeli Tom King munkáját, az a kötet érettsége. A Vízió nem „képregényhez képest” érett, hanem általában érett.

Az alkotó mindenkinek mesélni akart, független attól, hogy szereti-e a szuperhősöket, a képregényeket, vagy sem. Dialógusai emberiek, nem mesterkéltek. Karakterei világosak, érthetőek, az ívek pedig logikusak és szívbemarkolóan igaziak. Nincsenek mellőzött karakterek, a tragédiából minden családtag kiveszi a részét, az anya és apa bűneiért pedig a gyerekek is fizetnek ki sokat, ki relatíve kevesebbet.

Az alkotó a kitűnő írás mellett elképesztően jól használja, „képregényesíti” az orosz realizmus drámájának elemeit, mint például a csehovi puska elvét, vagy éppen a Dosztojevszkij féle lélektani regény jellemzőit. Már az elején találkozunk a csehovi puská(kk)-val, Virginia pedig tettének következményeképpen a történet Raszkolnyikova lesz: rendszere a bűntudattól összeomlik, elkezd pszichésen leépülni.

A Vízióban valójában nincs pozitív karakter vagy hős. Áldozatok vannak. Önmaguk és egy, az élet élésének helyes módjáról készült terv áldozatai. Még akkor is áldozatok, amikor gyilkolnak, még akkor is azok, amikor bűnösök.

Minél jobban haladunk előre a történetben, annál kevésbé rokonszenvezünk Vizióval, aki a történet végére már a Bosszúálló társaival is szembefordul. A szerző inkább azt akarja bemutatni, hogyan csúszik félre egy szépreményű kiválóság élete, ha elkezdi önmagát is feláldozni valamiért, ami az istennek sem akar működni.

Tom King mesteri történetvezetése mellett nem szabad megfeledkezni a karaktereket és a cselekményt életre hívó rajzolókról, Gabriel Hernandez Waltáról és Michael Walshról, illetve a színekkel életet adó Jordie Bellaire munkájáról sem. A művészek a történethez illő tökéletes képkockákkal materializálják az eseményeket. A melankólikus megközelítések és színek abszolút átadják azt félig üres félig teli érzést, ami egy ilyen erőltetett integrációt övezhet.

A Vízió tulajdonképpen hibátlan. Persze, ha kukacoskodni akarnék, akkor hibaként rónám fel, hogy a történet vége felé, a drámai hatás érdekében mesterségesen nagyra növelték Vízió erejét, ami persze magyarázható, ám a korábbi történetek alapján minimum támadható. Engem ez zavart, de abszolút nem vagyok biztos abban, hogy ez hiba lenne.

A Vízió kifejezetten egy olyan képregény, ami nem csupán rajongóknak szól, hanem mindenkinek, akit érdekelhet egy „robot” története, aki emberré akart válni. Bár kétségtelen, hogy úgy a szép, ha ismerjük a karakter alapjait, ez a kötet azoknak is roppant tanulságos lehet, akik magasról tesznek a szuperhősökre. Ez a képregény egy nagyszerű, de ugyanakkor végtelenül szívszorító történetet rejt univerzális tanulsággal, ami a letétele után még órákig a hatása alatt, kedvetlenül tartja az olvasó,  Bár pozitív a végkifejlet, mi mégis szomorúak maradunk a cselekmény miatt, mivel ott maradtunk Vízióval. A szintezoiddal, aki ember akar lenni, pedig jobb is lehetne ő annál.