A The Boys 2. évada újra elseggeli a szuperhősideákat és szétfejeli a kamu PC-t

Garth Ennis 2006 és 2012 között futott The Boys képregényéből készült Amazon sorozat első évada valódi lélegzetvételként hatott a piacot uraló szórakoztató, ám sematikus szuperhősmozik között. A történet pár exkatonáról és egy lúzerről, akik módszeresen tapossák ki az inkább felelőtlen és sokszor gonosz celebként mint hősként szuperáló szuperemberek belét egyszerűen az a popkulturális gyomormosás, amire szükségünk van ebben a fene nagy, nyálkás, uralkodó hősidealizmusban. Ugyan az MCU inkább idealista, kissé meseszerű, profin kimért hatásmechanikával működő hőssztorijainak bőven megvan a helye a műfajt kedvelők szívében, de ez is csak olyan, mint az alkohol: ha sokat iszol belőle, zokogva fogsz okádni a WC-n – bár ennek így semmi értelme és egy kicsit erőltetett is, de az helytálló, hogy minden fő- és alműfajra ráfér az újítás, a perspektíva, aspektus váltás.

Ezt már a képregény írók és rajzolók is felismerték. Ennek a folyamatnak köszönhetők a képregénykorszakok kategorizálása is (arany, ezüst, bronz és modern kor), hiszen minden korszak változtatott ezt-azt a koncepción. A teljesség igénye nélkül Alan Moore, Frank Millar, Grant Morrison, Michael Bendis és Garth Ennis (és sokan mások) azok, akik a saját műveikkel új irányba állítják a szuperhős koncepciót, dekonstruálják a szupikat. Vicces, mert a valóságban ők a The Boys. A fiúk, akik antitéziseikkel lerombolják az összenyálazott, „mindig jó, de ha szar alak, a nap végén akkor is tökéletes” képregényes hérosz-ideákat, felgyújtják a nekik állított katedrálisokat, helyettük pedig valami valóságosabbat, húsabbat, vérebbet teremtenek. Az eszképista olvasó pedig kapja be. Meneküljön a valóságból egy szarabb valóság-alternatíva, ahol a hősei is szar alakok.

Így forgatta ki önmagukból a szuperhősöket a Watchmen-képregény

Az öregebbek művei reflektálnak az elkészültük idején aktuális közéleti-társadalmi kérdésekre, jelenségekre; az alternatív történelmi kontextus miatt némi távolságtartással. Garth Ennis The Boys-za azonban egy nüansznyival másabb. Ő a mába rakja bele hősdekonstrukcióját, ő a mi valóságunkba képzeli ezeket a „szuper-mozgáskorlátozatlan” embereket és a mi kulturális valóságunk szabályai szerint alakítja a sorsaikat.

Eric Kripke pedig ezt tökéletesen látja, érzi, és úgy ráharap az adaptációs folyamat közben, mint az éhes óvodás a lecsókolbászra egy elmaradt reggelivel és ebéddel a háta mögött.

S itt meg kell megkövetnem magam és revideálnom a véleményem, ugyanis a The Boys első évadáról szóló kritikámban azt írtam, hogy túlzás lenne azt állítani, hogy ilyenek lennének a hősök a valóságban. Tévedtem. Mert ma a celebritás- és influenszer-járvány közepén, akkor, amikor imázsnak áll a világ, és a kövér tempót a „Kapitalisto” vállalati metálbanda diktálja, a The Boys az a sorozat, aminek a koncepciója egy megalapozott víziója annak, hogyha léteznének szuperemberek, milyenek lennének ők. És pont ezért nem számít, hogy a második évad sem elégíti ki az elvárásokat, a cselekménnyel kapcsolatos prekoncepciónkat, mert az irány, amibe halad a maga abszurd profán, vitriolos módján, egyszerűen fantasztikus.

Az aktuális szezon sztorija időben kicsit később veszi fel a fonalat az előző évad záróepizódjához képest. Butcher bujkálni kényszerül, miután a nyakába varrják Stillwell (a Vought vezér) meggyilkolását. A fiúk továbbra is próbálják kiiktatni a Voughtot és a Heteket. Hughie és Annie (Starlight) megpróbálják nyilvánosságra hozni Vought szuperhősszériumát, a Compound V-t a sajtón keresztül. Közben megjelenik egy szuperterrorista is a porondon, aki történetesen Kimiko testvére. Emellett a srácok új nyomokra bukkannak. Látogatást tesznek egy privát intézetben, ahol felnőttekből próbálnak szuperembert csinálni. A-Train-t kizárják, mert az előző évados sérülése után nem bírja a tempót és titokban azért, mert fekete, Deep pedig szektázgat, sok üdítőt kínálnak neki, és nagyon meg akar változni, a Vought meg mindenképpen szeretne beszivárogni az államháztartásba szupijain keresztül. Megjelenik Lamplighter, a Hetek egyik ex tagja, Mother’s Milk nyaka köré egy hatalmas pénisz csavarodik, egy ízben a srácok motorcsónakostól rongyolnak bele egy bálna gyomrába, de főműsorszám nem ez, hanem az új Szuperhős, Stormfront. Az új játékos mesterien manipulál, mellékállásban náci, de kit érdekel, ha szótért a tömeggel és van haszon belőle.

A második évad során rengeteg minden történik és a cselekmény gőzmozdonyként (vagy A-Trainként hahaha) halad előre, de a koncepció még mindig nem az, hogy Billy Butcher és a slepp faszkivan alapon elkezdi módszeresen levadászni a hősöket. Ezt sokan szeretnék látni, viszont amit ehelyett kaptunk, az sokkal kimunkáltabb, izgalmasabb és érdekesebb.

Az aktuális szezon fináléja után kifejezetten örülök, hogy a hősök nem hősködtek, csak járkáltak a jelmezükben, sokszor lefőtt bennük a kávé, illetve annak is, hogy az akció sem kapott akkora hangsúlyt. Az új szezon inkább épít a drámaibb csavarokra, illetve az alkalmi, de elbűvölően abszurd erőszakra (motorcsónakkal behajtani egy bálna gyomrába, vagy például nyakig véresen dugni egy hulla mellett, aminek a fejét percekkel előtte nyomták szét tenyérrel, de a hirtelen szétrobbanó fejek is szimpatikusak voltak). Persze az erőszakosság még így is jóval több, mint az első részben volt, de még mindig nincs annyi akció, mint amennyit egy szuper erős emberekkel operáló sorozattól várnánk.

Szerencsére ennek a hiányát abszolút nem fogjuk érezni, mivel a cselekményben van fordulat elég. Ezek sok esetben valami élményszerűen profán jelenet(sor) kíséretében érkeznek, amitől az mimikánk undorra vált, de közben erőteljesen bólogatunk, hogy „na, így kell ezt csinálni”.

Még akkor is, amikor az évad zárójelenetében, Homelander letolt gatyával maszturbál egy felhőkarcoló tetején állva és azt kiabálja, hogy ő megtehet bármit.

Egymásutáni akciószekvenciák helyett az évad inkább a szereplőkre fókuszál. Amíg az első évad egyfajta enumerációja volt a The Boysnak, addig ez a szezon jobban elmélyíti magát a karakterépítésben, amit kiválóan csinál. Minden profán vicce és arcpirító jelenete mellé ad némi szeletet a főszereplők jelleméből, mesél róluk, kibontja őket, akik aztán olyan íveket kapnak, amilyeneket egy ilyen sorozattól nem várnánk, de remek, hogy itt vannak.

A második évadbon érezhető, hogy a készítők nem akarnak egy bitben kategorizálni. Szereplőket árnyalják és még a rosszfiúk zömével is megértő, de nem csinál mindegyikőjükből vállalati áldozatot. Megtudjuk, hogy Franchie miért akarja ennyire megmenteni Kimikót, Mother’s Milk miért ellenséges Franchie-vel. Kimikó múltját is megismerhetjük a testvérén keresztül. Butcher személyisége és habitusa újabb árnyalatokat kap a feleségén és az édesapján keresztül, Maeve-ről igazából az érzelmeivel sarokba szorított hős, aki próbálja óvni a szeretteit, Starlight pedig kénytelen gyilkolni, ami szintén komplexebbé teszi a karakter jellemét.

Kitűnően pozicionálja a hősöket és álhősöket az évad, ilyesformán nem igazán van benne parlagon hagyott karakter, de van a cselekmény miatt mellőzött karakter. Ilyen Deep és A-Train is, akikkel az évad nem foglalkozik túl sokat, viszont elkezdi velük építeni a vélhetőleg harmadik évadban szembejövő új problémás tényezőket. A profi pozicionálás leginkább Hughie-n érződik. Bár van neki drámája Butcherrel és Starlighttal, mégis úgy tűnhet, hogy alulírt, pedig ha valaki, ő pont nem az, hiszen ő – az egyik epizód önreflexív hasonlata szerint az a fazon, aki pornófilmekben csak nézi a dugást, de nem vesz részt benne (a cuck).

Hughie funkciója ebben az évadban körvonalazódik a legjobban: amellett, hogy ő a „cuck”, ő az egyszerű erkölcsi-morális horgony, vasmacska, aki az emberség kikötőjében tartja a srácokat.

Bár az évadban még mindig Homelander az anyakomplexusos, szeretetfüggő, emocionálisan infantilis, egyszerre pszicho- és szociopata főgonosz, akinek a népszerűsége ebben a fiktív világban Jézuséval egyenlő, nem ő az évad legrosszabja, hanem a debütáló Stormfront: az első, igazán tenyérbemászó álszuperhőse. A karakter ívelése Kripkééktől bravúros. A sorozat pillanatok alatt csinál a szimpatikus, a vállalatnak és a marketing PC-nek be-beszólogató véleményvezérből egy trumpi retorikát használó tömegmanipulátort, szó szerinti nácit, akinek tényleg náci céljai vannak és akit öröm nézni, miközben meglincselik. Természetesen a két a fasisztoid karakter pillanatok alatt egymásra talál, hiszen Homelander újra megtalálja Stormfrontban azt a pótanya karaktert, akit vígan kefélgethet olyan erőszakosan, amennyire csak lehet.

Az évad cselekményének másik új szereplője Lamplighter, mint Franchie ősellensége, a piromániás ex-Vought szuperhős, akit sajnos nem túl gyorsan kiírnak az évadból, de remélhetőleg a következőben visszatér, mivel már a kevés játékidejéből kiderül, hogy bőven van tűz (ismételten haha) a bűnbánó karakterében. Őt Shawn Ashmore alakítja, aki voltaképpen az ellenkezőjét játssza az X-Menben megformált Jégember karakterének (Jó nézni a kontrasztot). És mert Mr. Ashmore kifejezetten működik ilyen jellegű szerepekben.

Ahogy az előzőben, úgy ebben az évadban is szinte mindenki nagyszerű színészi teljesítmény nyújt a sorozatban.

Aya Cash brillírozik Stormfrontként, Karl Urban annyira menő a túltolt brit utcai akcentusával, hogy az évad után minden „fuckin’ diabolical” lesz, és mindenkit „cunt” -nak hív a néző. Homelandert alakító Antony Starr zseniális (A kémia tökéletesen működik Aya Cash-sel). Tökéletesen azonosul a karakterével és minden mimikájával egyszerűen hibátlanul adja át ennek a pszichózisos álhősnek érzelmeit, amit az írók ebben az évadban már azzal is megfejeltek, hogy ez a Superman-antitézis megpróbál apa lenni.

A második évad nem csupán egy szórakoztató, véres fekete komédia, de egy szerzői szócső is, amin keresztül a készítők minden káros kulturális és társadalmi folyamatot kicikiznek a maguk abszolút nem tolakodó módján

A The Boys egy tényleg kiváló a társadalmi, politikai és kulturális reflexió, egy 2020-as, szimbolikus korszatíra.

Nincs olyan ma nagyszínpados, fontos ideológia, vagy kulturális jelenség, amit ne pécézne (haha) ki magának a The Boys. Áthallások tömkelege – Kripkééknek ez az évad egy színpad volt, amin állva némi szimbolikával, egy-két direkt mondattal elmondhatták a véleményüket úgy általában mindenről, ami ma jelen van a nyilvános kulturális és politikai diskurzusban. A készítők derűs jókedvvel beszólnak a hollywoodi és vállalati tókenizmusnak (tokenism): a homoszexualitás üres kihangsúlyozásának a filmekben, a vállalati látványfeminizmusnak. Isteni, ahogy Stormfronton keresztül bemutatja az évad a vállalati képmutatást. Azt, hogy a külső kommunikációjával szembemenve a mammutok könnyedén viszik a hátukon egy echte nácikat is, ha azok nyomtatják a lóvét. Hogy a nagy sokszínűséget hirdető és ünneplő trendek nettó álszent pózok egy jól kihangosított színpadon. Kritizálják a tömeg együgyüségét, azt, ahogy az emberek bedőlnek a hangzatos szólamoknak, hogy mennyire manipulálhatók a közösségi médián terjesztett véleményüket megerősítő információk, mémeken keresztül. Bemutatja a személyi kultusz valóságtorzító hatásait.

A The Boys második évada egy csodálatos, friss politikai-társadalmi szatíra is, ami anélkül kritizál hatásosan, hogy tolakodna bármilyen, általa helyesnek ítélt ideológiával.

Kritikái minden oldalt céloznak és abszolút finomak, sokszor egy-egy félmondat az, ami iszonyatosan erős az adott a kontextusban, ahol és amiért elhangzik és ha nem figyelünk, vagy nem vagyunk képben vele, észre sem vesszük a fricskát. Bónuszként pedig kíméletlenül ekézi a hollywoodi szuperhősfilm gyártást, a DCEU snyderi vízióját és a “Girls get it done” Vought-féle álfeminista reklámmal orron koppintja a Bosszúállók Végjáték nagy csajos jelenetét (ami azért egy kicsit visszás, mivel az évad végén Kripkéék egy nyersebb, kevésbé mesterkéltebb, de lényegi részében az MCU-val megegyező girl powerrel „kezelik” a Stormfront problémát).

Bár összességében elmondható, hogy a The Boys talán az évtized egyik legjobb sorozata, közel sem hibátlan. A problémái pedig azon a szinten, amin ő van, egészen amatőr, logikai hibának tűnnek, de szerencsére kb. egy valóban szembetűnő logikai vérszegénységben szenvedő jelenet van benne. Ebben egy halandó szúr szemen valakit, aki elméletileg sebezhetetlen. De ettől eltekintve a The Boys második évada fenomenális, átgondolt és jelenleg az egyik legszórakoztatóbb sorozat a piacon, aminek a fent említett butasága mellett maximum az róható a nyakába, hogy a szupererős emberek nem szuperembereskednek eleget.

Erős cselekmény, nagyon egyedi tónus, elképesztően jó karakterek és bátor. Amit vállal, azt maximálisan adja, egyedi stílusával, tónusával pedig messze kiemelkedik a hasonló műfajban létező társai közül. Kripke nagyon ért a sorozat készítéshez, túl kevés munkát kap, pedig a fazon – elnézve a The Boyst – „nem szarral gurigázik”.