A Holdkelte Stúdiónak köszönhetően újabb Tini Nindzsa Teknőcök-képregény jelent meg magyarul. A visszatérésük örömteli, de lehetett volna erősebb is. Képregénykritika.
Ha a legszürreálisabb alapötletből kiinduló franchise-okról listát akarnánk készíteni, biztosan nem mehetnénk el a Tini Nindzsa Teknőcök mellett. Kevin Eastman és Peter Laird a ’80-as évek népszerű képregényeinek (Daredevil, Új mutánsok, Ronin) paródiájaként képzelte el az emberszerű, Manhattan csatornarendszerében élő, folyton folyvást pizzát fogyasztó mutáns teknősbékákat, akiket egy patkány, Szecska mester képez ki a keleti harcművészetekre és a gonosz elleni harcra. Eastmanék kölcsönökből és némi adóvisszatérítésből érték el, hogy képregényük a Mirage Studiosnál 1984-ben útjára induljon. Próbálkozásuk sikert aratott, de a teknőcök – név szerint a reneszánsz mesterekről elnevezett Leonardo, Michelangelo, Donatello, Raffaello – szekerét az 1987-ben induló, itthon is sokáig futó animációs sorozat lökte be igazán. Onnantól kezdve nem volt megállás: hat egészestés film, valamint számos további rajzfilm- és képregénysorozat jelent meg az elmúlt majdnem négy évtizedben (a temérdek teknőcös akciófiguráról nem is beszélve), a csapat pedig a mai napig óriási népszerűségnek örvend, külföldön és itthon egyaránt.
Így aztán egyáltalán nem meglepő, hogy a ’90-es évek Semic-sorozata, valamint a Kingpin pár évvel ezelőtti számai után a teknőcök újra megjelentek hazánkban, méghozzá az eddig amerikai Dredd-képregényekkel foglalkozó Holdkelte Stúdiónak hála. Az IDW Publishing 2011-ben elindult sorozatának első 4 számát, valamint egy 2014-es extra epizódot tartalmazó kötet egy sok részletében ismerős, mégis új eredettörténetet vázol fel: itt is egy különös vegyi anyag okozza a teknőcök mutációját, ám egy szintén megfertőződött macska, Hob miatt Raffaello elszakad a többiektől, így a csapat első küldetése az lesz, hogy az utcákat kivert kutyaként járó testvérüket megtalálják. Közben a bandavezérré vált Hob visszatér, hogy a speciális szériumot megalkotó cég megbízásából levadássza hőseinket, na meg hogy revansot vegyen a múltbéli sérelmekért.
A képregény legnagyobb baja, hogy túlságosan is komolyan veszi magát.
A legutóbbi, Michael Bay-féle filmadaptációkhoz hasonlóan itt is rengetet teret kap a tudományos-szuperkatonás-vállalati blabla (és valószínűleg így lesz ez a következő részekben is), ami probléma, mert a kardozó-poénkodó mutáns teknőcbékák hátterét nehéz komolyan venni. A legvérmesebb rajongók persze tisztában vannak vele, hogy Leonardoék nem voltak mindig olyan bohókásak, mint mostanság: az 1984-es első képregényszéria kifejezetten komor volt és erőszakos (az IDW sorozata sem lágy, de azért messze nem brutális), ennek ellenére – mind a történet, mind a karakterek szempontjából – erőteljesen parodisztikus is: elég csak abba belegondolni, hogy a keleti harcművész párjáért a patkánya igyekszik bosszút állni. De ott van a teknőcök egyik legfontosabb szövetségese, Casey Jones alakja is: a fickó – ellentétben például Matt Murdockkal vagy Bruce Wayne-nel – nem egy brutális családi tragédia miatt ragad fegyvert és válik önjelölt igazságosztóvá, hanem azért, mert sok zsarus műsort nézett a tévében. Ezek azok a finomságok, amelyek – legalábbis egyelőre – hiányoznak a sorozatból.
Ha létezik a robotszamurájokkal, más dimenziókból származó beszélő agyakkal és mindenféle egyéb őrületesen elszállt monstrumokkal felálló Tini Nindzsa Teknőcök-legendáriumnak olyan eleme, amit nem viccel el, akkor az talán az az üzenet, amit a közösségekről, a családról fogalmaz meg.
Mindegy, hogy milyen elbaltázott bumburnyák vagy, ha vannak, akikre számíthatsz és akikben magadra ismersz, máris könnyebb elviselni ezt a sötét világot.
Ez a gondolat itt nemcsak Raffaello hazatalálásában, hanem a már említett Casey Jonesszal való kapcsolatában is kifejeződik. Jones háttérsztorija alaposan felfrissül: a srác ezúttal bántalmazó apja miatt válik utcai harcossá. Mivel anyja halálos ágyán megígérte, hogy nem bánik rosszul a faterral, nem üt vissza, frusztrációjában inkább az utcán tesz igazságot. A tehetetlenség miatt kilakult düh hozza őt közös nevezőre Raffaellóval, aki amnéziája miatt válik zaklatottá. Együtt képesek megbírkózni sanyarú életükkel – kár, hogy ezt a felismerést a mű kissé túlbeszéli, szájba rágja, mert így azt is elrontja, amiben igazán jó lehetett volna.
A rajzokban viszont nincs hiba: Dan Duncan darabos, kissé túlzó alakjai, a karcos, füstös utcaképek és a sötét színvilág szépen adja vissza a teknőcök bandaháborúkkal terhelt nagyvárosi környezetét, ráadásul az akciókat is sikerült látványosan és fantáziadúsan megkomponálni. Éppen emiatt a gyerkőcök valószínűleg nagy lelkesedéssel fogják forgatni a kiadványt – és hát inkább ezt válasszák, mint a legutóbbi mozifilmeket, mert hiányosságai ellenére is messze jobb élmény, mint azok a stílustalan, Megan Foxnak nevezett próbababával megtámogatott fércművek.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
