R.F. Kuang a Mákháború folytatásában, a Sárkányköztársaságban nemcsak az első résszel elkezdett sztorit szövi tovább, hanem múltbeli eseményeket is feltár, ezzel magyarázva, gyakran teljesen új megvilágításba helyezve fiktív világa történelmét. Könyvkritika.
Zsin a Nikara Birodalmat sújtó harmadik mákháborúban rengeteg borzalmat látott, és maga is borzalmas dolgokat művelt. Az átélt szörnyűségek és veszteségek után a lányt már csak a bosszú élteti: meg akarja ölni a császárnőt, aki elárulta a népét, amikor összejátszott régi ellenségükkel, a Mugeni Föderációval. Hogy célját elérhesse, Zsin a sámánjaival együtt csatlakozik a Sárkány hadúrhoz, aki harcba száll a császárhű erők ellen, hogy lerombolja a régi rendet, és egy köztársaságot hozzon létre. A polgárháborúban aztán a hadiszerencse forgandónak bizonyul, a főszereplőt pedig egyre több kellemetlen meglepetés éri, és egyre valószínűbbé válik, hogy a dolgok nem úgy fognak alakulni, ahogyan ő szerette volna.
A Sárkányköztársaság szövege stílusát tekintve ugyanolyan szikár, mint a Mákháború, ugyanakkor egyértelműen összeszedettebb és letisztultabb, mint az első rész.
Noha a felvezetés ezúttal is elég hosszúra nyúlik, azt követően ebben a kötetben már nincsenek feleslegesnek ható részek, így semmi nem akasztja meg a cselekményt, és végig gyorsan pöröghetnek az események. Ez a feszített tempó viszont azt eredményezi, hogy az írónő nem igazán tud a karakterekkel foglalkozni, így a főszereplő fontosabb emberi kapcsolatait csak elnagyoltan mutatja be, és az előző kötet több mellékszereplője is teljesen elsikkad ezúttal.
Ellenben a világépítésre szerencsére ebben a részben is nagy hangsúlyt fektet a szerző.
Ezúttal jobban megismerjük a Nikara Birodalmat és annak történelmét, emellett pedig végre többet megtudhatunk az első kötetben csak emlegetett heszperiaiakról. Az európaiakról mintázott néppel a gyarmatosítás tematikája is megjelenik a regényfolyamban, szerencsére egyáltalán nem patetikusan és nem is egy modern értelmezésben. Persze egyértelműen benne van a szövegben szinte minden, amit ma a gyarmatosítás árnyoldalának látunk, ugyanakkor Zsinnek az idegenekkel szembeni ellenszenve elsősorban személyes indíttatású, másrészt a főszereplő ugyanúgy lenézi a heszperiaiak kultúráját, ahogyan ők a nikarákét. Igaz ugyan, hogy a külföldiek alapvetően negatív szerepet kapnak – és egy kivételtől eltekintve negatív figurák is –, ennek ellenére egyáltalán nem arról van szó a könyvben, mint sok hasonló témájú műben: nem szimplán a klasszikus civilizált-barbár sémát kifordítását kapjuk, amelyben a nyugatiakat egységesen gonosznak, a másik népet pedig ártatlannak ábrázolják.
A kelet-nyugat kulturális ellentétének megjelenése mellett tartalmilag két fontos dologban különbözik ez a könyv az elődjétől: egyrészt abban, hogy ebben a mitikus szál háttérbe szorul, másrészt pedig abban, hogy megjelenik benne a szerelmi szál.
Az istenek birodalmában tett látogatások és a sámánmitológia bemutatása a Mákháborúban központi jelentőségű volt, a folytatásban viszont alig-alig fordul elő ilyesmi. Ezúttal inkább csak a különleges sámánképességek birtoklásának és elvesztésének a kérdésével foglalkozik az írónő, így ez a rész jóval „földhözragadtabb” az előzőnél. Ez a változtatás mindenképpen sajnálatos, hiszen R.F. Kuang könyvsorozatát éppen a kínai mitológia feldolgozása teszi érdekessé és egyedivé, viszont legalább történetileg indokolható – ellentétben a romantikus vonulat beleszövésével.
A kínai történelem legsötétebb időszakaiból merít a Mákháború
Kifejezetten üdítő élmény olyan regényt olvasni, amelynek írója felismerte, hogy ha a történet nem igényli, akkor nem feltétlenül szükséges egy románcot beleerőltetni
– jegyeztem meg tavaly az első kötetről szóló kritikámban. De mivel éppen ezt értékeltem a Mákháborúban, kifejezetten csalódást okozott a Sárkányköztársaság az elég elcsépeltnek ható szerelmes sztorijával, ami ráadásul nem is lett igazán kidolgozva, és így a végkifejletben történtek nem tűnnek eléggé megalapozottnak. Talán a trilógia harmadik kötete segíthet utólag értelmezni, helyére tenni bizonyos dolgokat, de még ha így is lesz, az sem feltétlen tudja megmenteni ezt a gyenge mellékszálat.
Ha pedig elfelejtjük a Mákháborúval való összehasonlítást, és önmagában nézzük a Sárkányköztársaságot, akkor azt lehet mondani, hogy a regényt a hirtelen fordulatok áradata jellemzi.
Függetlenül attól, hogy számít-e az ember ezekre a csavarokra – és persze van nem is egy, ami azért nem annyira váratlan –, egy ponton túl már túl sok olyan momentum van a szövegben, amikor az olvasónak azzal kell szembesülnie, hogy „valójában nem is így van, hanem épp ellenkezőleg”. Az első rész történéseinek magyarázatából egy idő után annak teljes átértelmezése lesz, és a jelen eseményeit is egyre jobban eluralják az olyan lelepleződések, amelyek más megvilágításba helyezik azt, ami korábban lezajlott. Így viszont a fordulatosság fokozatosan megszűnik érdekes lenni, és az olvasó egyre inkább azt érezheti, hogy pusztán azért van, hogy a könyv gyengéit így elfedve próbáljon meghökkenteni a szerző.
Összességében a Sárkányköztársaság egy felemásra sikerült folytatás. Az első kötet bizonyos hibáit kiküszöböli, ugyanakkor hiányoznak belőle a Márkháború bizonyos erényei is.
Nem rossz annyira a könyv, hogy feltétlenül elvegye az ember kedvét az utolsó rész elolvasásától, mindenesetre a harmadik résznek ezek után igazán nagyot kell szólnia, hogy meg tudja menteni a trilógiát.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
