Alice Winocour (az Oscar-díjra jelölt Mustang forgatókönyvírója) harmadik rendezésében a család és karrier közti vékony egyensúly megtartását járja körül egy női asztronauta történetén keresztül. A filmet először 2019-ben a Toronto-i Filmfesztiválon mutatták be, ahol a zsűri külön díjjal jutalmazta a filmet, a főszereplő, Eva Greent (Penny Dreadful) pedig az egyik legrangosabb francia filmdíjra, a Césarra jelölték a szerepért. Ígérem, hogy visszatérek filmkritika.
Sarah Loreau (Eva Green) az egyetlen női tagja az európai űrprogramnak, ami rengeteg idejét veszi el. De élvezi, hisz gyerekkora óta asztronauta akart lenni és egyszer felmenni az űrbe. Az álom valóra válni látszik: Sarah-t beválasztják a Proxima-programba. Egy nehéz döntés választja el a fantasztikus lehetőségtől: majdnem egy évre otthon kell hagynia lányát, Stellát (Zélie Boulant-Lemesle).
Winocour ezzel a filmjével becsatlakozott az utóbbi időben megjelent női asztronautákat és űrhajózáshoz köthető nők történeteit feldolgozó alkotásokhoz. A nemrég Netflixen debütált A távolban (Away) sorozathoz hasonlóan az Ígérem, hogy visszatérekben az űrhajós karrier és az anya bűntudata – otthon kell hagynia gyermekét – kerül középpontba. Emellett a Lucy az égenben megjelent Földön kívüli léthez való vonzódás, sőt az űrrel való lelki egyesülés itt is megidéződik, de nem ezé a főszerep.
Winocour az űrbe tartó asztronauta kerettel csak az anya karrier és gyermeke közti őrlődést járja körül.
Így ne várjunk a filmtől tudományos magyarázatokat vagy űrbeli veszélyek taglalását annak ellenére se, hogy az űrhajós kiképzést már-már dokumentarista módon követi le a kamera.
Sarah kiképzése egyfajta fejlődéstörténetként is értelmezhető. Az európai űrprogram egyetlen női tagjaként folyamatosan bizonyítania kell; ezért felvesz egy nulla érzelmet kimutató, a végletekig elmenő munkatempót, hogy még véletlenül se vegyék semmibe férfi kollégái. A stratégia be is jön, ugyanis a macsó amerikai parancsnok Mike (Matt Dillon) néhány „nőt kímélő”-leszerelése után Saraht elismeréssel jutalmazzák fáradalmaiért. A történet előrehaladtával Mike-ról és az orosz utastársakról bőven kiderül, hogy nem azok a szexista öntelt alakok, akiknek elsőre tűntek, sőt empátiát is tanúsítanak Sarah lánya iránti aggodalmáért.
Míg szinte gond nélkül teljesít minden tesztet és terhelést, úgy épül le a kapcsolata lányával. Majd ennek hatására kezd el repedezni az a munka is, amit felépített az űrprogramban; Sarahnak rá kell jönnie, hogy lánya az Akhilleusz-sarka, személyiségének azon pont, melyen keresztül legyőzhető.
Sarah és Stella kapcsolata a kiképzéssel szemben egy dekonstruktív folyamat, melyet Winocour letisztult jelenetekben és képekben bont ki.
A film legelején beszédes már Zélie Boulant-Lemesle (Stella) melankolikus tekintete, amely mindig irigykedve és vágyakozva figyeli a szüleikkel együtt játszó kortársait. Az ilyen – mondhatni – egyértelmű, rögtön levágós jeleneteknél izgalmasabbak az épphogy felbukkanó apró mozzanatok, mondatok vagy kitartott képek. Stella megkérdezi Saraht, hogy előbb fog-e meghalni, mint ő; sajtótájékoztatókon egyszerre látja kiemelten fontos, már-már hős embernek és tőle messzire sodródott lénynek az édesanyját; majd nem hajlandó édesanyjával a közös nyelvükön, franciául beszélni, csak a német apa nyelvén, aztán már semmilyen nyelven se.
Sarah-val együtt akkor döbben rá a néző a megromlott kapcsolatra, amikor azok már direkt módon kimondásra kerülnek: a be nem váltott ígéretekkel való szembesítés (ennek fényében kettős a film magyar címe, hisz nem csak egy anyai ígéretet, hanem a bizonytalanságot is hordozza), a kislány életének nem első kézből megélt pillanatai. Az anya-lánya kapcsolat dekonstrukciója a baikonuri karanténban teljesedik ki, amikor egy plexifalon és mikrofonon keresztül próbálják meg felvenni egymással a kapcsolatot a kilövés előtt. Sarah ekkor döbben rá, hogy hiába a sok remek eredmény a teszteken és a napi 15 km futás, ha ott van a le nem küzdhető gyenge pontja, a gyermeke iránt érzett szeretete. Eva Green szavak nélkül is átélhetően hozza az űrutazás és a Stella miatt érzett bűntudat közti őrlődést. Mellé gond nélkül felér Zélie Boulant-Lemesle, aki a szorongó, anyja után vágyó gyermeket a legnagyobb természetességgel hozza a vásznon, akár egy közeliben, akár egy telefonbeszélgetésen keresztül látjuk épp. Kettőjük közös játéka nélkül nem is lenne olyan drámai és érzelemdús Winocour filmje.
A megindító jelenetek ellenére az Ígérem, hogy visszatérek pozitív üzenettel zárul.
Wanicour család vagy karrier kérdésben nem teszi le voksát egyik oldalon se, hanem az egész filmre jellemző nyugodt, lassú terelgetéssel vezet rá arra, hogy a kettő közötti egyensúlyt mi döntjük el, és mi is valósítjuk meg.
És ennek a megvalósításnak nem feltétlen kell áldozathozatallal járnia, legalábbis olyannal, amelybe belerokkanhat az ember. Az odavezető út nem egyszerű – ezt Winocour filmje tökéletesen bemutatja –, de nem is muszáj totális áldozathozatallal és szenvedéssel végződnie.
Az Ígérem, hogy visszatérek egy csendes, nyugodt film, amely nem szájbarágósan magyarázza el a karriert építő anyák kálváriáját. Ebben a ráérős, elmélázós tempóban is megvan az az izgalom, amellyel várhatjuk a film végkifejletét, miszerint sikerül-e Sarahnak valóra váltania régi álmát és megbékélni lánya elengedésével.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
