Na, ki a faszagyerek? Bloodshot az!

Noha még az év bő háromnegyede hátra van, egy dolog már biztos: a Vin Diesel főszereplésével készült Bloodshot film az év egyik legnagyobb bukása lesz. Persze a most is izomtrikóban feszítő akcióhős számára különösen rosszul jött ki a lépés, hiszen alig egy héttel a film bemutatóját követően – a koronavírus járvány következményeként – be is zártak a mozik. Ám az a szomorú igazság, hogy ha ez nem következik be, akkor sem várhatott volna nagyobb sikert. Hiszen amellett, hogy a Valiant karakterei egyelőre messze nem olyan ismertek, mint a DC és Marvel hősei, illetve, hogy Diesel szinte minden önálló (nem Halálos Iramban film) próbálkozása megbukott, a Bloodshot még csak nem is egy igazán jó vagy izgalmas film. Egy színtelen-szagtalan, erősen direct-to-DVD hangulatú, sablonszerű akciófilm. Ám, hatalmas hiba lenne, ha a filmet látva lemondanánk az azzal egy időben, a Goboo Kiadó Valiant sorozatának harmadik tagjaként megjelenő Bloodshot – Boruljon lángba a világ kötetről is. És mivel egy új hős bemutatkozásáról van szó, így természetesen érthető/olvasható az első két rész ismerete nélkül is (persze a magunk részéről azokat is nagyon ajánljuk).

A képregény ugyanis minden téren a filmadaptáció totális ellentéte.

Bloodshot (vagy ahogy egy hazai képregényes fórumon találóan elnevezték, Véres Gyurka) egy holtából feltámasztott, nanorobotokkal felturbózott tökéletes katona, aki iszonyú dühös, amiért kihasználták és hamis emlékekkel manipulálták. Le sem tagadhatná, hogy a 90-es évek extrém szinten túltolt és nagyon komoly (anti)hősei – mint Spawn, Deathstroke vagy Azrael – brutálisan halálos kompániájának tagja. Természetesen a most megjelent kötet nem a kezdetektől, hanem a 2012-es reboot indulásától veszi fel a fonalat, de az alapok nagyjából változatlanok maradtak.

Kíméletlenül szórakoztató a kegyetlen vizigót Vasember bemutatkozása

A kötet az újkori Bloodshot első négy füzetét tartalmazza, amelyekből megismerhetjük a karakter újragondolt eredettörténetét. Vagyis azt, hogy miként döbben rá arra, hogy az egész élete és minden küldetése hazugság volt. Lényegében egy bosszúhadjárat első fejezete ez: egy vériszamós, megállíthatatlan tempójú, kegyetlenül brutális és brutálisan látványos bosszúhadjárat. És, mint ilyen, egy hatalmas hiba van vele: túlságosan hamar a végére érünk. Nem pusztán azért, mert az egész alig 100 oldal, hanem azért is, mert Duane Swierczynski író veszettül feszes iramot diktál. A Bloodshot egy zabolázatlan, faltól falig tartó akcióorgia, amely remekül idézi meg a 80-as/90-es évek kultikus akciófilmjeinek hangulatát. Nem nosztalgia-tripről, vagy öncélú utalásokról és fan-service halmozásról van szó, hanem csupán arról, hogy

Bloodshotot olvasva pont az az élményünk, mintha az egyik kedvenc VHS akció-eposzunkat néznék újra, szemkápráztató HD felbontásban.

Swierczynski egy másodpercre sem teketóriázik. Már az első oldalakon tökön ragadja az olvasót, hogy aztán egy vágtató vadkan iramával rángassa végig a sztorin. Ebből kifolyólag nincs is sok ideje – pláne nem üres pillanata –, hogy igazán elmélyüljön a szereplőinek a lelkében. Ám ez érezhetően nem is az a sorozat, amelyet a gondosan kigondolt karakterdrámák miatt fogunk majd szeretni. Ez viszont nem jelenti azt, hogy Swierczynski ne tudná: egy történet gerincét és lényegét, mindig a karakterek jelentik. A Bloodshot a féktelen akciói között is sikeresen vezeti fel a címszereplőt és társait. Noha a cselekmény egészéhez hasonlóan a karakterek is egyelőre főleg akciófilmes toposzokból épülnek fel, de tiszta, érthető motivációkkal bírnak, amelyek szépen meg is ágyaznak a későbbi, érezhetően komolyabb kifejtésre is kerülő konfliktusoknak. Swierczynski tökéletes tempóban és felépítésben kezdi Bloodshot újkori sagaját.

Jóllehet, hogy felismerhetően építkezik a VHS korszak akciófilmjeiből, egy percre sem érezzük úgy, mintha azok megfáradt utánlövését olvasnánk.

A Bloodshotról sok mindent lehet elmondani, de hogy bármilyen értelemben is a fáradt lenne, azt semmiképpen sem. Mindeközben pedig szerencsére sikerül elkerülnie a 90-es évek radikálisnak és nagyon komornak szánt, sötét tónusú képregényeinek ma már kínosnak számító komolykodását és röhejesen pózer attitűdjét. Mint a folyamatosan búsuló hősök, vagy a túlzásba vitt fegyver -és páncélmánia. A Bloodshot nem veszi magát túlságosan komolyan, és olykor nagyon morbid/fekete humorral operál.

Bravúrosan sikerül azt is megoldania, hogy a szupererős, szuper legyőzhetetlen főhős ne ölje meg a feszültséget sem. Hiszen papíron Bloodshot szinte bármire képes, és mivel az elkapására küldött zsoldos-pribékek általában esélytelenek ellene, így a túlcsorduló erőszak ellenére is hamar unalomba fulladhatna az egész. Hiszen, ha a főhős számára nincs kihívás és veszély, akkor az ellenfelekhez hasonlóan az izgalom is hamar elhal. Ám a címszereplő még csak most kezd öntudatra ébredni, és kiismerni a testében lévő nanobotok képességeit. Ráadásul szinte az első füzet első pillanatától folyamatosan menekülnie kell – csak ebben a számban háromszor végeznek a szuperkatonával. Így az erőviszonyok is szépen ki vannak egyenlítve.

Manuel Garcia és Arturo Lozzi rajzolók pedig tökéletes bűntársai Swierczynski-nek. Előbbi plasztikus, részletgazdag (és Ian Hannin-nak köszönhetően) kirobbanó színvilágú képei elképesztően látványosak. Különösen, amikor valaki darabokra szakad, ami nem egyszer megtörténik. Utóbbi propaganda posztereket idézően idilli képei pedig remek kontrasztot képeznek hősünk mű-emlékei és a valóság kíméletlensége között.

A kettőjük lenyűgöző vizualitásának és Swierczynski cselekményének köszönhetően a Bloodshot képregény mondhatni filmszerűbb élmény, mint a karakter színtelen-szagtalan mozifilmes debütálása volt.

A Valiant gyűjtemény harmadik kötete ismét bizonyította, hogy igenis helye van a DC és Marvel gyűjtemények mellett, hiszen képes valami olyat nyújtani, amit a két „nagy” nem. Ez esetben egy brutálisan szórakoztató, vicces, de nem parodisztikus és kiemelkedően látványos vérfürdőt. A Bloodshot – Boruljon lángba a világ egy tökéletes vasárnap délutáni képregény, amelynek az egyetlen problémája, hogy – tekintve, hogy az eleve bizonytalan magyar piacot most a koronavírus is húzza – túl sokára fog érkezni a folytatása. Azt hiszem, erre a fajta képregényre szokták sznob körökben azt mondani, hogy „igazi bűnös élvezet”. Én csak annyit mondok: fasza. Nagyon fasza.