A láthatatlan ember (The Invisible man) nem egy kiemelkedő Blumhouse-horror, de kétséget kizáróan az a jólesően székben előrehajolós, magas pulzusos, idegállapotba hozós thriller, amire érdemes jegyet váltani. Még úgy is, hogy a Leigh Whannell direktorálásával készült filmben vannak ám logikai csetlések, botlások. Spoilermentes A láthatatlan ember kritika.
H. G. Wells 1897-es, A láthatatlan ember című regénye kitartóan visszhangzik az utókorban. Művének alapjai összesen tizenkilenc sorozatból és nagy játékfilmből kacsintanak vissza a mozgóképfalókra, amiből akár arra is következtethetünk, hogy Wells karaktere valamiért egy kiapadhatatlan forrás, az adaptációk zöme azonban csak az alapokat használja fel. Az éppen aktuális, szóban forgó verzió (vagy permutáció) ötlete némi szünettel már 2007-től terítéken volt, több hamvába holt próbálkozás után egy ponton a Universal szörnyuniverzumaként is ismert Dark Universe-ben. Viszont idő közben megjelent egy Múmia reboot, amivel a kritikai és nézői emésztőrendszer nem tudott mit kezdeni. A negatív fogadtatása okán a rémek filmes világát a stúdió egyszerűen kukázta, és a DCEU-hoz hasonlóan dedikált filmekben kezdett inkább gondolkodni. Itt került a képbe a Blumhouse horror- és thrillergyár, aminek a vezetői megegyezve a stúdióval több közös projektet helyeztek kilátásba. S e násznak az első gyermeke lett a Leigh Whannell (Upgrade, Insidious: Chapter 3) által írt és rendezésében elkészült A láthatatlan ember.
Whannell sztorija kitűnő érzékkel fésüli egybe a paranormális (itt értsd: kísértetjárás) horror, és a slasher feszültséggeneráló elemeit egy lényegében (ál)tudományos fantasztikumra épülő thrillerben.
A történet szerint Cecilia (Elizabeth Moss) régóta él elnyomó, erőszakos kapcsolatban a zseniális optikusnak tartott, igencsak vagyonos Adriannel (Oliver Jackson-Cohen). A nő nem bírja tovább ezt az agresszióra és pszichológiai hadviselésre épített kényszerkapcsolatot, így úgy dönt, megszökik a férfitől. Menedékre talál gyermekkori barátjánál, Aldisnál (James Lanier), ám a múlttól nem tud szabadulni, a hosszú évek alatt elszenvedett közvetett és közvetlen bántalmazások traumatizálták őt. Rettegésben tölti napjait, folyton úgy érzi, Adrian figyeli és csak arra vár, hogy elkapja őt és visszavigye börtönébe. A mindennapos rettegést egy váratlan hír töri meg: Adrian öngyilkos lett, rá pedig 5 millió dollárt hagyott. A béklyóitól megszabadult Cecillia elkezdi végre jobban érzeni magát, ám a lelkesedését csökkenteni kezdi az érzés: mintha valaki a szoba sarkából figyelné őt szüntelen. A probléma: egyáltalán nem téved.
Bár a rendező egyértelműsítő jelenetben közli (meg valójában a filmről csepegett információk is elárulták), hogy mivel is áll majd szemben Cecilia, egészen a film második feléig meg-megfogalmazódik bennünk a kérdés: mi van akkor, ha a csavar az lesz, hogy a hősnőnket valójában a túlvilágról kísérti valami vagy valaki? A direktor elképzeléseit teljes hátszéllel támogatja a kiváló operatőri munka, amely célirányosan helyezi a nézőt a Ceciliát kukkoló szemszögébe. Ezek a beállítások olyan szögeket, olyan pozíciókat használnak, amely azt az érzést kelti, mintha mi magunk lennénk a láthatatlan ember, aki éppen megfigyeli az áldozatot (igaz, érdemes megjegyezni, hogy nincs teljesen kiaknázva ez az ötlet).
Egy lassan, de biztosan haladó filmmel van dolgunk, amely nincs tele lebegő tárgyakkal, magától mozgó bútorokkal. Helyette sokkal inkább teremt feszültséget azzal, hogy a gonosz egy valóságban is létező pszichózisban fürdőző személy, aki úgy ül tőlünk másfél méterre a kanapén, megfigyelve minket, miközben mi őt nem láthatjuk. Úgy vizsgál minket, ahogy akar és azt tehet velünk, amit akar. Erre az általános félelemre épít Whannell és az operatőr is. Számos esetben az üres szobarészre fókuszáló, rögzített vagy éppen lassan mozgó kamerabeállítások arra sarkalják a nézőt, hogy keressen árulkodó pontokat, jelzésértékű mozgásokat, amelyek elárulják ezt a természetfeletti zaklatót, de a néző nem fog találni semmit. A módszer leírva a vontatottság hatását keltheti, de a film egy pillanatra sem lesz az, nem ül le még akkor sem, amikor Cecilia például kimegy a konyhából, mi pedig bámulhatjuk az üres konyhapultot. De a film varázsa és hátborzongató ereje ebben rejlik. Minden snitt vészjósló, elhiteti, hogy a bajtól és a rémülettől már csak másodpercekre vagyunk.
Szinte tökéletesen átadja azt, amit a főhősnő érezhet. Azt megfoghatatlan dermesztő, csendes pánikot, amikor tudjuk, hogy van velünk valaki a szobában, csak nem tudjuk hol és nem tudjuk, milyen közel.
Ügyes reflexió, butácska cselekmény
A láthatatlan ember tulajdonképpen a megszakadt, abuzív párkapcsolat utáni erőszakos és/vagy passzív-agresszív zaklatásnak a parafrázisa. A probléma ezzel csak az, hogy a mozinézők többsége erre nem fog emlékezni, felfigyelni, a maradék pedig nem emiatt fogja szeretni a filmet, de ez érthető. Ugyanis a láthatatlanság relatíve elrugaszkodott koncepciója és a cselekmény eltereli a figyelmet erről. Hiába alakítja Elizabeth Moss teljes hitelességgel a megtört, lelkileg és érzelmileg is megnyomorított áldozatot, Oliver Jackson-Cohen pedig egy 10 másodperces közelivel és az ez alatt produkált dühös arcmimikával hiába tudja elérni, hogy gyűlöljük, a fantasztikum és a történetvezetés leveszik a fókuszt az üzenetről. Persze Whannell így is kitűnően ábrázolja a végletekkel, hogy meddig mehet el egy, a másikat birtokolni vágyó, afelett uralkodni akaró személy. Mennyire nem ismer határokat az, aki mindenképpen el akarja taposni a másik szabad akaratát a „nélkülem csakazért sem leszel boldog, sem jól” alapelv mentén haladva. Csak ebben a típusú narratívában, olyan súlyozással, mint ami A láthatatlan emberben láthatunk, egyszerűen elvész a film ezen síkja.
Viszont – és most jön a feketeleves – A láthatatlan ember cselekménye a 124 perc második félidejében elkezd butulni. Minél előrébb haladunk a játékidőben, annál butábbá válik a forgatókönyv, és vele együtt a karakter is. A lejtmenetben Whannell munkája elkezd arra hajazni, amikor az ember inkább választja a „megteszi” jellegű, kevés munkát igénylő megoldást, mint a biztos profi, de szöszmötölőset. A narratív végeredmény pedig átgondolatlan és következetlen viselkedésminták és események halmaza. Cecilia karaktere a film második felétől egyszerűen „elveszti a fonalat”, a reakciói pedig inkább ostobákká válnak. Persze, nehéz elképzelni, hogy hogyan reagálnék arra, ha egy láthatatlan ember próbálná tönkre tenni az életem, de az tűnik mégis életszerűnek, hogy nem próbálom mindenkinek visítva, egy ujjpercnyi bizonyíték nélkül megmagyarázni, hogy halott pasim láthatatlanul a sarokból kukkol, fondorlatos tervvel rombolja le az életem, mivel tudom, hogy senki sem hinne nekem.
A narratíva szinte biztosítja azokat a szituációkat, amikkel Cecilia némi óvatossággal gond nélkül bizonyíthatná az igazát, ám ehelyett indokolatlan és ésszerűtlen döntéseket hoz.
De nem is ez a legzavaróbb, hiszen ez még megmagyarázható a trauma és a folyamatos sokkhatás okozta zavarodottsággal (bár megjegyzem, olcsó magyarázat). Az viszont nem, hogy a filmben csak akkor léteznek biztonsági kamerák, ha az a főszereplő őrültségét bizonyítják, akkor nem, amikor az ellenkezőjét, pedig a cselekményben számos esetben elárulja magát a láthatatlan ember.
De és szerencsére még a logikai bukdácsolások sem képesek megtörni a film magasfeszültségét. Probléma nélkül megbocsátjuk az inkonzisztenciát és sodródunk az árral szurkolva Ceciliának, hogy győzzön, na meg persze, hogy elégtételt vegyen. S bár a finálé kielégítő, az utolsó 5 perc snittsorozata sajnos le is rombolja a katarzist azzal, hogy lehúzza WC-n a főszerelő áldozatiságát. De még ettől függetlenül is, A láthatatlan ember egy igazán jó Blumhouse-thriller. Nem váltja meg a műfajt, nem kiemelkedő, de aki vágyik már egy jóízű, karfába markolós, lábrázós mozira, annak ez a film tökéletes választás lehet.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
