A képregény-adaptációs filmeket nem igazán lehet azzal „vádolni”, hogy felülreprezentálná a női karaktereket, pedig a szuperhősös történetek bővelkednek az izgalmas, erőteljes, és érdekes női hősökben. Vajon képes-e az Agent Carter változtatni ezen?
A képregény-adaptációs filmeket nem igazán lehet azzal „vádolni”, hogy felülreprezentálná a női karaktereket. Pedig a Marvel bővelkedik izgalmas, erőteljes és érdekes női hősökben. Más kérdés, hogy ezeket a lehetőségeket eddig nem nagyon játszották ki se a mozis, se a sorozat-adaptációkban. Vajon képes az Agent Carter változtatni ezen?
Miután véget ért az Agents of S.H.I.E.L.D. második évadának fele egy rövid leállás után a Marvel csak egy Ant-Man teaserrel és néhány Age of Ultron-os promóképpel jelezte, hogy életben van. Igaz persze, hogy egyrészt senki nem féltette őket a Phase 3 bejelntése után, másrészt már ekkor lehetett tudni egy új sorozatról: az Agent Carterről. Ám mielőtt boncolgatnánk a pilot-epizódot, vizsgájuk meg a lead-ben felvetett problematikát: mi az oka, hogy ilyen kevés női hős mozog a Marvel filmes univerzumában?
Kezdjük mindjárt azzal, hogy anno a Marvel birodalomépítésénél szóba sem jött a tervezett filmek között, hogy egy női szuperhősről készüljön előzménytörténet: nem volt Wasp-en kívül női karakter az Avengers-t alapító tagok között (Hulk, Thor, Ironman, Ant-man, Wasp). Ő pedig eleve olyan jelentéktelen karakter volt Hank Pym alias Ant-Man oldalán, hogy egyszerűen nem volt érdemes róla filmet készíteni, ráadásul a filmes franchise nem is teljesen az original történetet követte.
Érdemes megfigyelni azt is, hogy az eddigi filmekben: Pepper Potts, Peggy Carter, Natasa Romanoff és Gamorra mellett nem igazán van más olyan női karakter aki többet tudott annál mint, hogy nagyon-nagyon szerelemes valamelyik főhősbe és jól néz ki. Ráadásul a felsorolt hölgyek közül csak az első kettő rendelkezik valamilyen mélyebb réteggel – ha még oly csekély is férfitársukhoz képest a filmben nyújtott szerepük. Pepper például egy izgalmas anya-archetípus Tony Stark mellett. Korántsem merül ki karaktere annyiban, hogy okos és szép, hiszen gondoskodó, ugyanakkor szigorú jellem. Határozottsága – kiváltképp a második részben – pedig sokszor Tony Stark fölé helyezi őt. Gamorra és Natasa Romanoff pedig férfiakat megszégyenítő higgadtságukkal és hidegvérükkel érdemlik meg, hogy kiemeljük őket. Maszkulin személyiségük mellett pedig még így is elfér érzelmek egész sora, a könnyektől a dühig.
És hiába! A Marvelnél még mindig nincs önálló filmmel bíró szuperhősnő (legközelebb 2018-ben érkezik, Captain Marvel személyében). Mégis, érzékelhető, hogy a kreátorok ügyelnek arra, hogy erős női karaktereket helyezzennek hősök mellé. Akkor viszont mi az oka ennek az alulreprezentálásnak? Egyszerű: a képregényekben lévő női karakterek egyszerűen kevésbé ismertek, mint férfitársaik, így rizikósabb őket vászonra vinni. Bár talán ma már nem lenne az.
Némi változást hozott anno az Agents of S.H.I.E.L.D., hiszen Phil Coulson mellett Skye is fontos és kiemelt szerepet kapott a szériában. Mi több, egyenesen főszereplőnek is nevezhetjük. Nem is beszélve két jelentős mellékszereplőről: May és az imádnivaló Jemma Simmons ügynökökről. Bár a sorozat nem fektet különösebben nagy hangsúlyt az emancipációra és az avval járó hercehurcára, mégis érezhető, hogy azAgents of S.H.I.E.L.D.-ben elindult valami ezen a téren. A női hősök problémái ugyanolyan jelentősek (némely esetben még jelentősebbek) mint férfitársaiké, a játékidő sokkal egyenlőbben oszlik el a nemek között, mint a filmekben. Vegyük például May karakterét: minden szempontból anti-nő és ebből elég sok konfliktusa származik. A férfiak által uralt, militarizált ügynök-világban csak úgy tud érvényesülni, ha levetkőzi minden nőre jellemző külső jegyét: nem festi a szemét, haját, nem hord nőies holmikat és olyan neki udvarolni, mint „sajtreszelővel maszturbálni”. Skye karaktere pedig a szemünk előtt nő fel tinilányból precíziós nehézbombázóvá. Ugyanakkor látjuk árnyoldalaikat, küzdelmüket a férfiak világában, a családdal, a női vetélytársakkal. Érdekes, hogy a sorozatban több ízben is női antagonisták gonoszkodnak hőseinkkel szemben. Jemma Simmonsról pedig legyen elég egy darab kép, mindent meg fog magyarázni, hogy miért imádom.
És akkor elérkeztünk az Agent Carterhez, a Marvel legújabb sorozatához. Kapásból jó 70 évet ugrik vissza az időben, az Amerika Kapitány eltűnése utáni, de még a S.H.I.E.L.D. megalapítása előtti időkbe, a második világháború utánra. Peggy Carter ugyan tagja az S.S.R.-nek (a S.H.I.E.L.D. előzményszervezetének) de szemmel láthatóan ő az egyetlen női ügynök a kötelékben, ráadásul férfitársai közül csak egy ügynök veszi emberszámba, bár érezhetően neki is egy célja van: udvarolni (értsd: megdugni), ám Carter ügynök elég lazán visszautasítja őt. Az első képsorok az Amerika Kapitány első részéből származnak – melyet korábban egy kisfilmben is láthattunk már – történetesen mikor Steve Rogers lezuhan repülőjével és Peggy Cartert a zuhanás közben még táncolni hívná… Vélhetően egy poszttraumás stressz-szerű állapotból próbál kijönni Peggy, viszont nem könnyíti meg a dolgát, hogy az eset óta nem nagyon kérik fel a telefonálásnál komolyabb feladatok végrehajtására. Megjegyzem ezidőtájt ez az alapattitűd a társadalomban: a férfi kemény, a nő puha. Tehát nem csak egy egyszerű szexizmusból fakadó lenézésről van szó, hanem egy társadalmi normáról. Természetesen az önérzetesség és lassan felfokozódó hidegháborús hangulat csak tovább mérgezik a viszonyt közte és az S.S.R. ügynökei között. És egyébként az sem segít sokat a dolgon, hogy egy lepukkant pecóban nyomorog egy barátnőjével.
A történet innentől nem különösebben bonyolult. Howard Stark – Vasember apukája – gyanúba keveredik egy titokzatos fegyvereladási ügy kapcsán. Az S.S.R. információi szerint Stark szuperfegyvereket ad el a szemben álló feleknek ezért hajtóvadászatot indítanak ellene. Howard megkeresi Peggy-t, hogy segítsen tisztázni a nevét. Peggy Carter pedig jön és segít, az igazság és a versenyfutás nevében.
Sajnos a pilot nem robbant akkorát mint azt sokan várták de így is marad néhány erénye. Kétségtelenül jól működik az amerikai 50-es évek megidézése a lokálokkal, a dinerekkel, az ügynökséggel és úgy egyáltalán bármivel, ami az 50-es években menőn nézhet ki. Az akciójelenetek szépen felépítettek, a látványra sem lehet különösebb panaszunk. A történet folyama egyszerű, érthető, különösebb csavarokra vagy katarzisra tilos számítani. A rész egyértelműen legjobb meglepetése: Edwin Jarvis (James D’Arcy) aki Howard Stark személyi asszisztense (a képregényes eredetikben Tony Stark „Alfrédja”, később számítógépe). Egy morózus öregúr jellemével felruházott fiatal férfi, akinek egyik legaranyosabb tulajdonsága, hogy folyton feleségéről beszél, akit viszont soha nem látunk (csakúgy mint Columboét sem). Peggy Carter és Edwin Jarvis kénytelenek együttműködni, hogy kinek barátja, kinek főnöke, Howard menthesse az irháját. Sokat akcióznak, majd megmentik a napot… Peggy karakteréről már a rész elején kiderül, hogy egy elnyomott nő, aki mégis férfiasabb a legtöbb férfinál. Sajnos a továbbiakban egyelőre nem mélyítik ez a kérdéskört és Carter ügynök nem lesz egy véres kardot lóbáló feminista, rendszerellenes, harcos amazon. Bár ugye ez csak az első rész. Érhetnek minket meglepetések.
Az Agent Carterben megvan minden potenciál hogy a szó jó értelmébe vett kémes-csajos akció sorozat legyen! Főleg akkor, ha a fentebb felsorolt problémákat a kreátorok szépen tudják részről részre feszíteni és nem esnek át feminista gyűlöletbeszédbe. Én szurkolok!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
