Isaac Asimov Alapítvány-sorozata arra az elképzelésre épít, hogy ha bolygók egész lakosságát vizsgáljuk, akkor a történelem iránya nagy pontossággal kiszámítható, és ha a megfelelő módon avatkozunk be, akkor az általunk kívánatosnak tartott mederbe terelhetőek az események. Drew Williams első regénye, a Gazdátlan csillagok mintha csak erre az asimovi feltevésre feleselne, hiszen azt mutatja be, milyen katasztrofális következményei lehetnek annak, ha valakik bele akarnak szólni a történelem alakulásába.
Egy rejtélyes energiahullám terjed szét a galaxisban, és azokon a bolygókon, amelyeket elér, megsemmisíti a modern technológiát, visszataszítva ezeknek a planétáknak a társadalmait egy jóval fejletlenebb állapotba. Eltelik egy évszázad, és az Impulzusnak nevezett sugárzás által érintett csillagrendszerekben már nem is emlékeznek arra, milyen volt a modern civilizáció, ennek következtében pedig egyes közösségek egészen állatias szintre süllyedtek vissza. Létezik ugyanakkor egy csoport, amelynek tagjai biztosítani szeretnék, hogy a jövőben elkerülhető legyen egy hasonló katasztrófa – nekik dolgozik történetünk főhőse, Kamali, akinek az a feladata, hogy különleges képességű gyerekeket keressen, akik segíthetik az ügyüket. Ezúttal egy fiatal lányt kell felvennie, azonban a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy várta.
A Gazdátlan csillagok izgalmas, feszes tempójú cselekménye azonnal beszippantja az olvasót.
Rendkívül intenzív a könyv története, gyakorlatilag egy pillanatnyi megállás sincs benne, sem a szereplőinek, sem nekünk olvasóknak nem hagy az író, egy szusszanásnyi időt sem. Ennek ellenére mégsem érződik kapkodónak a szöveg, az események folyamatos pörgése ellenére végig jól követhetőek, és nem is tűnik az egész történet tömény akciónak. Amellett pedig, hogy nem lehet a szövegen unatkozni, még meglepetéseket is tartogat, ugyanis a sztori az egészen hosszú felvezetést követő fordulat után egyáltalán nem úgy alakul, ahogyan azt várnánk, sőt, jóval nagyobb ívűnek is bizonyul annál.
Ugyanakkor a pörgős cselekmény nem hagy időt a szereplők részletesebb bemutatására, a jellemük elmélyítésére, így mindegyikük megmarad sablonos, egyoldalú figurának. Nem kivétel a főhős sem, aki a tipikus Han Solo-szerű antihősnek tűnik, aki csak a munkát akarja elvégezni, de persze azért kiderül róla, hogy helyén van a szíve. Azonban egy ilyen stílusú történet esetében nincs ezzel probléma, egyáltalán nem kívánja meg a sztori, hogy jobban megismerjük a karaktereket, hiszen úgyis a bolygók felszínén és az űrben zajló csatákra helyeződik a hangsúly.
De míg a regény tökéletesen megállja a helyét az összetett figurák nélkül is, az atmoszféra hiánya már sokkal zavaróbb.
Az író nem túl sok szót szentel az egyes helyszínek bemutatására, és azt sem írja igazán körül, hogy néznek ki a könyvben szereplő különböző idegen fajok és robotok. Egy ilyen szövegben persze a túlságosan részletgazdag tájleírások és magyarázatok megtörnék az elbeszélés ritmusát, de ennek ellenére sem szerencsés, ha a szerző nem foglalkozik az atmoszférateremtéssel. Williams azonban azt a középutas megoldást választotta sajnos, hogy a lehető legtöbb dolgot az olvasó fantáziájára bízza.
A leírásokkal ellentétben az információk adagolása egészen jól el van találva a Gazdátlan csillagokban. In medias res kezdődik a könyv, így már ahhoz is kell egy kis idő, hogy megértsük, milyen világról is van szó, és miről is szól a főszereplő küldetése. Az író azonban végig remek érzékkel ütemezi az újabb és újabb információk elhintését – az egyetlen kivétel talán a főszereplő teljes nevének felfedése, erre ugyanis csak egészen későn kerül sor, pedig nem túl életszerű, hogy senki nem szólítja a keresztnevén egészen addig, amíg az a történet szempontjából fontossá nem válik.
Amellett pedig, hogy izgalmas és jól felépített szövegről van szó, sci-fiként is nagyon jól működik a regény.
Noha a Gazdátlan csillagok egy hamisítatlan űrkaland, a fantasztikum mellett a tudományos mondanivaló sem hiányzik belőle: azt a kérdést járja körül, hogy milyen veszélyei vannak a társadalomtörténet alakulásába való beavatkozásnak. S ami külön örvendetes, hogy nemcsak társadalomtudományi, de etikai megközelítésből is vizsgálja a problémát: felvázol egy utópiát, és leírja, hogy ezt miként akarták elérni, majd a félresikerült kísérlettel kapcsolatban felmerülő morális kérdéseket feszegeti. Mindezt ráadásul úgy, hogy sosem didaktikus vagy szájbarágós a könyv, hanem a témával kapcsolatos elmélkedések szépen belesimulnak a szöveg egészébe.
Hiányosságai ellenére is remek könyv tehát Drew Williams regénye, amely ugyan egy trilógia első kötete, de a szépen lekerekített sztorija miatt önmagában is tökéletesen megállja a helyét – persze egy ilyen letehetetlen olvasmánynak a folytatása akkor is érdekelni fogja az embert, ha nem érzi azt, hogy félbemaradt a történet.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
