Ha valaki attól tartott volna, hogy az HBO hanyagul, de legfőképpen feleslegesen nyúl Alan Moore és Dave Gibbons kultklasszikusához, a Watchmenhez, akkor szeretnénk tájékoztatni mindenkit: az október 21-én debütáló sorozat méltó az alapműhöz. Nagyon spoilermentes kritika hat epizóddal a hátunk mögött.
Az 1986-ban megjelent Watchmen Alan Moore egyik, ha nem a legnagyobb műve. Egy teljesen egyedi szuperhős-dekonstrukció, ami annyira komplex, kompakt, annyira egész és „kész”, hogy Zack Snyder is csak transzpozíciós adaptációban „merte” a mozivászonra álmodni. Sokan gondolhatják úgy, hogy az ilyen és ehhez hasonló nívójú, volumenű műveket nem érdemes folytatni semmilyen módon. Egy ilyen művel nem szabad tovább dolgozni, nyugton kell hagyni, szeretni kell, adaptálni még lehet, de csak óvatosan. Ami biztos: időnként újra elolvasni, újra átélni a katarzist, elgondolkodni a felvetett kérdésein, elborzadni a tanulságán. Nos, ennek a „csoportdogmának” intett be az HBO a gondolattal, hogy ebben a cuccban: az univerzumban és annak eseményeiben, a körülményekben, a benne lévő társadalmi-politikai konstellációk tanulságaiban, a cselekmény ok-okozataiban azért még van szufla rendesen. Egy sorozatnyi biztos van, és ott hever a polcon, parlagon Alan Moore hatalmas örömére, akiről az a pletyka járja, hogy rühelli az adaptációkat.
Parlagon hagyni a jó dolgokat bűn, szóval első körben a csatorna a már említett rendezővel, Zack Snyderrel tárgyalt a mű sorozatadaptációjáról. Kisvártatva Snyder objektív okok miatt elhagyta a projektet. Ekkor került a képbe David Lindelof, aki a Losttal és A hátrahagyottakkal már megmutatta, hogy képes kellően feszült és titokzatosan komor sztorikat megfelelő módon a képernyőkre tapétázni.
Lindelof nem csak folytatja a történetet, hanem egyenes soft-rebootolja is azzal, hogy saját koncepcióval képzeli el, milyen jövője lehet a Watchmen 1985-ös Amerikájának 2019-ben.
A történet 34 évvel Alan Moore és Dave Gibbons művének eseményei után játszódik. Ozymandias elérte a célját, terve békét hozott a világba, az amerikai Isten, vagy szuperember, Dr. Manhattan pedig a Marson homokozik. Közben a 28 éve stabilan az USA elnöki székén trónoló Robert Redford (igen, a színész) Amerikájában a Keen-törvény továbbra is hatályban van, azaz a maszkos igazságosztók, önbíráskodók törvényen kívüliek, börtönben a helyük. Kivételt képeznek azok a maszkosok, kik valamilyen módon az állam, a helyi rendőrség kötelékében állnak.
A sorozat cselekményének a helyszíne az oklahomai Tulsa, ahol a rendőrség tisztjei sárga maszkok mögé rejtőzve őrzik a város békéjét. A maszk funkciója megegyezik a hősök hordta maszkok funkciójával: megvédi személyazonosságot, amit emellett még azzal védenek a rendőrtisztek, hogy álfoglalkozásuk, kvázi alteregójuk is van. A ruházati kiegészítőre azért van szükség, mert a múltban a fehér felsőbbrendűségben hívő Rorschach-maszkos terrorista-csoport, a Hetedik Lovasság (Seventh Cavalry – a magyar fordítás eltérhet) egy időben összehangolt támadásokat indított az éppen otthon lévő tisztek ellen. Tehát ennek a világnak a Tulsajában ironikus módon a rendőrök pont olyan maszkos igazságőrökké lettek, mint azok, akiknek a működését tiltja a törvény pár kivételtől eltekintve. Egy ilyen kivétel a sorozat főszereplője, művésznevén Sister Night, civil nevén Angela Abar (akit az Oscar díjas Regina King alakít) is, aki egy a Lovasság egyik tagja által elkövetett rendőrgyilkosság után kezd nyomozni. Csakhamar kiderül, hogy itt valami jóval nagyobb dolog, „univerzális balhé” van a háttérben.
Előre érdemes leszögezni, hogy nem fog jól járni, aki arra számít, hogy a sorozat kigyúrt, maszkos pacek fazonok nagy bunyóit adja majd hétről hétre, megsózva némi mélylélektannal és kocsmaelmélkedéssel.
Lindelofék egy filozófiával pózoló akciófilm helyett igazi, az alapmű előtt mélyen meghajló, de saját koncepcióval megspékelt összeesküvés-sztorit, egy tulajdonképpeni krimit raktak össze, ami inkább a nyomozásra és a titkok feltárására fókuszál csekély akcióval.
A végeredményen érződik Alan Moore története előtti tisztelet. Gyakorlatilag a történeti formulán visszatükröződik az eredeti Watchmen, mintha egy saját interpretációs adaptáció lenne, de nem egy végtelenül szervilis „adaptátorként” használja az eredeti művet. Minden epizód ilyen, vagy olyan módon, de kapcsolatban áll a múlttal, azaz a képregény eseményeivel. Ozymandias súlyos megoldása a világégésre, Dr. Manhattan létezése, a Keene-törvény hatása, mint a pillangó szárnycsapásaiból keletkező szél, még ha csak nagyon finoman is, de távoli okozóként hat az eseményekre. Ebből adódón a sorozatot sajnos tényleg csak azok élvezik majd igazán, akik minimum figyeltek a snyderi mű-hű adaptáció részleteire, karaktereire, illetve utánaolvastak a képregény eredeti végkifejletének – ami egy bizonyos pontban eltér a mozifilmétől –, mert az alapmű átöleli a részeket.
Ám ettől függetlenül a sorozat közel tűpontos, több szálat mozgató forgatókönyvvel, cselekménnyel, karakterekkel dolgozik és igyekszik úgy tálalni a konfliktust, illetve az alaphelyzetet, hogy Watchmen-szűz ne érezze úgy magát, mint egy negyedikes a kvantumfizika előadáson.
Nem tempós elbeszélés ez, inkább mértéktartó, ám így is megragadja és nem ereszti az érdeklődésünket. Talán a legzseniálisabb húzása, hogy az a várhatóan gigantikus összeesküvés úgy van jelen a cselekményben, hogy nem használ ál-leejtő csavarokat, csak sejtet. Minden epizódot egy izgatott gyanakvás övez, mindegyik rész – Moore művéhez hűen – a visszaszámlálás egy újabb eltelt időegysége: egy újabb tik és tak a végkifejletig. Ez az, ami kellemesen feszültté teszi az epizódokat anélkül, hogy rángatná az állunkat. (Az óra és a visszaszámlálás egy központi motívuma az egész történetnek. Valószínűleg a Watchmen név sem a hangzatosság kedvéért lett Moore és Gibbons történetének a címe, hanem azért, mert a „watch” nem csak őrzést, hanem zsebórát, órát is jelent)
A dramaturgiai hatásmechanizmusokat még hatékonyabbá teszi a zseniális zeneválogatás. Az epizódok alatt számos műfajban csendülnek fel ismert és kevésbé ismert dalok, dallamok, és mindegyik a megfelelő emocionális töltetet adja az adott snittnek.
Lindelof igyekszik átemelni a számunkra is releváns, aktuális ideológiai részleteket Moore Watchmenjéből. Ilyen a lágyan előtérbe helyezett rasszizmus, ami az összetett konfliktus egyik katalizátoraként van jelen, viszont nincs feltétlen és kényszeres okoskodás a mibenlétéről, milyenségéről. Mert hát – hála a mesterséges kataklizmának – a világot a pusztulás szélére sodró eszmék ebben a világban megbékéltek egymással, már leül az echte amerikai a szovjet komcsival együtt nyomozni, de a rasszizmus örök. Nem elrugaszkodott, inkább a valóságba kapaszkodik. Ez egy alternatív világ, ahol Steven Spielberg pont úgy létezik, mint az Action Comics azon száma, amiben először tűnik fel Superman.
A motivációk, a belső vívódások, az indítékok és persze a kiváló színészi játék betonbiztos szereplőket biztosít a sorozatnak. A Watchmen nagyszerűen építi fel ezeket a karaktereit, használva a szimpla, jól megírt egysoros, de sokat eláruló szövegektől a dialógusokon keresztül a tökéletesen időzített és formába öntött visszatekintéseket (kettő eredetsztori elegánsan fészkeli be magát az évadba, emellett a flashbackek még nagyobb súlyt adnak az alapmű eseményeinek).
Az epizódokban számos, az eredeti történetben jelenlévő karakter is feltűnik. Találkozunk majd a továbbra is pszichopata jellemzőkkel bíró, most klóntermesztő Adrian Veidt-tel (Ozymandias), akit a nagyszerű Jeremy Irons alakít. Visszatér az immáron az apja nevét viselő Laurie Blake (Jean Smart), aki anno a második Selyem Kísértetként rótta az utcákat, azonban most a FBI-ügynökként liheg a maszkosok nyakába, s ha kell, hidegvérrel lövi le őket. Körmönfont, pragmatikus, ugyanakkor önmagával és Dr. Manhattan emlékével küzdő, a közös és fajsúlyos titkot emésztő karaktere kiváló. Egyszerre van jelen kemény ügynökként, és brutálisan sérült nőként a sorozatban. Persze a főszereplő Sister Night mellett feltűnnek más maszkosok is fontosabb mellékszereplőként. Ilyen például az Ozymandias által közvetetten traumatizált kihallgatótiszt, Looking Glass (Tim Blake Nelson), aki Blake mellett a legkomplexebb karakter a sorozatban.
Az HBO Watchmen-sorozata tehát átgondolt, tiszteli az alapművet, ugyanakkor részleteiben nem restell más lenni. Ez nem egy általában vett, már-már definíció szerinti szuperhőssorozat, mert a Watchmen a maszkos hősök utáni időszakról mesél. Ebben a világban a maszk már nem is ezeké az öntörvényű igazságosztóké, hanem egy rendszeré és a rendszert megdönteni kívánóké. Itt nemcsak azt nem tudjuk, hogy ki őrzi az Őrzőket, de azt sem, hogy kik valójában az Őrzők.
Ha tetszik a sorozat, gyere el az Örzőfigyelő című heti Watchmen-kibeszélőnkre, melyet minden héten szerdán 18:30-kor kezdünk a nyugati téri Barcraftban! Az eseményről bővebben itt olvashatsz.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
