A politikai manipuláció a demokrácia mellékterméke

Avalon névre hallgat a bolygó, melynek társadalmát mesterséges intelligencia kreálta, beemelve minden földi kultúrából azt, amit szépnek, hasznosnak és megörökölhetőnek gondolt. Ugyanez az intelligencia kreált egy betegséget, melynek kutatására az emberek élethosszokat áldozhattak, nem beszélve a fiatal rabszolgákról, akikkel az előző részben, az Oculusban megismerkedhettünk. De a Propheta világa már egy másik Avalont mutat be az olvasónak, egy olyan bolygót, ahol a lakosság öntudatára ébredt, az emberek gépek ellen harcolnak, és küszöbön az apokalipszis.

A. M. Aranth négy évvel ezelőtti, Oculus című regényének folytatása a kurta-furcsa befejezés után öt évvel veszi fel a fonalat, és szélesre tárja az Avalon nevű bolygó világát. A többnyire ír-japán kulturális dominanciát mutató háttérvilág kiegészül, immár bolygószinten látunk rá erre a globális sokszínűségre: Új-Dublin mellett olyan területek, államok jelennek meg, mint Neo-Nihon vagy Pandzsáb. Ez a fajta nyitás nagyon izgalmas, sok jó vonást kölcsönzött a regénynek, és számos lehetőséget rejtett még magában, amelyet sajnos nem mindig sikerült a szerzőnek kihasználnia. Avalon világában még rengeteg történet van, akár kiegészítő kötetek, akár új novellák esetében. A vallásszabadság, a nyelvi sokszínűség, de még a szereplők genetikai háttere is egy szabadabb, élhetőbb alternatívát feltételez, igazán kár, hogy a háborús készülődés és a politikai szócsaták már ezt a tiszta közeget is harctérré alakítják – legalábbis kár lenne, ha nem volna olyan izgalmas és gyakran bizony aktualitást sem nélkülözően érdekfeszítő.

Szereplőink, Truth Dunn és Aoi Kane húszas éveikben járnak, mondhatnánk, hogy felnőttek az Oculusban vázolt, terhelt fiatalkorból. Ám ez csak részben lenne igaz. A cselekmény egyes pontjai valóban teremtenek olyan, váratlan szituációt, amelyben a lányoknak vagy együtt, vagy külön-külön is felelősségteljes döntést kell hozniuk, legyen az háborús, vagy politikai. A regénynek külön színt ad egy jelenség, a senkit sem kímélő, magánélettől és intim szférától sem mentes kampányidőszak, ahol a főszereplő szexuális identitásának kérdése élő adás témájává válhat, sőt, ahol a másnapi címlapok előbb számolnak be az elnökjelölt szerelmi ügyleteiről, mintsem gazdasági és környezetvédelmi célkitűzéseiről. Ismerős? Bizonyára. Fikció? Nem annyira. Éppen ezért nagy kár, hogy a Propheta szereplőgárdájának jelentős többsége önértékelési zavarokkal küzd, frusztrált, depressziós, és vezetői attitűdjeihez képest rettentően bizonytalan személyiség.

A női hősök természetellenesebbnél természetellenesebb hajszínekkel (lila, zöld, kék) próbálják meg kompenzálni lelki bizonytalanságukat, a be nem gyógyuló lelki és testi sérülések a mindennapok részét képezik, és a párkapcsolati, szerelmi kapcsolattal összefonódó érzelmi döntések többsége katasztrofális végkimenetelt jelez. A young adult-szálai úgy fonják körbe az egész cselekményt, mint egy tengermélyi octopus a süllyedő vitorlást – a Propheta erősen próbálkozik, de nem tud kiszabadulni a YA csapdájából. Sőt, további súlyos, magyar valóságot idéző pillanatokkal rombolja az „idegen bolygón egyenlő társadalom”- illúzióját, úgy, mint az Adóbevallásra keresztelt terv, és a Testnevelés nevű mesterséges intelligencia. Szerencsére ezek csak felvillantásként jelennek meg a regényben, de olvasás közben nehéz eldönteni, hogy a szerző vajon poénnak (és jó poénnak-e) szánta ezeket, vagy egyéb elhatározásból emelte-e művébe ezen, alapvetően negatív érzelmekhez kapcsolódó szavakat?

Sokkal nagyobb problémának érzem viszont a cselekmény következetlenségeit, amelyek a szereplők korából és szabályozhatatlanságából fakadnak. Mivel a YA-n túllépni még nem teljesen sikerült, az olvasói törzsközönség gyakorlatilag elvárja a lányos érzelgősséget, az olyan mindennapos tevékenységeket, mint a bulizás, pasizás, magas alkoholfogyasztás, kocadohányosság. De a valóságot hűebben ábrázolni kívánó regény nem engedheti meg magának, hogy tapasztalt politikai vezetők, akik egy fiatal, új arc mögé bújva szervezik egy adott párt kampányát, az arc tulajdonosát életveszélyes katonai akciókba, illetve kíséret nélkül (azaz testőrséget mellőzve) nyilvános szórakozóhelyre engedjék. A Propheta szereplői mégis utat és módot találnak arra, hogy egyszerre próbáljanak meg hétköznapi lányok és bolygószintű felelősséget a vállukon cipelő politikai szereplők és háttéremberek lenni, ez a kettősség pedig nem összeegyeztethető, logikai hibák sorozatát generálja a hullámzó tempójú cselekményvezetésben.

A regény más megoldásai viszont kifejezetten üdítőek és ötletesek. Az emberi kultúra fejlődését a régi internetből kinyert adatok azonnal csúcsra járatják, megkezdődik a kulturális sokk begyűrűzése a bolygóméretű mesterséges intelligencia által korábban olyannyira szelektált társadalmi közegekbe. A zene, a divat, az emberi emlékezet új határokat feszeget az új internet, a Nervus segítségével. ez egy nagyon érdekes gondolatkísérlet, és szociológiai szempontból szemlélve önálló történetért kiált. A nyelvi játék és gesztus, amellyel kortárs alkotókat és egyben barátokat beemel a cselekménybe azáltal, hogy helyszíneket, használati tárgyakat nevez el róluk, igazi írói bravúr, tisztelgés a szakma és a hazai sff-kultúra előtt.

Előzménykötetétől pozitív irányba eltérően a Propheta sokkal több tudományos gondolatot tartalmaz, ráadásul olyan izgalmas eszközöket alkotott meg, mint a hosszú távú űrutazásra is képes űrhajó lelkének számító Amadeus-cella, vagy a gömbautó, illetve a gépszamurájok.

Ami miatt mégis érdemes átolvasni a gyakran lányos ömlengésekkel teli oldalakat is, az a befejezés, az utolsó cca. ötven oldal, mely egyszerre csavarja meg a történet logikai következetességét, masnit köt rá, és felgyújtja a fenébe. A monumentális, háromfrontos végső csatajelenet időnként Pierce Brown egy-egy szebb megoldását idézi, a végkifejlet pedig úgy tereli vissza medrébe a folyóként megáradt eseményeket, hogy még az is keserédes gondolatokkal zárja be a kötetet, akit megviseltek a karakterek jellemhibái.

A Propheta tehát egy szép, de nem tökéletes próbálkozás a magyar science-fiction irodalomban arról, hogy hazai szerzők is sikerre vigyék a nemzetközi mezőnyben évek óta domináló YA-vonulattal egybekapcsolt fantasztikus történeteket, megszólítva ezzel a Z-generáció és a még mindig kíváncsi Y-generáció olvasóit egyaránt. Suta és bravúros megoldásai úgy váltják egymást, mint a főszereplők hajszíne, de abban biztosak lehetünk, hogy nem utoljára hallottunk A. M. Aranth színes világalkotásáról.