A Supermassive Games interaktív horrorantológiájának első része, a The Dark Pictures: Man of Medan olyan, mint többed magunkkal egy szellemhajón ragadni, majd megpróbálni túlélni a fedélzeten lévő földöntúli veszélyt – nehézkesen indul, helyenként izgalmas, ijesztő, adrenalindús, ugyanakkor sokszor akadozó, darabos, és ha jobban átgondolod, annyira nem is élvezed. Spoilermentes játékteszt/interaktív film-kritika(?).
A brit Supermassive Games fejlesztőcsapat neve leginkább a legnagyobb durranásukról, az Until Dawnról lehet ismert a nagyközönség számára. Az említett PlayStation-exkluzív játék egy igazi, vérbeli slasher horror volt, ami az interaktív filmjáték műfajában fogant meg, és amihez olyan színészek adták az arcukat, hangjukat hozzá, mint az azóta Oscar-díjassá lett Rami Malek, valamint az a pom-pomlány, akit ha megmentünk, a világot mentjük meg: Hayden Panettiere (remélem még vannak, akik emlékeznek a Hősök című wannabe X-Men sorozatra).
Az Until Dawn különleges volt, hiszen a megjelenéséig ebben a műfajban valódi zsáner horrort a piac még nem kapott (csak sorozatgyilkosos thrillert), így a néző végre megmutathatta, hogy az ilyen filmek klisés fordulataiban ő hogyan csinálná jobban, vagy lehet a szereplő helyett ugyanolyan hülye. A filmjáték istenien megrendezett, átgondolt, fordulatos és okos volt, a döntéseink, reflexeink következménye pedig a pillangóhatásnak köszönhetően valóban kihatottak a cselekményre. Az Until Dawn sikerén felbuzdulva valamivel később a Supermassive lefejlesztette az első interaktív film-társasjátékot, a thriller-krimi Hidden Agendát, ami lehetőséget adott a baráti társaságnak, hogy a nappaliban ülve egy mobilapplikáció segítségével a szereplők bőrébe bújva együtt, vagy éppen döntéseikkel egymás ellen dolgozzanak, ezzel is érvényesítve a játék által megjelölt „érdekeiket”a cselekményben. Ezen két cím különlegességeit vonták össze az augusztus 30-án megjelent új, misztikus horrorantológia-sorozatuk, a Dark Pictures első epizódjában, a Man of Medanban, ami mindent elkövet annak érdekében, hogy egy végtelenül sablonos horror maradjon a szubzsánerének minden gyermekbetegségével. Tiszta szerencse, hogy a számos végkimenetel és a döntésfüggő narratíva képes fenntartani az érdeklődést, meg az, hogy lehetőségünk van arra, hogy egy barátunkkal, vagy a párunkkal együtt éljük túl a megpróbáltatásokat, vagy éppen lökjük egymást a biztos halál felé.
A történetet alkotó formulák valóban olyanok, mintha a Horrorklisék Kicsiny Zsebkönyvének egyik fejezetéből rángatták volna ki, átírva a szereplők nevét.
A sztori szerint 5 fiatal: Fliss, Julia, Conrad, Brad és Alex elindul egy kis mélyvízi búvárkodásra. Konkrét céljuk egy, az óceánba zuhant második világháborús repülőgéproncs megvizslatása, és ha találnak valami kincset, az sem baj. Viszont a túl tökös fiatal felnőtteknek út közben sikerül felhúzniuk pár ladikos kincskereső banditát, akik a nagy expedíció éjszakáján – míg a srácok a részegek álmát alusszák – felosonnak a fedélzetre túszul ejtve őket,a hajót pedig egy elveszett, második világháborús óceánjáróhoz navigálják. Szereplőinket feltessékelik a rohadó-rozsdálló teherszállító fedélzetére, ahol valami olyannal találkoznak, amire nem voltak felkészülve. Bezzeg mi – gondolnánk.
Vígjátéktól is féltem már jobban
A Man of Medan nem egy félelmetes horror. Ennek a legfőbb oka az, hogy a misztikus, az ember nyugalmára nyomást gyakorló stressz- és rémelemek csak nyomokban találhatók meg a cselekményben és a játékmenetben. Helyette a tervezők inkább a már említett fiktív zsebkönyvből dolgoztak, amiben az első fejezet a lassú felvezetés tanácsa, avagy a néző/játékos altatása. A filmjáték ugyanis iszonyatosan lassan indul be és még a közepén sem válik gyors tempójúvá, az adrenalintermelő akciókkal pedig zsugorian bánik a sztori.
Később, órák elteltével aztán ott tartunk, hogy abszolút nem izgalmas újra meg újra egy rozsdától rohadó kísértethajón elemlámpával bóklászni, azt várva hogy mikor csattan, pukkan, rottyan valami az arcunkba.
Mert a Supermassive Games a Man of Madanban makacsul lándzsát tör a kiugró, leeső csövek, kinyíló, becsapódó szekrényajtók, lehulló, felbukkanó, elgurulgató halott, rohadó fejek, erős hanghatással fültövön és szívkamrán ütő hagyománya mellett. Mindezt ahelyett, hogy a játékmenetet és a cselekményt inkább teletűzdelték volna a folyamatosan jelenlévő, a képernyő/monitor sarkában csendben fel-felbukkanó, nehezen, vagy véletlenül észrevehető fenyegetéssel, pszichológiai nyomással.
Ezért a legtöbb esetben a játékban nem működnek a horrorelemek. Egy horrokedvelő játékos pedig egyenesen immunis is lehet rá.
Ami viszont a narratívát mégis az érdekesség faktorában tartja, az az egésznek keretet adó misztikum, és az újrajátszhatóság. Az előbbiről csak akkor tudhatunk meg többet, ha élünk a második lehetőségével, mivel az okokat nekünk kell összerakni a rendelkezésre álló információkból, amik igencsak el vannak rejtve ezen a szellemhajón. Persze segíthet, ha kellő figyelmességgel kutatjuk a hajót, valamint a jók a válaszreakcióink a körülöttünk zajló eseményekre, viszont kevés az esély arra, hogy ez első végigjátszásra sikerülni fog.
Nem csupán egy nagy átvezető
Fontos aláhúzni, hogy a Man of Medan nem egy döntésablakok által megszakított átvezető videó. Több esetben rögzített kamerás TPS-módban járunk be szobákat, folyosókat. Ilyenkor papírcetlik, dokumentumok, fényképek és egyéb, információt rejtő dolgok keresgélésével nyomozunk, és persze keressünk a módját a túlélésnek. A főszereplők azonban nem nőnek a szívünkhöz a játékidő alatt. Egyszerű, horror-sablonhősök, akik platformpárbeszédekre épülnek. Nem bonyolítják a szereplők jellemét, csupán adnak nekik egy formát. Emiatt sem fogunk szomorúan magunk elé nézni, ha véletlenül valamelyiküknek a mi hibánkból kampó.
A Man of Medanban élet és halál urai vagyunk, rajtunk, a döntéseinken és a reakcióidőnkön múlik a srácok sorsa, a halálnak pedig számos arca van. Igaz, a túlélésnek is.
A játékmenet zöme abból áll, hogy döntünk az éppen sorra eső szereplő helyett, valamint párbeszédeket folytatunk a társainkkal, ezzel javítva vagy rontva a velük való kapcsolatot. Egy nagyon elegáns és üzenetteljes iránytű képében jelennek meg az opcionális válaszaink és döntéseink, amikkel egyben a személyiségjegyeinket is módosítjuk. A játék aszerint értékel minket, hogy hősiesek, önzők, vagy éppen rosszindulatúak, hanyagok, gyávák vagyunk. Ennek ugyan egyjátékos módban nincs túl sok haszna, viszont a többjátékosban már annál inkább, hiszen ezekben a jellemzőkben mutatkozik meg a mi habitusunk is. Itt érdemes hozzátenni, hogy a be-beugró döntés-panel sok esetben megakasztja a történet ritmusát és tempóját, emiatt sokszor dadogósan halad ez a filmnek tűnő interaktív játék. Valahogy nem tudták megoldani a műfaj játékmenetbeli mechanizmusának elegáns, sima implementálását, úgy, mint ahogy például a Quantic Dream képes rá a saját játékaikban.
A döntések mellett egy-egy akciódúsabb jelenetben reflexszerűen helyettük reagálunk, illetve erőlködünk: átugrunk, kitérünk, ajtót tartunk és így tovább. Tehát érdemes maximális fókusszal bámulni a képernyőt, mert az ún. quick time-eventek könnyen elronthatók, valamint, ha nem elég fürgék az ujjaink a gombgyötrésben, akkor az éppen menekülő szépfiúnak a feje bánhatja. Persze, hacsak élvezni szeretnénk, de kihívást semmilyen szinten nem keresünk, akkor a játékban kikapcsolhatjuk a mechanika-reflexet, időzítést, és a gombnyomkodó tehetséget kívánó pontjait.
Érdemes megjegyezni, hogy a dadogós dramaturgiai sablonkonstrukció, a rengeteg döntési lehetőség és a szereplők szempontjából sorsdöntő pillanat egy egészen figyelemreméltó végkifejlet-mennyiséget és cselekményvariációt ígér, ami akár különböző minőségű végigjátszást eredményezhet. Tehát igazából a jószerencsétől függ, hogy a közepes alapokhoz képest jobb, vagy rosszabb lesz a játékélményünk.
A kurátor és a kis történetei
A Dark Pictures antológia közös pontja egy titokzatos személy, az időtlen, magát Kurátornak nevező, undercut hajstílust viselő titokzatos fazon, aki a legérdekesebb szereplője a Man of Medannak. Abszolút misztikus karakter, aki egy könyvtárban ülve történeteket olvas és velünk, a játékossal beszélget, ezzel is azt az érzést kelti, hogy mi a világ részei vagyunk és lehetőségünk van rendelkezni a főszereplők életéről. A Kurátorról nem lehet megállapítani, hogy jó vagy rossz szándék vezérli, és ettől válik olyan misztikusan izgalmassá. Cinikusan, csípősen elemzi a narratív szünetekben a teljesítményünket, megjegyzéseket tesz, ugyanakkor – ha kérjük – segítséget nyújt, tippeket ad a történettel kapcsolatban. Emellett festményeket szór szét a játéktéren, amik rövid látomással segítenek elkerülni bizonyos kimeneteleket, már ha tudjuk értelmezni őket. Öt fiatal ide, a főszereplő, egyik első X-Man Shawn Ashmore oda, a Pip Torrens játszotta Kurátor a legérdekesebb, és legműködőképesebb szelete a Man of Medannak, és ha van ok, ami miatt megvásároljuk az antológia következő fejezetét, az ő lesz.
Az interaktív horror is jobb a pároddal/haveroddal
Mint ahogy horrorfilmet is jobb sokadmagunkkal nézni, úgy a Man of Medan is érdekesebb lehet többjátékos módban. Játszhatunk online barátunkkal, vagy offline, akár teljes baráti társaságunkkal, már ha a teljes baráti társaságunk öt főből áll, másképpen logisztikai problémákba ütközhetünk. Az online Shared Story módban a partnerünkkel közösen próbálunk túlélni egészen addig, míg ez a terv. Külön szereplőket alakítva bármikor dönthetünk úgy, hogy csak a saját túlélésünkre gondolva hozzuk meg a döntéseinket. Ugyanez a helyzet a Movie Night móddal is, viszont ez a játékmód offline. A kontrollert/billentyűzetet körbeadogatva minden játékos egy karakterért felel és reagál helyzetekre. Választhatunk, hogy együttműködünk, vagy lemegyünk önzőbe és a jobb marad életben.
A Man of Medan kiváló csapat (le)építő is lehet, mert nincs jobb módszer a kapcsolat mélyítésére, mint egymás gáncsolása egy horrorjátékban.
– már emiatt a funkció miatt is érdemes lehet beruházni ebbe az igazából közepesre sikeredett horrorkalandba.
Szép konzolon is, de a teljesítmény horrorisztikus
A Man of Medan PS4-es verziója kifejezetten pofás. Az Unreal Engine 4 most sem hagyja cserben a látványszerető játékost, a mocap pedig kifejezetten filmszerűvé varázsolja a játékot. Ámbár a teljesítmény konzolon már problémás. A képkockasebesség váratlan csökkenése, erős szaggatás, ami ha éppen egy quick time eventben jelentkezik, roppant dühítő, főleg akkor, ha éppen a kedvenc karakterünk irháját akarjuk megmenteni (megjegyzendő, hogy tesztünk írása alatt egy új frissítés érkezett a játékhoz, ami a teljesítménydöccenőket orvosolhatja). Emellett egyes esetekben szörnyen nem reszponzív az irányítás, voltak helyzetek, amelyekben input lagot tapasztaltam, ami egy másodpercpontos reakciót kívánó játékmechanika esetében kellemetlen pillanatokat okozhat.
Sajnos a Supermassive Games horrorantológiájának első fejezete nem lett méltó utódja a csapat nagy durranásának, az Until Dawnnak. Lassan indul be, nincs benne kreativitás, csupán a jól bevált horrorfilm-klisék interaktív környezetbe való átemelése, ami a legtöbb esetben egyszerűen teljesen hatástalan. Viszont a számos döntési lehetőség, és az ebből eredő végkifejletek, illetve a történetben és a változó cselekményben elrejtett rejtély megoldása, a magyarázatok megtalálása életben tartja az egészet. Fenntartja az érdeklődésünket, sőt, arra ösztönöz, hogy újra meg újra nekiiramodjunk, másképpen megközelítve a narratívát. Emellett a többjátékos mód pedig akár egy mozizással fuzionált hangulatos társasjátéknak is tekinthető, ami egy egészen különleges élménnyé alakíthatja a baráti összejövetelt.
Minimális Gépigény a Steam szerint:
64 bites processzor és operációs rendszer szükséges
Op. rendszer: Windows 7 64-bit
Processzor: Intel Core i5-3470 or AMD FX-8350
Memória: 8 GB RAM
Grafika: NVIDIA GeForce GTX 750 Ti or AMD Radeon HD 7870
DirectX: Verzió: 11
Hálózat: Széles sávú internetkapcsolat
Tárhely: 80 GB szabad hely
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
