A Bosszúállók: Végjáték utáni első Marvel-film felüdülés minden szempontból, rá is fért már a rajongókra egy könnyed, kalandos mozi, ahol a tétek nem akkorák, mint a korábbi három filmben, mégis igazán tudunk szorítani a hősökért. Kritika.
A Pókember: Hazatérést anno azért szerettem nagyon, mert úgy bújtatta új köntösbe a hálószövő karakterét, hogy közben az eddigi adaptációkhoz képest ez az új verzió hasonlított a legjobban a képregényekből ismert Peter Parkerre. Az új részben még nagyobb hangsúlyt kap ahogy Peter párkapcsolati, munka és családi hálója szövődik, a film célja pedig elsősorban bemutatni a fiút a Pók-maszk alatt.
Peter európai osztálykiránduláson vesz részt, ahol a nagy terve az, hogy megpróbál közelebb kerülni MJ-hez, hogy bevallja neki iránta táplált érzelmeit. A kirándulás viszont nem várt fordulatot vesz Peter számára mikoregy másik osztálytársa is rámozdul a lányra.
Mindeközben Nick Fury folyamatosan hívogatja Petert, ám ő sorra kinyomja a hívásokat mondván: nyaralni akar, kikapcsolódni és élete legnagyobb kihívására koncentrálni, legyőzni a jelenlegi legfőbb riválisát, ezt a másik srácot. Persze a meló utoléri Petert, és Velencében egy vízelementál óriási pusztítása után mégis belemegy Fury ajánlatába és a nyaralás alatt próbálja segíteni az ügynökség munkáját. Mindezt pedig annak a nyomasztó elvárásnak a fényében, amit Happy – Tony Stark biztonsági főnöke – és Fury támasztanak vele szemben: lehet, hogy neki kell lennie a következő Vasembernek?
Peter Parker elmúlt pár éve elég nagy szívás volt. Alig, hogy meghalt a nagybátyja, 15 évesen megmérkőzött a Föld legnagyobb hőseivel, a szerelme apjáról kiderült, hogy köztörvényes bűnöző, aki meg akarja őt ölni, hogy aztán az űrbe repülve meghaljon, öt évvel később pedig visszatérjen, hogy egy gyors pacsi után már gyászolja is addigi mentorát, Tony Starkot. Az Idegenben egyik nagy erénye, hogy nem lovagolja meg hullagyalázó módon Peter gyászát, de teljesen figyelmen kívül sem hagyja, a történet egyik fontos elemévé teszi. A gyász által hagyott űr helyét új kihívások és a karakterek közötti dinamika tölti ki. Ráadásul egyáltalán nem tolakodóan, de olyan kortárs témákat hoz be a film, amik bár számunkra mindennaposak, mégis mikor csak egy picit is rá fókuszálunk, egyből ijesztővé válnak.
Részben ezeket a témákat járja körül Jake Gylenhaal által alakított Quentin Beck, a.k.a. Mysterio karakterén keresztül a forgatókönyv, aki egyébként Tony halála óta a legfontosabb szerepet játssza épp Parker életében. Quentin akkor nyújt segítő kezet Peternek, amikor a munkát és a magánéletet összeegyeztetni képtelen tinédzser már majdnem szétszakad. Gylenhaalnak pedig nagyon jól áll ez a kvázi „gondoskodó báty”-szerep. Szereplők tekintetében senkibe nem lehet belekötni, Tom Holland változatlanul a világ legjobb Pókembere, a felnőtt mellékszereplők pedig olyan régóta alakítják figuráikat, hogy abba egyszerűen nincs hiba. Jacob Batalon, alias Ned és Zendaya, mint MJ pedig most már egy Pók-filmből sem maradhatnak ki, legalább olyan fontos részei lettek a figurának, mint a piros-kék kezes-lábas.
Ráadásul további nagy erénye a forgatókönyvnek, hogy két eléggé jól ismert karakternek – Pókembernek és Mysterionak – újabb rétegeket ad, többek között a képregényes előéletükhöz képest is. Különösen igaz ez Peter Parkerre, aki bár sok mindent megélt, még mindig csak egy 16 éves srác, akinek egyáltalán nem a világ megmentésével kellene foglalkoznia, ő maga is sokat lamentál ezen. Az önkéntes felelősségvállalás kérdéskörét pedig szépen járja körbe a film a két karakteren keresztül.
Nagyon jól működik a helyszínváltoztatós dramaturgia: állítólag John Watts, a rendező ötlete volt, hogy Pókember kivételesen ne felhőkarcolók között, hanem kultikus európai helyszíneken ugrabugráljon. Az pedig külön jó, hogy – bár adta volna magát – mégsem lesz bazári poénkodás a kulturális különbségek között sem az európaiak, sem az amerikaiak kárára. A humor megint inkább a szereplőkből és a helyzetekből következik. A helyszíneknél csak a csaták változatosabbak, és esküszöm régóta először olyan kreatív akciójeleneteket láthatunk, amit már nagyon rég nem MCU-filmben. És noha több mint két óra a film, egy percre sem ül le, mivel a szereplők is folyton mozgásban vannak.
Az igazi szőnyegbombázás az utolsó tíz percre esik, ahol három-négy akkora csavart is bedobnak az alkotók az egész MCU-ra nézve, hogy alig győzi majd a néző gyártani a konteókat, a Hazatéréssel ellentétben azonban ezek egyike sem sarkalatos pontja a filmnek, és ez cseppet sem baj. A Pókember: Idegenben-re tényleg illik az a marketing-közhely, hogy a nyár legfrissítőbb filmje: szórakoztató, vicces, és közben nem átall fityiszt mutatni a kortárs problémáinknak, amolyan Pókemberesen csipkelődő stílusban.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
