Bátran kijelenthető, hogy nem volt felesleges leforgatni a Pixar legkedveltebb filmsorozatának, a Toy Story-nak a negyedik részét. A jól ismert, szeretett játékok kalandjai ugyanis nem értek véget azzal, hogy új gazdát kaptak Bonnie személyében. Nemcsak azért, mert még rengeteg más gyerek is van a világon, és rengeteg felfedezésre váró hely, hanem mert még mindig van mit tanulniuk az életről, és arról, hová tartoznak és mi a céljuk a világban.
A Toy Story-trilógia tagadhatatlanul csodálatos és méltó lezárást kapott a harmadik résszel, amelyben a játékok Woody vezetésével ismét jóban rosszban kitartottak egymás mellett, hogy visszajussanak Andyhez. Neki köszönhetően végül a legjobb helyre kerültek: egy új gazdához, akinek szüksége van rájuk. A nézők, rajongók, alkotók egyaránt azt gondolták, ezzel végleg lezárul Andy játékainak története, azonban amikor Andrew Stanton, Pete Docter, és Lee Unkrich megkerste John Lassetert a filmötlettel, egyszerűen nem tudott nemet mondani, amit a filmet látva abszolút meg lehet érteni.
Ennek fő oka pedig, hogy bár mindenki azt hitte, hogy Woody és a többi játék kvázi beteljesítették céljukat Andy barátaiként, és most egy új fejezet kezdődik Bonnie-val, arra még sosem volt alkalmuk, hogy feltegyék maguknak a kérdést: mi az, amit valójában szeretnének? A Toy Story 4 végre felteszi ezt a kérdést, és csavar egyet a tökéletes lezáráson azzal, hogy megmutatta, nem merül ki a játékok sorsa abban, hogy megpróbálják boldoggá tenni a gazdájukat, amíg neki szüksége van rájuk.
A történet elején már világos, hogy megváltozott a felállás, amióta a játékok Bonnie-hoz kerültek: a kislány szobájában már nem Woody a játékok vezetője. Woody – aki mindig is a sorozat főhőse volt, és a legtöbb jellemfejlődésen ment keresztül az évek során – úgy érzi, haszontalan. Azonban új célt talál magának, amikor Bonnie új játékot visz haza az oviból, akit ráadásul ő csinált: a trailerből már ismert Villit (az eredetiben: Forky). Villi nem szokványos játék, aki úgy, mint a többiek, folyton várná, hogy Bonnie vele játsszon. Eleve nehezen barátkozik meg a gondolattal, hogy ő egy játék, és itt lép be a képbe Woody, aki az évek során már sokakat vett szárnya alá, és adta át tudását a játéklét értelméről. Így lesz ez Villivel is, azonban a kis fickó elég sok gondot okoz a seriffnek.
Az egyik mentőakció során viszont ezúttal Woody nem egy új, hanem egy régi barátba botlik: így tér vissza Bo Peep.
Amikor az első hírek megjelentek arról, hogy Bo visszatér, sok kétség merült fel arról, hová tűnt, és mit csinált eddig, és miért hozzák vissza a karaktert. A Toy Story 4 viszont választ ad ezekre a kérdésekre, melyek közül számomra a miért volt a legfontosabb. Bo Peep nem volt sem központi karakter, sem túl érdekes, azonban ez az évek alatt megváltozott. A porcelán pásztorlány elkezdte a saját útját járni, és már egyáltalán nem az a juhait terelgető szende, aggodalmas szereplő, aki a legelején volt. Ahogy a rózsaszín ruháját lecserélte egy sokkal praktikusabb kék overallra, úgy az életszemléletét is megváltoztatták az évek. Woody pedig a segítségére szorul, hogy megmentse legújabb pártfogoltját. És miután ismét sok új játékot ismer meg Bo Peep-en keresztül, rájön, hogy nem minden játék gondolkodik ugyanúgy a játéklétről, ahogyan ő.
Bo Peep visszatérése egyáltalán nem okoz csalódást, és azok a játékok sem, akikkel még Woody megismerkedik. Villi a film első felében a legfontosabb humorforrás, aztán a szintén a trailerből már ismert Kacsa és Nyuszi párost is nagyon jól eltalálták, és lesz még jó pár szórakoztató új karakter. Viszont ezúttal is ügyeltek arra a készítők, hogy ne csak poénokat, hanem személyiséget is adjanak a fontosabb új szereplőknek, ahogy például a harmadik epizódban Kennek. Bár nem tűntek el a történetből a kedvelt, régi szereplők, nem rajtuk van a hangsúly, viszont amikor mégis feltűnnek a vásznon, tökéletesen hűek az eddig ismert önmagukhoz. Amit egyedül sajnálok, hogy Buzz Lightyear hiába szerepel viszonylag sokat, az ő karaktere nem megy át igazán nagy változáson.
A történet antagonistája viszont simán felveszi a versenyt Macóval és Aranyásóval, nem hiányzik belőle sem a motiváció, sem az egyéniség.
Maga a történet is tökéletesen hozza a Pixartól megszokott színvonalat: nem egy egyszerű tanmese a hűségről és a barátságról, hanem ismét valami olyan kérdésre képes felnyitni az ember szemét, amelyre nem gondolt volna. Ahogy eddig is fontos téma volt a Toy Story-filmekben a hűség, ezúttal sincs másként, csak egy másik aspektusból: az elengedés felől közelíti meg a témát. Egyáltalán nem csodálkozom, hogy Tom Hanks (Woody eredeti hangja) és Tim Allen (Buzz eredeti hangja) is úgy nyilatkoztak, hogy a film vége megindítóra sikerült, valószínűleg a felnőtt nézők közül is sokan küzdenek majd a könnyeikkel.
Huszonnégy évvel ezelőtt a Toy Story új korszakot nyitott, nem csak a Pixar stúdió, hanem az animáció történetében is. A 2010-es éveket a Toy Story 3 nyitotta meg, és végül az eredetileg 2017-re tervezett és többször elhalasztott bemutatók miatt a Toy Story 4 zárja le azt. Nehéz nem szentimentálisan hozzáállni az ilyen mérföldkövekhez: hiszen rengeteg felejthetetlen Pixar-filmet mutattak be az eltelt 24 év alatt. Bár voltak hullámvölgyek, a stúdió mégsem hagyta cserben a nézőit, ahogy ezzel a filmmel is eloszlatta a kétségeket, hogy volt-e értelme folytatni a játékok történetét. Volt, és bár az évek alatt a stúdió sok mindenen ment keresztül, sokat változott, de még mindig hű ahhoz, ahonnan indult: ezt a Toy Story 4 is bizonyítja. Remélem ugyanígy, ugyanezzel a céllal, szemlélettel, és minőségben folytatják ezt az utat, a végtelenbe, és tovább.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
