A technológia és az emberi gyarlóság sötét házasságát bemutató Black Mirror legújabb évada csalódás: merész ötletek és ólomsúlyú üzenetek helyett fantáziátlanságot és közhelyparádét kap az, aki lepörgetni a három új epizódot.
Persze már az előző szezonban is voltak gyengébb eresztések, de összességében nem lehetett okunk a panaszra. Az év elején érkezett, újszerű és izgalmas narratívával dolgozó Bandersnatch pedig jelezte: a Black Mirror továbbra is remek formában van. Az ötödik évad alapján viszont úgy tűnik, hogy a sorozat atyjából, Charlie Brookerből kifogyott a fantázia. De ez talán nem is akkora meglepetés: Brooker már régóta évente szállítja az epizódokat, a feszített tempóba, a sorozatgyártásba pedig könnyedén bele lehet fásulni.
Pedig a témafelvetések most is pazarok, Brooker tökéletesen tudja, melyek azok a jelenségek, amelyekről fontos lenne beszélni napjainkban. Ám hiába dob fel remek témákat, azok kibontása és konklúziója messze elmarad a sorozat megszokott színvonalától.
De nézzük meg részletesebben, miről is van szó. A Striking Vipersben két régi barát találkozik. Danny (Anthony Mackie) már megállapodott, házas, de úgy érzi, belefásult a hétvégi grillpartikba. Barátja (Karl Yahya Abdul-Mateen II) viszont sorra hajtja fel a fiatalabb csajokat. Karl régi verekedős játékuk VR-verziójával lepi meg barátját születésnapja alkalmából, ám a két haver egészen máshogy esik egymásnak, mint ahogy azt a néző gondolná. A virtuális valóság már korábban is felbukkant a sorozatban (Playtest, San Junipero), a vizsgált témák viszont újak. A Striking Vipers az életközépi válságról, és vele párhuzamosan a pornófüggőségről szól, ám olyan bátortalan, lagymatag stílust vesz fel, hogy a néző hamar unatkozni kezd, ráadásul még kissé túlnyújtottnak is érződik.
Az évad legjobbja a Smithereens, amelyben egy zaklatott férfi túszejtéssel próbálja elérni, hogy az egyik legnagyobb közösségi oldal vezére beszéljen vele, de hogy mit akarhat tőle, az sokáig rejtély marad. Brooker eleinte egy kifejezetten érdekes tényre kíván rávilágítani: arra, hogy a közösségi oldalak már sokkal gyorsabban tudnak rólunk információkat kideríteni, mint az állami szervek. Aztán ezt a vonalat elhagyja, és végül csak egy ordas nagy közhelyet tud megfogalmazni napjaink médiafüggő társadalmáról (talán nem kéne annyit bámulni az okostelefont), ugyanakkor ezt egy kifejezetten feszült thriller keretei között teszi, amelynek élvezeti faktorát nagyban megemeli a főszerepet minden porcikájával fantasztikusan alakító Andrew Scott.
Számos mozgókép értekezett már a sztárvilág sötét oldaláról, a legegyértelműbb példa talán a Csillag születik, amely tavaly kapta meg negyedik feldolgozását. Az évad harmadik epizódja, a Rachel, Jack and Ashley Too is fellebbenti a fátylat a szórakoztatóiparról, amelyben az egyéniséget megölik és fröccsöntött műanyaggá változtatják, ám Brooker itt sem képes túljutni a megszokott kliséken. Egy nagy felfedezést azonban így is tartogat ez a rész: a popdíva Miley Cyrust, aki kifejezetten ügyesen színészkedik. A bárgyú és egyszerű humorú történet viszont sokakat riaszthat el, ám ha erre az epizódra egyfajta tini-Black Mirrorként tekintünk, akkor megtalálhatjuk benne az értéket. A Rachel, Jack and Ashley Too a sztárkultusz veszélyeinek leginkább kitett korcsoport számára is befogadhatóan mondja el, hogy az imádott ikonok nem biztos, hogy olyanok a valóságban, mint a színpadon.
Persze ez azért sovány vigasz. Azokra a bizonyos fekete tükrökre ráférne egy alapos szervizelés. Charlie Brookernek mindenképpen szüksége lenne pár év kreatív szünetre ahhoz, hogy gatyába rázza a sorozatot. Nagyon reméljük, hogy ez megtörténik, ugyanis nem szeretnénk elveszteni a világ egyik legfontosabb szériáját, amelynek köszönhetően milliók kezdtek el borzongani a lehetséges jövőnkön.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
